MEGKÉSETT BÚCSÚ SZERETTEIMTŐL

Összes megtekintés: 84 

NAGYANYÁM távozott közülünk elsőnek, anyám édesanyja. A vérnyomásával voltak problémái. Más bajáról is tudtunk, de soha nem emlékszem, hogy egyetlen panaszt hallottunk volna tőle. Mindig tevékeny volt, főzött, mosott, vasalt, horgolta szép kézimunkáit. Ha fájdalmat érzett, szólt nekem, hogy gyere kedves, kártyázzunk egy kicsit. Vagy késő délutánonként átjött kedves szomszédasszonya, ittak egy jó „aprított” tejeskávét vacsora gyanánt, beszélgettek kicsit, hogy ne legyen egyedül. Egy héttel Sztálin elvtárs halála előtt telefonált nekem apám óvatos bevezetéssel, (míg meg merte mondani), hogy egy kis baj van otthon. Hazautaztam, és nem tudom, hogy volt erőm megállni halott nagyanyám koporsója mellett. A temetésére nem is tudok igazán visszaemlékezni. Később felszámolták a temetőt, ahol együtt nyugodtak rég meghalt nagyapámmal. Így hozta a sors, hogy egy nagy sírban leszünk majd, ha eljön annak az ideje.

MARGIT NAGYNÉNÉM, anyám nővére Pesten lakott már hosszú évek óta. Tevékeny, munkabíró, éles eszű, igényes nő volt. Nem gyakran találkoztunk. Néha meglátogattam, főleg, ha valami más elintéznivalóm is volt Pesten. Egyik érkezésemkor úgy kínált meg reggelivel, hogy egy fél kalácsból vágott szeletet melegített meg, hogy frissebb legyen. Ez nagyon megdöbbentett. Falusi gyerek lévén sose éreztem hiányát a frissen fogyasztható ételeknek. Azóta más szemmel nézek az ételekre és igyekszem megbecsülni, lehetőleg nem pazarolni semmit.
Egyik látogatásomkor nagynéném egy kemény duzzanatot mutatott az egyik bordáján. Teljesen váratlanul ért a felismerés, hogy ez egy daganat áttétel lehet, de honnan? Rögtön javasoltam egy kivizsgálást a közeljövőben. Valóban az volt. Gyorsan peregtek az események, nemsokára kórházba került a nagynéném.
Pár hét múlva egyszer csak megállt egy mentőautó a konyhaablakom előtt. Kíváncsian néztem ki, vajon ki miatt jött a mentő? Meglepődve hallottam, hogy minket kerestek, nagynénémet hozták. Gondoskodó szomszédja, M. L. íratott vele egy végrendeletet, hogy miket fog tőle örökölni a bútorok közül, aztán intézett egy mentőszállítást és elküldte őt hozzánk. Szerencsére jó helyet tudtunk neki biztosítani a kórházban és igyekeztünk teljesíteni minden kívánságát. Amit tudtam körülötte segíteni, magam igyekeztem megtenni. Gyakorlatom lett az évek folyamán abban, hogyan kell hajat mosni a fekvő betegnek. Ezt jó néven vette nagynéném és tőle szokatlan érzelgősséggel mondta nekem: Milyen más vagy, mint amilyennek képzeltelek.
Az akkori szabályok nem tették lehetővé, hogy Judit lányom örökölje a Margit lakását, csak akkor lehetett volna, ha oda költözik véglegesen az ételjegyek miatt és ott kellett volna iskolába is járnia, tőlünk messze. A lakás így az albérlőé lett. Egyszer hozott a csomagos postás egy csomó elpiszkolódott függönyt, piszkos fűzőt, talán műfogsort és hasonló hasznos holmit, az albérlő küldte a bútorok kiürítése után. Azok ott maradtak.
Aztán rövidesen a debreceni temetőben kapott Margit egy kis urna sírhelyet apám jóvoltából, szüleim ugyanis Debrecenben laktak.

APÁM jó pár nappal halála előtt még dolgozott, otthon, a rendelőben. Jó két éve tudtuk, hogy időnként felkeresi az egyik főorvost némi tanácsért, de sose számolt be a megbeszélés eredményéről. Végül anyám úgy ítélte meg, tisztázni kellene, van-e szüksége apámnak valami műtéti beavatkozásra vagy részletes kivizsgálás utáni gyógyszerekre, elhoztuk hozzánk a kórházba. A konziliárus vizsgálat valahogy nem tapintott rá egyből nagyobb beavatkozás szükségességére, de javasolt egy azonnali katéteres steril mintavétellel való vizsgálatot, ami után órák múlva láz, hidegrázás, nehéz állapot következett. Másnap át is került a klinikára, további vizsgálat és kezelések céljából. A családnak szerencsétlen időpontra esett ez a vélhető segítség és javulása apámnak, szakszervezeti beutalónk a balatoni üdülőbe erre az időre szólt. Természetesen nem akartunk elmenni, míg nem számíthattunk valami javulásra apámnál, de ő ragaszkodott hozzá, hogy menjünk csak, ő itt jó kezekben lesz, láthatom, már be is kötöttek neki egy infúziót, csak egyetlen kívánsága lesz: hagyjak neki ott 50 forintot a fodrász számára. Ez megdöbbentő kérés volt, ő még sose kért tőlem pénzt, és nem ilyen kis összeget, mindig csak én kaptam tőle. Hát nehéz szívvel, de útnak indultunk másnap a gyerekeinkkel. Apámat rábíztam egy ott dolgozó kedves ismerősre, és mindig megbízható, készséges asszisztensem vállalta, hogy átutazik hozzá Miskolcról és beszámol nekem az állapotáról. Így is történt vagy két napig, de aztán jött az értesítés, hogy romlik az apám állapota. Forró nyári nap volt, ruhát se váltottunk, csak ott hagyva a gyerekeket autóba vágtuk magunkat és rohantunk haza a klinikához.
Beszélni még tudtunk vele. Vittünk neki folyékony levest és innivalót, keveset fogyasztott belőle, aztán megpihent az infúzió lassú csöpögése mellett. Nagy szenzációt nem jelenthetett a jelenléte a klinika dolgozóinak, a folyosó másik végén levő szobában beszélgettek az ügyeletes orvossal. Nem zavartuk őket, csak mikor úgy éreztük, sokat már nem segíthetünk mi sem. Apám elaludt és megállapodtunk a nővérrel, hogy telefonálnak nekünk, ha van valami változás. Alig értünk a lakásba, a telefon nem sokkal ezután csengett, közölve, hogy apám nem fog felébredni többé.

ANYÁMNAK örök adósa maradtam és ez megbocsáthatatlanul fáj. Én sajnos, sokat voltam beteg, néha nagy fejtörést okozva a professzorainknak bajaimmal. Anyám nem ismert lehetetlent körülöttem, hogy minden rendben legyen és minden jól történjen velem. Már reggel ötkor kijött hozzám a klinikára, hogy ellásson minden szükséges dologgal, ágytállal, ami gyakran probléma a kórtermekben.
Többször volt nálunk, ha nem tudtam megfelelő segítséget találni számára a debreceni lakásában. Különösen akkor, mikor a bal karja törés után sokáig használhatatlan volt a saját maga ellátására. Egy este úgy adódott, hogy a bokám táján levő ér erősen vérezni kezdett, és nyilvánvalóvá vált, hogy kisebb sebészeti beavatkozásra lesz szükség, ami után magamnak is pihenni kell. Anyámat nem hagyhattam itthon magára. Még este telefonon felhívtam régi kedves segítségemet, hogy jöjjenek érte reggel és vigyék magukkal az ő otthonukba, ott ketten a férjével el tudják őt látni, míg megoldódnak az ellátás problémái. Aztán úgy adódott, hogy maradt anyám a Margóék gondoskodásában. Nem tudtam eldönteni, jobb ellátása lenne-e egy idősek otthonában, minden megoldás nehéz érzés volt számomra, amit én magam nem tudtam megoldani. Többször kilátogattam hozzá, sosem panaszkodott, bár éreztem, hogy idegen és fárasztó számára minden szenvedés, a felfekvései is fájtak minden gondozás ellenére. Ha látogattuk is, alig volt olyan beszélgetésre lehetőség, aminek örülhetett volna. Akkor halt meg legkedvesebb unokaöcsém, nem terhelhettem ilyen hírekkel. Egy téli délutánon csendesen a fal felé fordult, búcsút intett a kezével, jelezve, hogy fárasztja a beszélgetés. Ezzel búcsúztunk el egymástól örökre.

Szólj hozzá!