Télen, nyárban

Fázós reggelre ébredek. Kávéfőzés közben kitekintek az ablakon, dermedt a táj, a zúzmarás háztetők felett szürke hófelhők gyülekeznek.
Az öltözködés többször annyi idő, a bakancs felvétele külön felkészülést igényel, mire felhúzom, tele is lett a hócipőm! „Tudom, sapka, sál!”, ugrik be az ősrégi poén (persze nem cseresznyézni indulok).
Nyitom az ajtót, csikorog a jég a talpam alatt, fázósan összehúzom magam és azon jár az eszem, mikor lesz végre megint meleg, amikor nem kell kesztyűt húzni a kézfejemre, két zoknit a lábfejemre, három-négy réteg ruhát a testemre, és sapkát a fejem búbjára. Séta közben nyári emlékekkel trenírozom magam, bízva abban, hogy a múlt idézés feldobja morózus hangulatom.
*
Nyár. A víz selymes érintése, a simogató napsugarak, a lányok teste, az aranyló sör kesernyés íze. Feküdni a fa árnyékában, kezedben egy jó könyvvel; az édes semmittevés boldogsága.
*
Az alföldi kisváros központját álmos hangulatban éri a déli harangszó, mindössze néhány lézengő kerékpáros és egy-két arra járó teherautó töri meg az egyhangúságot. A főútról lefordulva hajtok be a strand parkolójába, alig találok helyet, azonban ez a fürdőben egyáltalán nem tűnik fel. Retro strand, retro parkoló.
A hűsítő zuhany után következik a hűsítő sör, s miután leheveredek a Kedves mellé, az olvasás szunyókálásba csap át. A pihenő után becsúsztatom magam az úszómedencébe és legalább akkora elánnal szelem a habokat, mint a leghíresebb Tarzan, Johnny Weissmuller, csak nem oly gyorsan.
A testedzést követően elsétálunk a fehérre meszelt termálmedencéhez, hogy kiáztassuk magunkat a barna és kellemesen kénszagú vízben, amitől automatice megéhezünk. Míg tömöm magamba a szokásos rántott húsos szendót, elmélázok az asztallap díszét képező sakktáblán. Vajon hány és hány nagy csata zajlott itt, amikor még minden hülye ismerte a lépéseket! Egykor mi is hatalmas csatákat vívtunk a fiúkkal, de a kamaszkor elhalványította a sakk iránti rajongást, más sportok kezdtek érdekelni.
Mint például a röplabda, ahol a lányok csinos kis bugyiban léptek pályára! De hol vannak már azok az alsók! És vajon hol vannak most azok a lányok? S mintha a gondolataim idéznék elő, a büfé melletti tévében röplabda meccs megy, női válogatottunk játszik a Horvátokkal. Közelebb lépek, egész jó a színvonal, hol az egyik, hol a másik csapatnál az előny. Hogy ne érje szó a ház elejét, kérek még egy pohár sört.
A másik asztalnál romák ülnek, egy öregúr világos rövidnadrágban és hófehér kalapban, mellette három szekrényhátú ifjú. A termálmedence irányából feltűnik egy középkorú, erősen ittas egyén, támolyogva kérdezi az asztalnál ülőket, mit isznak. Sorban állás közben erősen kapaszkodik, hol a pultba, hol a tetőtartó oszlopba. Kíváncsian várom, kiszolgálják-e, de nem lepődöm meg, mikor minden kívánsága teljesül. Annyira azért nem áll jól a büfés, hogy lemondjon egy öt fős rendelésről!
A vajda odaszól az egyik shávónak, segítsen az italok asztalhoz juttatásában, merthogy az elázott cimbora a fröccs mellé felest is kér. Az öregúr nem kéri a vodkát, a koma azt is lehúzza, s ahogy a feje felé emeli a poharat, kishíján hátra esik. Némi segítséggel sikerül helyet foglalnia, imbolyogva üldögél egy ideig, majd a fejét az asztalra hajtva álomba merül. Na, kérem szépen, ez az igazi nyaralás!
A főnök elindul az egyik medence irányába, hogy lehűtse magát, majd megfordul, s egy félmosollyal visszaszól a fiúknak, ne hagyják magára a barát romát, aki rommá itta magát!
*
Annak ellenére, hogy soha nem akartam kertész lenni, ismét korán kelek. Pünkösdhétfő lévén seperc alatt kiérünk Budapestről, szűk félóra múlva már az autópályán nyomom a pedált. A sztrádán sincs nagy forgalom, gyönyörködöm a reggeli napsütésben, az elsuhanó tájban, miközben a Kedves elpilled mellettem.
Győrbe érve útfelújítások sorozatával szembesülünk, némi tanácstalanságot követően sikerül belőnöm a központ felé vezető utat. Séta közben egy Frei kávézóra leszek figyelmes, a mosdót keresve az emeletre irányítanak, ahol egy Bohumil Hrabalról elnevezett étteremre bukkanok, de nem tudok benézni, csak délben nyitnak.
Kávé után a Széchenyi téren kötünk ki, ahol fültanúi lehetünk a harangjátéknak, onnan a Király utca felé indulunk tovább, egy-két fénykép erejéig megállunk az Eszterházy palota, és a Napóleon ház előtt. A Radó szigetnél néhány tizenéves fürdik a szökőkútban, fiúk-lányok vegyesen, mintha csak a strandon lennének. Miközben irigykedve nézem a medencében ugrándozó fiatalokat, beugrik egy régi emlék; „Te vagy a fogó!”, kiáltom csukott szemmel, miközben a lány melleit fogva feljövök a felszínre, majd sűrű bocsánat kérések közepette odébb úszom a medencében.
Egy negyedórára betérünk a Bazilikába hűsölni, majd a templomi rácsodálkozás után teljesen véletlenül belebotlunk a szódásüveget formázó Jedlik csobogóba. Bolyongásunk céljául Szent László Karmájának megtekintését tűztem ki célul, de mint kiderül, ez valójában Szent László Hermája… (nos, a klubban ezt sem fogom elmesélni).
Az étkezés idejét nem csak harangszó, de a gyomrom is jelzi, némi keresgélés után végre támad egy normális gondolatom is, húzzunk vissza a Hrabal étterembe. Fáradtan ülünk le, viszont a falon lévő képek sora kellemes meglepetés, a fényképekről a Sörgyári Capriccio jelenetei és maga Hrabal mester köszön vissza. Nem sokat kell tanakodni, a kétszemélyes cseh bőségtál túl jól hangzik a többihez képest. A rendelést követően tüzetesen megtekintjük a képeket, az egyiken a film legerotikusabb jelenetét fedezem fel, Francin az utcán náspángolja el az ő szerelmetes feleségét, miközben a városka megbecsült polgárai Mariska csipkés alsóneműben domborodó tomporát bámulják, kocsányon lógó szemekkel.
Ó, azok a boldog békeidők, amikor még egy bugyi látványa lázba hozta a férfiakat!
*
A Sopronba érkezést követő fürdés után muszáj pihennem egy órácskát, felkészülve az esti sétára. A belváros szűk utcáin teraszos éttermek, kávéházak kínálják magukat, ennek ellenére a Gyógygödör nevű emblematikus hely felé veszem az irányt. Ahol mintha megállt volna az idő.
A múlt század nyolcvanas éveiben (hoppá, ez így elég durván hangzik), egy csodás júliusi napon érkeztem a hűség városába néhány haverral, egy sörfesztivál hírére. A város szélén felállított hatalmas sátrat megtalálva első pillanatra örültünk a látványnak, de amikor szembesültünk a sramli zenére mulató németajkú vendégsereggel, no és az árakkal, hamar rájöttünk, hogy nem ez az ízlésünknek, és a pénztárcánknak való szórakozóhely.
Némi bolyongás után találtunk rá a Szentháromság szobor mögött megbúvó pincebejáratra. Már maga a név is csalogató volt, s amikor a pince hűvösében leültünk, az itallap látványa eloszlatta minden kétségünket, ez a mi helyünk! Kábé annyiba került egy lityi bor, mint amoda egy korsó sör. És mily fejedelmi étek a zsírosdeszka, lilahagymával!
A nosztalgikus borozgatást követően kilépek az ajtón, s amikor felnézek a szemben lévő épületen ülő angyalkákra, kis híján felkiáltok!
Ugyanis a középső őrangyal jobb kezében egy keresztet tartva, bal kezét a homlokához emelve olyan ábrázattal néz rám, mintha azt mondaná: „Édes Istenem, már megint?”
Már többször jártam itt, de eddig egyszer sem vettem észre!
*
Nyár. Az utazás öröme, a vonat zakatolása, az autóstop kiszámíthatatlansága. Csillagfényes éjszakában aludni egy szál hálózsákban az erdőszélen, hajnalban madár csicsergésre ébredni; a szabadság valódi íze.
*
Őrjítő ez a kánikula! Dél körül érünk Budapestre, az Árpád hídon át araszolva haladunk az M3-as autópálya felé. Szabályos időközönként hasít belém, nem bírom tovább, valahol meg kell állnunk egy fürdés erejéig. Számba véve a lehetőségeket, Tiszafüredre esik a választás, onnan már nem vagyunk túl messze az otthonunktól, és „csak” másfél óra. Természetesen az ehhez hasonló, meleg helyzetekben a percek csigalassúsággal telnek. Három óra körül csak elérjük a várva-várt pihenőt, állapotom láttán a Kedves bevállalja a további vezetést, s bár ettől ugyan nem lesz boldogabb, cserébe előre bevállalom néhány korsó sör elfogyasztását.
A nyolcvanas évek elején sokat jártam erre, szerintem akkoriban láttam utoljára itt ennyi embert. Sikerül egy talpalatnyi árnyékot találni, bár erre csak nekem van szükségem. A Kedves kifekszik a napos oldalra, majd a magunk módján folytatjuk a nyaralást, mikor megéhezünk, eszünk, amikor megszomjazom, iszom, s amikor olvasni támad kedvem, néhány perc múlva elalszom. Mondjuk inkább szunyókálásnak nevezném, mert a gondolatok ide-oda cikáznak a fejemben, így áttérek az irányított álmodozásra.
Valamikor réges-régen (és az üveghegyen is túl), innen nem messze, a hármas úton stoppolva összefutottam két német lánnyal, s rávettem őket, sátorozzunk a Tisza tónál.
Aztán az éjszakába nyúló sörözés közben elmentem brunyálni, s a sötétben beestem egy állott, békanyálas vízzel telt gödörbe. Nagy nehezen kikecmeregtem, s nem tudtam eldönteni, mit csináljak. Egy óra vetyengés után bementem a kempingbe, mire a sátorból kiszólt a csinosabb szőke, akit már az elején kinéztem, „What is the stink?” (Mi ez a bűz?). Erre közöltem, hogy ez bizony én vagyok. S hiába mostam ki a ruhám, a szagtól nem tudtam megszabadítani, úgyhogy az következő három napot a fürdőgatyámban, s az egyetlen tartalék pólómban lófráltam végig.
Azért a csini keletnémet lánnyal ennek ellenére összejöttem. Igaz, csak egy év múlva, de ugyanitt Füreden találkoztunk! Azzal fogadott, milyen jó az illatom, majd összenézett a barátnőjével és kibuggyant belőlük a nevetés.
*
Gondolataimból egy autóduda hangja zökkent vissza a rideg valóságba, a konzervgyárral szembeni lámpás kereszteződés gyalogátkelőhelyén szambáztam át, pirosban. Anyuka az oviba vihette a gyermeket, kikiabál az autóból, válaszul a kezem felemelve elnézést kérek, miközben kis híján elvágódom a lefagyott úttesten!
Innen már egy perc sincs a melóhely, a bejáratnál a fiúk szokás szerint dohányozva beszélgetnek. A folyosón a kolleginák épp a karácsonyfát állítják, hirdetve az ünnep közeledtét. Te jó ég, még mindig nem tudom, mit adok ajándékba a Kedvesnek!
Magamra zárom az irodaajtót, s míg átöltözöm, ezen gondolkodom, de semmi nem jut az eszembe. Talán írhatnék valamit…

Szólj hozzá!