Örömre indult

A húsvéti ünnepe, a feltámadás öröme indította útnak Lőrincet. A völgy kitárulkozott előtte, ahogy a tetőről lenézett. Ott terpeszkedett házaival, udvaraival, kertjeivel a falu is, tobzódva a tavaszi fényben. A férfi gyönyörködve nézte. Hónapok óta készült erre a hazalátogatásra. Otthonától a sors messzire vetette, s a nagyváros beszippantotta. Nem volt oka panaszra, hiszen dolgozhatott, pénzt kereshetett, emberek vették körül, de mégis egyedül érezte magát, s idegennek. Ezért örvendett a szíve ennyire a hazai táj láttán. Mélyeket lélegzett, beszívta a bódító tavaszi illatokat, s megindult lefele a hegyről, a falu felé.
Ez a lelkes hangulat nem is hagyta el, ameddig az első házakig nem ért. Díszesebb portára emlékezett, s mit talált nem ismerte meg.
“Vajon jó helyre jöttem?” – tanácstalankodott.
Csak nézte a poros utcát, a házakat, s úgy tűnt, mintha a falak összementek volna, mintha süppedtek volna bele a földbe, a kerítések is alacsonyabbak, az ablakok pedig kisebbek lettek. Még a gyalog kapu is alig akkorának látszott, mintha gyermekek számára emelték volna, felnőtt ember csak meggörnyedve léphetett be rajta.
“Amott van az iskola!” – eszmél fel a Lőrinc.
“Megnézem, ki most a tanító?” – vette az irányt az iskola felé.
Az iskolaépület is bizony csalódást okozott megrokkant voltával, a hulló vakolattal, a repedezett ablakkereteivel. A fiatal tanító ellenben rácáfolt a környezet által sugallt szomorú hangulatra. Mosolygós, vidám ember fogadta a bekopogó vendéget.
“Kerüljön beljebb, kedves!” – fogadta Lőrincet a tanító – “Minden embernek, aki betér hozzánk, minden látogatónak, örvednek, s ezt őszintén mondom!”
“Mégis minek örvendezik ennyire?” – kötözködött Lőrinc.
“Kicsinység, de nekem sokat ér!”
“Mi lehet az?”
“Csak annyi, hogy egy emberi lélek kíváncsi rám, és arra veszi magát, hogy meglátogasson, s meghallgasson.”
“És mi mondani valója lenne egy ilyen emberi lélek számára?”
“Hát, hogy örvendezzünk együtt a szép tavasz napnak.”
“S még?”
“A fénynek, mely beragyogja a lelkünket, mert kicsiny emberpalántákat nevelhetünk.”
“Szép dolog!”
“Az a szép, hogy jönnek buzgón, s a tavalyihoz képest többen.”
“Mifélék az újak?” – nőtt meg a kíváncsiság Lőrincben.
“Könnyen örvendő, s könnyen búnak ereszkedő városi népek.”
“Itt meg mit keresnek?”
“Megszöktek a városi nyüzsgés elől. Művész lelkek: az ember olyan íróféle, s a felesége festő. Engemet is le akar festeni.”
“Hagyja?”
“Mondtam, fesse a gyermekeket. Ők az érdekesek, a fontosak.”
Ezzel ment is tovább Lőrinc, végig a kanyargós úton, venné számba a pusztuló, s az újra kivirágzó portákat. A vidám tanító szavai kísérték: “a gyermekek, ők a fontosak!”