Zöldike tulajdonképpen egy nyamvadt kóró.
Főleg így tél után néz ki szánalmasan, levelek nélkül mered a semmibe. Akárcsak én, meg szerintem bárki más. Ez a semmibe nézés az egyetlen reményünk, imánk a megújulásért, miközben gyász ül a szíveken. Én belepusztulok minden télbe, ekkor halt meg apám és a nagyapám is.
Arra gondolok, hogy borral kéne öntöznöm szegény növényt, hogy elviselje ezt a sötétséget, ami ilyenkor ránk szakad. Nem öntözöm. Vagyis de, túl sokat is, de alapvetően hiszek a természetben, hogy megmenekül, hogy nem az én kezemben van a sorsa, ahogy a sajátomé sem. Zöldike meg fog menekülni, nyáron zöld lesz tényleg, és nem árthat neki Budapest poros levegője vagy a szomszéd fúrógépének hajnali zaja.
Akkor kezdtem el megszeretni, amikor meghalt Piroska, a másik szaros növény, aminek szintén semmi értelme nem volt a lakásomban. Egy kibaszott belső udvarra néző pesti bérházban mi a faszomnak egy nyomoronc virág? Szóval kimúlt, és az lett a küldetésem, hogy megmentsem legalább ezt. Nehogy már még egy növény is megdöglik mellettem. Mert nyilvánvaló, hogy érzi a rezgéseim, a nyugtalanságom. Vagy ha nem is, ne már, hogy nem tudok egy nyamvadt élőlényért se felelősséget vállalni. Nem tudok. A saját tetteim is mások hibáira hárítom. Ja, ki nem? Ugye milyen gyorsan fel tudjuk menteni magunkat?
Na, Zöldike, nagybetűvel, mert ez a neve szerencsétlennek, tehát Zöldike haldoklik, de jön a tavasz, ami pár hét, aztán a betonfalak közé szoruló nyár. Na, majd az, az segít a szíveken, hogy felolvadjanak. A forró nyári esték, amiért érdemes élni. Különben nem szeretem ezt a fost, magamat szeretem. Magamat féltem, a saját pusztulásom látom az ő halálában. Mondhatnám, hogy mindent tud rólam, mindent látott, de semmit se látott, mert nincs szeme. Zöldike csak egy kóró, ki kéne baszni a kukába. A hamutálamnak amúgy is kell a hely, csak útban van a gangon. Mondom, ki fogom dobni, vele együtt az egész életem, és újat kezdek. Minden nap ezt hiszem, hogy más lehetek. Nem lehetek, ennyire egyszerű. Zöldike legalább annyira jelentéktelen, mint én, vagy fordítva. Annyira se számítok, mint ő. Nekem legalább számít ez a szar, vagyis nem, mert csak beleképzelem, hogy nekem ő valakim, de az épp elég.
Szegény Zöldike legalább dughatna egy jót egyszer, kicsit magányos, szóval az lesz a legjobb, ha kiültetem a Ligetbe. Mondjuk ez lehet, hogy törvénybe ütközik, meg akkor lepisálnák a kutyák. Na, azt már nem! Annál sokkal önzőbb vagyok, én akarom nézni a rothadását is.
“Élet egy növénnyel” bejegyzéshez 1 hozzászólás
Szólj hozzá!
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Kedves Rita!
Mélyen igaz minden, amit írtál.
Alapvetően ez egy akasztófa humor.
Ha átjött a siralmas hangulat, annak örülök, de a dolgok ellentmondásossága is benne van, és sok szeretet is. Remélem.
Szerettetel[img][/img]