A látogató

Bán Szabó Laura

A látogató

Tegnap megérintett az öregség szele. Nem bántóan, durván, tapintatlanul, hanem finoman,
óvatosan, jéghideg ujjhegyével szinte átlibbent a homlokom fölött, s nem túl messze, leült mellém. Lehűlt körülöttem a levegő, döbbenet szorította a torkomat, a szívem hevesebben vert, mint annak idején, az első randevún. Mert ez is egy első randevú volt. Vele, az első. Egyszeri, felejthetetlen és megismételhetetlen. A szemem sarkából óvatosan felé sandítottam, s egy picit, alig észrevehetően, arrébb húzódtam. Ő úgy tett mintha észre sem vette volna, rendíthetetlen magabiztossággal ült és bámult a semmibe. Nem engem nézett, de hozzám jött. Belopakodott a szobámba, az életembe, a reményeimbe. Rá akartam kiáltani, hogy mit akarsz, mért jöttél. De halkan csak ennyit sóhajtottam: Már jöttél? Pillanatra mintha rám nézett volna, de igazán nem törődött velem. Fájt ez a magabiztosság, ez az öntelt kérlelhetetlenség. Valamikor nem ilyennek képzeltem ezt a találkozást, néhány évvel ezelőttig nem is gondoltam rá. S lám most itt van. Eljött, hogy figyelmeztessen, mint egy elfelejtett, rossz szerető, hogy megzsaroljon, ő nem felejt, hogy számot tart rám. Tudomásomra hozta, nincs kiút, ő a következő állomás. Csendben jött, nem lármázott, alig suhant mikor belibbent a szobába, mégis örvényt kavart Aztán nekibátorodott és arcomba vágta elfelejtett szerelmek felizzított parazsát, melyeken régi kacagások ropták tiszavirág életű táncukat s vívták könyörtelen harcukat a lépteik nyomán fakadó könnyekkel. Közben vigyorgott rám, s aszott képén ezer redőbe gyűrődtek a ráncok. Lassan, mint az áldozatát leső vad, egyre közelebb jött hozzám, szinte kúszott a levegőben, s körbefonta a vállam, átölelte a nyakam, a lehelete már az arcomba ért, mely hűvös volt és az őszi avar illatát idézte. Egy pillanatra szomorkás nyugalom szállt meg, hogy aztán még kétségbeesettebben lökjem el magamtól minél távolabbra. Elhibáztam azonban a mozdulatot, s Ő máris fergeteges ügyességgel kavargott körülöttem tovább. Furcsa módon, mozdulatai nyomán a kora ősz simogatását éreztem, szinte láttam a színes falevelek keringőjét, éreztem pergő, sikló táncukat, melyek egyre mélyebb nyomott hagytak az arcomon. Érintésük hol lágy volt és dallamos, hol pedig kemény, erőteljes és fájó. A táncukkal ébredő szél lassan, komótosan haladt a nyomukban, egyre mélyítve az előrajzolt barázdákat .
Az öregség pribékjei – gondoltam, s mindezt keserű mosollyal nyugtáztam .
Látogatóm mintha csak megérezte volna, egy mozdulattal leintette a szokatlan társaságot , Ő maga pedig ismét leült. Fáradtan, görnyedten, nyoma sem volt az iménti önmagának.
Csend lett, mélységes csönd, ordító csend.
Ott ültünk ketten, az Öregség meg én. Nem közel, de nem is távol . Méregettük egymást, barátkoztunk, alkudoztunk. Felém nyújtotta a kezét, én ijedten hátrahőköltem, nem fogadtam el, de maradtam .
Maradtam ? Nem igaz, Ő maradt. Még nem a társam, de tudja, hogy az lesz, ezért kivár.
Napról-napra közelebb jön majd. Én először ódzkodom, aztán elfogadom, később talán meg is szeretem. Hiszen a hófehér haj tiszteletre méltó, ha van, aki tisztelje, a gyengeség nem baj, ha van, aki erősítsen, a ráncok az arcon szépek, ha van, aki megsimítsa .
„Ezek az érveid?” – olvasott a gondolataimban a hívatlan vendég gúnyosan. Ezzel sovány kis vigaszom hirtelen a semmibe foszlott, s tehetetlenül, ölbe tett kézzel ültem tovább magam elé bámulva. S ekkor hirtelen rámeredtem a kezemre, mintha életemben most láttam volna először. Miért lógatom ilyen tehetetlenül? Lassan mozdítottam egymás után zsibbadt ujjaimat, újra meg újra, egyre gyorsabban. Kinyújtottam a karomat, felálltam, kiegyenesedtem, elvettem a tollat az asztalról, s íves betűkkel szántani kezdtem vele egy hófehér papírlapot. Gyönyörködtem benne, ahogy a toll újabb és újabb barázdákat rajzolt .
A kék színű iron szinte siklott a papíron, ahogy a gondolatok irányították és a kezem vezette.
„De hisz ez is barázdált !”- nevettem el magam a váratlanul tett felfedezésemen. „Látod?”-nyújtottam a vendég felé, de a kezem megállt a levegőben, mert Ő már nem volt sehol.
Eltűnt, elmúlt, de tudom, hamarosan visszajön, mert a rend az, hogy Ő legyen az utolsóelőtti állomás …. És én a rendet szeretem.

“A látogató” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Tetszett az írásod. eszembe juttatta, hogy hozzám is be-benéz az öregség, egyre gyakrabban , s minden alkalommal hagy egy barázdát a kezemen, arcomon, de azért sem engedem meg neki, hogy velem maradjon. Még nem. Bármi is van a személyiben írva, örök fiatal maradok😍😄🌻🌞
    gratulálok. FGy

  2. Kedves Erzsébet ! ( vagy Bán Szabó Laura ? )
    Remek volt… élvezettel olvastam!!!
    …. önmagamra ismertem ezen gondolatok megfogalmazásánál, bár még korban nem vagyok ott, hogy ilyen intenzíven foglalkozzam az öregedéssel, de mégis sokszor találkozom vele,és negyven fölött már meg-megérint engem is valamilyen formában…
    Gratulálok írásodhoz, pályázati anyag lehetett volna véleményem szerint!! 😊🌺🌼🌷

Szólj hozzá!