Emese meséje

Hát hol is kezdjem? Talán eszmélése legelején. Emese munkáscsaládba született. Már kicsi korától kezdve többet akart elérni szüleitől, többre akarta vinni társainál. Minden helyzetben ő akart lenni a legjobb, a legügyesebb. A versenyszellem kicsiny korától kezdve lételeme volt. De a génjeinek is bizonyára sokat köszönhetett, mert édesanyja is ugyanolyan fogékony volt a világ dolgai iránt, érdekelte a közélet, a költészet, a képzőművészet, a természet szépségei. Apja érdeklődési körét nem ismerte és talán sosem fogja már megismerni. Sohasem mutatta meg az igazi énjét, pedig jó lett volna, mert állítólag rá hasonlított a legjobban, legalábbis fizimiskára. Miután kinyílt az értelme ezernyi dolog érdekelte, mindent megfigyelt, mindenen elgondolkozott. Szereplési vágya hatalmasra duzzadt, mindig a középpontban érezte jól magát, élvezte, ha rá figyelnek, őt hallgatják.

Drága jó édesanyával áldotta meg az ég. Amikor kisiskolásként hazafelé bandukolt az iskolából már útközben azon gondolkodott, hogyan meséli majd el az aznapi történéseket édesanyjának. Kíváncsi volt mit fog szólni az élménybeszámolójához. Valahányszor elmesélte a napját mindig dicséretet és simogatást kapott, látta anyja arcán a derűt, a boldogságot, amelyet csacsogásával váltott ki. Sosem tapasztalta, hogy untatná, vagy netán kötelességből hallgatná mondandóját. Pedig sokszor hosszú percekig, sőt órákig ömlött belőle a szó.

A következő iskolai napra sohasem készült túl sokat, mert az órákon majdnem mindent megtanult, nagyon jól vágott az esze. A jó tanulók közé tartozott. Gyengéje csak az ének volt, pedig nagyon szeretett énekelni, de sajnos a hangi adottságai nem adattak meg hozzá. Önbizalomból viszont sosem volt hiánya, nem tudni ezt örökölte-e vagy a csillagjegye hordozta magában. Ez örökre talány marad számára, ám ez a jókora bizalom önmagában sok mindenen átsegítette az élete folyamán. Az akadályokat az általános iskolában könnyedén vette. A tanévek közötti nyarak iszonyú hosszúnak tűntek számára, alig várta már az iskolakezdést, hogy emberek között lehessen, társaság legyen körülötte.

Első hitélménye 9 és fél éves korában érte, ekkor tudatosult benne először, hogy valóban létezik az Isten. Egyéves kishúga az esti fürdetés után olyan szerencsétlenül esett le az ágyról és ütötte meg a fejét, hogy eszméletét vesztette. Sírva, kiabálva kérte, hogy ha létezik Isten, segítsen rajta és mentse meg a haláltól testvérét, mert már elkezdett szürkülni. Megígérte, ha megmenti, akkor elhiszi, hogy valóban létezik. Azelőtt erősen tiltakozott ellene, mesének tartotta a nagymamájától és édesanyjától hallott történeteket. De az Isten akkor jelt adott magáról és a húgát megmentette. Az édesanyjának adott annyi lelki erőt, hogy mesterséges lélegeztetéssel újra éleszthesse gyermekét. Azóta az Istenbe vetett hitétől senki és semmi nem tudta eltéríteni.

Már tízéves korától kezdve felnőtt szeretett volna lenni. Azt hitte sohasem jön el ez az idő. Érdekes dolog, hogy a felnőtt kor eléréséig úgy érzi az ember, hogy túl lassan peregnek az évek, bezzeg utána futnak, szaladnak. Humorérzékből sem volt hiánya Emesének. Az általános iskolában tréfamesternek is hívták, mert mindenen tudott jóízűen nevetni, legfőképpen saját magán. Pedig lett volna oka a szomorúságra. Tízéves kora körül kezdte felfogni és ;elszenvedni; az életet. Rettegnie kellett attól, hogy mikor ér haza örökösen ittas apja a kocsmából, félt, hogy mi fog történni, hogy fog viselkedni.

Az első lelkét megérintő haláleset is ez idő tájt történt, a szomszéd kisfiút elütötte egy autóbusz és ez sajnos az életébe került. Jancsika egyidős volt vele. Ő vette először észre, hogy kamaszodni, nőiesedni kezdett. Egy délután felvette anyukája melltartóját és a fiú társaságát kereste, melyet meg is talált és kíváncsian várta, hogy észreveszi-e. Hát persze, hogy azonnal észrevette, meg is jegyezte: Mi van rajtad? És közben szélesen vigyorgott. Jól esett neki az első bók, majd elolvadt a furcsa bizsergető érzéstől, ami hatalmába kerítette, életében először fordult ez elő vele. Halála azért is viselte meg oly nagyon, mert aznap amikor történt a szörnyű baleset, összefutottak a lépcsőházban és néhány szó és köszönés után úgy váltak el, hogy Emese elejtett egy csúnya tőmondatot, ami így hangzott: ;Dögölj meg!;. Ez akkoriban minden gyerek szavajárása volt. Azóta egy életre megbánta, hogy ezt mondta és csínján bánik az ilyen megjegyzésekkel, sőt kerüli ezeket. Nehezen dolgozta fel a halálát, nem értette, hogy miért kellett ennek megtörténnie.

Végre eljöttek a középiskolai évek. Szépek voltak, boldogok. Az érettségi után elkezdődött a nagybetűs élete. Első munkahelye egy kisváros irodájában volt. Ezután egy helyi gyárban kapott munkát adminisztrátorként. Hát ez az állás távol állt a munkának nevezett fogalomtól. Ennyit az életében nem unatkozott, mint ott. Egy év múlva kérte, hogy helyezzék át a gyár üzemirodájába, ahol anyja is dolgozott. Szerencséje volt, mert éppen üresedés volt és abba a műszakba kerülhetett, amelybe szeretett volna.

Ez a váltás azonban nem spontán történt. Édesanyja gyakran emlegetett egy csinos fiatalembert, akire már ő is felfigyelt és pontosan abban az üzemben dolgozott, mint ahová ő került. Véletlenül, bár szerintem véletlenek nincsenek, úgy alakult, hogy munkakapcsolatba kerültek és megakadt egymáson a szemük. Csodálatos időszak volt ez számukra. Ilyen nagy szerelmet, vonzódást még életében nem érzett. Alig várta, hogy dolgozni kelljen mennie. Lassan mertek csak egymáshoz közeledni. A kezdeményező szerep többnyire az övé volt, de azért a fiú is a maga módján udvarolgatott. Madarat lehetett volna fogatni vele, amikor először felajánlotta a legény, hogy a délutános műszak után hazaviszi az autójával. Ezután egy rövid udvarlási szakasz következett és öt hónap múlva a felesége lett. Azóta több ezerszer megbánta már, hogy hozzáment, de még többször hálát is adott érte. Ezért vannak még mindig együtt, mert sokkal több a jó ebben a házasságban, mint a rossz.

Házasságuk legszebb időszakai gyermekeik születésekor voltak, mindkettőjük szívét megmelengették közös csemetéik mosolyai. Lányaival 7 évig volt otthon, de az utolsó évben – már munkanélküliként – nagyon vágyakozott kimozdulni a négy fal közül. Az új munkahely megtalálását, mint annyi minden mást is, az édesanyjának köszönhette.

Az életben mindig nyitott szemmel járt, minden történésről volt véleménye. Pozitívan szemlélte a világot, optimistán a jövőt illetően. Minden percében megtapasztalta Isten szeretetét, védő karját. Sosem hagyta még cserben akárhányszor is kérte segítségét, oltalmát.

Az évek során egy hatalmas felismerésre eszmélt rá. Rájött, hogy az ember legnagyobb ellensége saját teste, saját testi vágyainak kielégítése. Testünk elvárná a kényeztetést, a simogatást, a becézést, az állandó megelégedettség érzését. Ezeknek a vágyaknak a kielégítése a fiatalkor nagy kihívása. Hosszú évek kellettek ahhoz, hogy észrevegye, nem csak ezektől lehet boldog. Sokkal nagyobb boldogságot ad gyermekeinek egyetlen mosolya, mint bármilyen futó kaland, flört vagy egy annak képzelt érzés.

Aztán van még egy nagy ellensége az embernek, ez pedig nem más, mint a szenvedélyek fogságába kerülni és abban maradni. Rabja volt ő is jó néhánynak. A cigarettázásnak majdnem 20 évig. Az édességeknek még a mai napig sem tud ellenállni, csábítják és sajnos elég gyakran el is csábul. A cigizést irtó jó dolognak tartotta, amíg észérvekkel meg nem magyarázta magának ennek ellenkezőjét. Egészségtelen, drága, büdös és nem is nőies. De hát mindennek megértéséhez és elfogadásához a 37. évet meg kellett érnie. A cigizésről való fokozatos leszokás nem célravezető, erős akaraterővel el kell nyomni az utolsó szálat és megfogadni, hogy soha többet nem gyújtunk rá. Persze ez sem ment volna a jó Isten segítsége nélkül. Az évek során többször próbálta abbahagyni, de soha sem sikerült. Nagyböjt hamvazószerdáján érlelődött meg benne az igazi elhatározás, hogy most akkor végérvényesen abbahagyja a dohányzást. Sikerült. Azóta az életminősége is sokkal jobb lett. Az édességekről sajnos nem tudott végérvényesen lemondani, pedig már az intő jel a vérében is kimutatható, a koleszterinszintje igen magas.

Az emberi értelem fontosságának felismerése és nagyra értékelése igen fontos momentum volt az életében. Az egész életünket alapvetően az értelmünk határozza meg. Értelmi képességünket hordozhatjuk génjeinkben, de sokat tehetünk hozzá tanulmányaink által is, és nem utolsósorban a jó példa, a jó minta elsajátításával is. De mindennél fontosabb volt számára hite, amely nélkül úgy érzi nem tudott volna idáig eljutni és annyi mindenen keresztülmenni. Életét hite megélése teszi teljessé és élhetővé. Reménykedik és bízik abban, hogy sohasem fogja elveszíteni ezt a kegyelmet.

Mindezt egy „jó illatú” tavaszi estén virágzó cseresznyefájuk árnyékában regélte el nekem Emese asszony, én pedig most megosztottam Veletek.