EGY EMBER VÉGE
A fütty, élesen hasított az éjszakába. Tekeregve siklott a háztömbök között, mint egy fürge kígyó és kíméletlenül csapott le az alvó lakótelepre. A háztömbök homályából, úgy két, vagy három perccel később, felsikoltott a válasz. Hosszan, élesen süvített, s az ablakok tömítettlen résein benyomult a szürkületben szendergő néma lakásokba. Az öreg felriadt. Nem tudta mi történt, álmosan pislogott. Álom és valóság bódultan keveredtek agyában, s hamarjában képtelen volt szétválasztani, helyre tenni őket. Aztán újra felhangzott egy fütty. Ettől helyrebillentek a dolgok.
– Hm, mormolta bosszúsan, valaki fütyül. Szinte látta, amint az a valaki, puffadt, vörösödő képpel préseli ki magából az éles hangot. Csibészek, mormolta. Aztán, hogy újra csend lett, ismét elbóbiskolt. Régmúlt nyarak dinnye és szőlődézsmálásai, gyermekkorának eltévedt emlékei bukkantak fel képzeletében az álom és ébrenlét mezsgyéjén. Régi szőlőskertek, gyümölcsösök és egyéb zsákmányt kínáló helyek, a beláthatatlan napfényes határ végtelene tárult elé. Ott fütyültek így egymásnak ha jött a csősz, vagy egyéb vészhelyzet támadt. Az emlékkép halvány mosolyt csalt ráncos arcára. Már-már újra elaludt, amikor ismét felhangzott egy füttyszó. Az emlék és vele az álom, eltűntek. Visszazökkent a valóságba. Gondjaira bízott kis unokája is felébredt. Előbb csak nyekergett, aztán hangosan, élesen felsírt. Az öreg sietősen lekászálódott fekhelyéről és a gyerek ágya felé tartott.
– Ó – ó, mormolta és gyengéden rátette kezét a kisfiú fejecskéjére. Aludj szépen, nyugtatgatta csendesen. Itt vagyok, vigyázok rád, aludj csak nyugodtan nincs semmi baj. A kicsi erőlködve emelgette, majd visszaejtette fejecskéjét, ki-kinyitotta a szemét, forgolódott, igyekezett rátalálni elvesztett álmára. Az öreg óvatosan szájába dugta az odakészített cumisüveget. A gyerek mohón szívta, nyelte a hűsítő folyadékot melytől megnyugodott és kis idő múlva újra elaludt. Ő pedig odacsoszogott az ablakhoz. Hatalmas kandalláberek világították meg az épület előtti teret, szinte nappali fényt árasztva az épületek közé zárt térre. De hiába erőltette gyenge szemét, nem látott senkit. Pedig a fütty, igaz távolodva, halkulva, többször is felhangzott még. Elővette szemüvegét, megnézte az órát. Hajnali fél kettő volt. Kiment a konyhába ivott egy pohár szódavizet, aztán visszament az ablakhoz. Homlokát a hűvös üveghez érintve érdeklődés nélkül bámult ki az éjszakába. Bosszúsága lassan elült, helyére alattomos, csendes szomorúság telepedett. Nézte a fényesen kivilágított teret, a mértani pontossággal ültetett fák, bokrok, összhatását, az épületek, kandalláberek harmóniáját. Majd az aszfaltot szegélyező, szétgázolt, agyontaposott hajdani pázsit gondozatlan fűcsomóit. Az ülődeszkáitól vagy háttámláitól megfosztott padok, s a körülöttük heverő papír és műanyag hulladékok összevisszaságát. Úgy érezte, volt egy világ, amelyik meghalt. Ehhez az új világhoz pedig neki nincs köze. Nem értette ezt a világot, és úgy érezte, nem is fogja megérteni. Ez nem az ő világa. Mintha az emberek egyik, főleg fiatalabb felének feltett szándéka, legfőbb feladata a rombolás, mások munkájának a tönkretétele, a rend, a harmónia megsemmisítése lenne. Ezek az emberek semmit és senkit nem tisztelnek. Egymást sem. És számuk mintha folyton nőne. Sem helyét, sem nyugalmát nem találta ebben a környezetben. Elnézte a szemközti épületek összefirkált falait, sötét ablakait, és szomorúsága tovább mélyült. Magányosnak, idegennek érezte magát ebben a környezetben. Felesége halála óta egyébként is sötétebben látott mindent és szinte teljesen visszavonult az élettől. Élete folyása többnyire arra korlátozódott, hogy háza kertjében levő növényeit, bokrait, fáit ápolgatta és néha, mint most is, vigyázott unokájára, hogy lánya és veje kicsit kimozdulhassanak otthonról.
Rossz alvó volt. Ha felébredt, általában nem tudott visszaaludni. Most is erre számított. Az álom teljesen kiment a szeméből. Úgy gondolta, az éjszaka hátralevő részében már nem fog elaludni. Előbb csak apró, majd egyre terebélyesedő hullámokban lengtek felé elmúlt életének emlékei. Azok az idők, amikor még mindennek megvolt az értelme célja. Amikor még birtokában volt a döntés, amikor még hazavárták, és szeretett is hazamenni. A kisfiú felnyögött álmában és mocorogni kezdett. Odament, megigazította takaróját, végigsimított fejecskéjén, majd beült a kiságy melletti fotelba. Elnézte az alvó gyereket és arra gondolt, a gyermekkor olyan, mint egy csendes öbölben ringó hajó. Nyugodt vízen, csillogó, napsütötte hullámok nyaldossák, ölelik. Aztán ki tudja honnan, egyszer csak feltámad egy áramlás, hátára veszi a kis hajót, amely lassan, észrevétlenül, bizonytalanul, kisodródik a nyílt vízre. Az áramlás bár lassú, észrevétlen, de erős. A gyermekkornak vége. Nincs visszatérés. Új partok, új tájak tűnnek föl. Mire visszanéz, az oltalmat adó kis öböl már nem látszik többé. Örökre eltűnt. Csupán az emlékezet őrizheti. Szinte látta, amint a most még mellette alvó piciny gyermek felnő, és vágyait, álmait kergetve, saját útjára lép. Mire idáig ért gondolataiban, egész elérzékenyült. Felállt, gyűrött zsebkendőjével letörölte szivárgó könnyeit, és visszament az ablakhoz. Már jó ideje, hogy életében a szemlélődés lépett a kezdeményezés, a tenni vágyás helyébe. A cselekvő kezdeményezést, és remélhető sikert, felváltotta a csendes beletörődés. Az igazi élet, az illúziók, a vágyak kergetése, csak múltjában létezett már s a múlt fátyla mögül egykedvűen nézett rá a bizonytalan hanyatló jövő. Sorsának törvényszerű befejeződése. Elgondolta, hogy a világ az ő születése előtt is létezett és minden bizonnyal halálát követően is létezni fog. Hogy ő van, vagy nincs ezen a világon, annak jelentősége semmi. Ha majd elmegy, csak igen kevesen fogják észrevenni és, hogy volt ezen a világon annak sem célját, sem értelmét nem látta. Csak azt tudta, és egyre határozottabban érezte, hogy elidegenedett tőle a világ. Megszűntek, átalakultak az általa helyesnek vélt értékek. Gyermekkorától hitte, vagy legalábbis remélte, hogy a világon rend, és igazság uralkodik, hogy nemcsak muszáj, de érdemes is tisztességesnek, becsületesnek, igazságosnak és könyörületesnek lenni. Hogy a munka, a szorgalom és tudás, a boldogulás és gyarapodás alapja. Sajnos az idők múlásával kénytelen volt tapasztalni, hogy nem mindenki gondolja így. Másként gondolva, görbe utakon járva, az eredmények gyorsabbak, nagyobbak. E jelenségek ugyan régen is voltak, de csak elszigetelten, itt ott, fordultak elő. Ha pedig kitudódtak, szégyenletesek voltak és főleg nem maradtak következmények nélkül. Mára viszont mindez se nem szégyenletes se nem hátrányos és többnyire következményekkel sem járó, bevett gyakorlattá, követendő példává nőtte ki magát. Az emberi kapcsolatok fellazultak, szinte csak az érdekek mentén léteznek. Barátság, becsület, tisztesség, de még a szerelem is, áruvá silányultak a folytonos fogyasztásra buzdító harsány ricsajban. Az egyetlen cél, a birtoklás. Lehető leggyorsabban és legkisebb erőfeszítéssel minél többet megkaparintani a javakból. Mindenáron. Hogy honnan van, senki nem fogja kérdezni. Nem is kérdezheti, jogokat sértene. Törvény védi a zsákmány eredetének homályát. Együtt evez rabló a rendőrrel, ügyész a szélhámossal, bíró a csalóval. Ami nincs bizonyítva, meg sem történt, ha kel, ezt ügyvédek hada, és a törvény is biztosítja. A jogsértés anyagi kérdés lett. A törvény előtti egyenlőség elmélet csupán “Jogállamban pénz a fegyver..” és akinek nincs pénze, kívül reked. A kifosztottak, kisemmizettek jaja, csak tehetetlenek irigy szócséplése. Szabad országban élünk, szabad a szólás, és szabad, sőt üdvös, a harácsolás is. Arra eszmélt, hogy eleredt az eső. Az esőcseppek egyenletesen előbb csak diszkrét, majd egyre erőszakosabb morajjal doboltak az ablakon. A lezúduló esővíz meg-megújuló furcsa ábrái sebesen csorogtak alá az üvegen. A tér aszfaltján, és a fák lombjain élesen csillogott a neonlámpák sárgás fénye.
– Ki kell mennem a temetőbe jutott eszébe. Remélem, nem tesz kárt az eső a sírban. Egyébként is gyakran látogatott ki felesége sírjához. Szerette a temetőt. Valahányszor kint járt csend, nyugalom vette körül. A holtak békésen aludtak, és álmodtak egy új életet maguknak, amely más, szebb, jobb a valósnál. Csak álldogált, ha kint volt. Elnézte felesége kőbevésett nevét, és beszélt hozzá. Halkan, motyogva, mintha imát mormolna. Elsorolta, miket csinál, miket nem, milyenek a gyerekek, az unoka, és, hogy mennyire kiürült, céltalan számára a világ. Látni vélte felesége figyelmes, szép arcát, okos szemeit, ahogy figyel rá, hallgatja panaszait és vigasztalja. Oly távolinak, valószínűtlennek tűnt már valamikori szerelmük, együvé tartozásuk. Fiatalságuk, tervezgetéseik, és volt álmaik, eljövendő közös életük folyásáról. Életük befejezését mindig úgy képzelték, Ő, a feleség, lesz a hosszabb életű, és lám egyszer csak minden tervet, megbeszélést felrúgva, hirtelen elment. Elment, és vitt mindent. Mindent, ami az életben fontos, tartalmas, és meghatározó volt. Ami érdemessé és élhetővé tette számára a világot. Hát igen… Kifele menet, szokásává vált a sírkövek, fejfák nézegetése, az elhunytak nevei után sorjázó idézetek olvasgatása. Legutóbb, egy, a szokásostól eltérő strófára bukkant. “Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi, por és hamu” Hirdette egy fehér márványba vésett kétsoros idézet. Alatta ugyancsak márványba merevült férfi és nő képe, akik bizakodó tekintettel derűsen néztek a valamikor fotográfus lencséjébe. Voltak olvashatatlan feliratú, nagyon régi sírok is. Dőlt fejfákkal, horpadt, fűvel benőtt, kicsiny parcellák. És voltak hivalkodó, ilyen olyan színű márványból faragott, fényesre suvickolt nyughelyek. Aztán voltak tekintélyt árasztó, tiszteletet parancsoló síremlékek, az elhunytak nevei után hosszan sorolva életükben viselt címeiket, érdemeiket, és tetteiket. Fanyar ábrázattal állapította meg, hogy az ő sírkövén sem címek, sem tettek, nem lesznek felsorolva. Majdani sírja csupán egy lesz a sok közül. Nem e város szülötte volt. A város, csupán befogadta Iskolát adott, ahol tanulhatott, majd munkát és lehetőséget. Ő pedig dolgozott, alkotott, együttműködött, és adót fizetett a városnak. Létrehozott maradandó értékeket is, de meghitt fészket, igazi otthont, együvé tartozást, soha nem kapott a várostól. Név és szám volt csupán egy kartotékon. A város, bár benne élt, soha nem lett az övé. Ő sem a városé. Szülőhelye, igaz, nehéz időben, a háború végén született, szegényes, de gondtalan gyermekkort biztosított számára. Biztosította alapvető tanulmányai elvégzését megtanította a munka, a tisztesség szükségességére, és a rend szeretetére. A barátság, a tartás fontosságára, és az első szerelem édes ízére. Később, mikor abba a korba került, hogy mindezekért törleszthetett volna szülőhelyének, öntelt pökhendiséggel elhagyta azt. Lenézve, megmosolyogva a falut, ahol nevelkedett, és a városban keresett boldogulást. Fiatalos hévvel, könnyű léptekkel hagyta el otthonát. A házat, amelyben született, felcseperedett. Bizakodó szívvel, reményekkel telve, új otthont keresett magának. Sok – sok éve ennek, és rég rájött, ez volt élete legnagyobb tévedése. Tévedésének súlyát valamelyest enyhítette, hogy amikor nagyon hiányzott az otthon, visszamehetett. Szüleit, ismerőseit látogatni, vagy csak nosztalgiázni. Mindig úgy fogalmazott, hazamegy. Bár volt saját otthona, családja, de az igazi otthont, számára továbbra is a szülőfalujában levő öreg ház jelentette. Ott éltek szülei, igazi szomszédjai, valódi ismerősei, és igazi barátai is. Aztán eljött az idő mikor a szülői ház, az igazi otthon, előbb hagyaték, majd adásvétel tárgya lett. Ez akkor csak szorongató érzés, de az évek múlásával égető bizonyossággá dermedt. Többé már nem volt hová hazamennie, már nem volt igazi otthona. Ezt ugyan soha senkinek nem mondta, de lelke mélyén mély nyomasztó társként mindig vele volt. S most, hogy megvénült, magára maradt, mindennél erősebben érezte, hogy akkor régen mikor ifjúi pökhendiséggel elhagyta szülőhelyét, saját gyökereit is elvágta, és ez vezetett oda, hogy mára senkihez sem tartozó felesleges bútordarab lett. A magányos farkas ifjúnak vonzó volt, de megvénülve szánalmas. Felesége halálát követően, lefekvés előtt visszatért gyermekkori rendszeres imáihoz. De az ima nem segített, nem hozott enyhülést. Egy autó becsapódó ajtaja zökkentette ki gondolataiból. Hallotta amint vezetője beindítja a motort, majd látta is, ahogy lámpái felgyúlnak és kitolat a parkolóból.
Újra szomjasnak érezte magát. Kibotorkált a konyhába, és ivott egy keveset a hűtő melletti szódavízből. Kicsit sétált le s föl, a félhomályos konyhában, aztán visszament és leült a Némi ücsörgés után, úgy érezte talán el tudna aludni. Arra gondolt visszafekszik az ágyba, de nem volt hozzá ereje, hogy felkeljen és elmenjen az ágyig. Inkább ültében próbálta meg az alvást. Az álommal együtt, új emlékek jöttek. Rég elfeledett zene foszlányai lebegtek tudata határán, és hozzá képnek egy nyári este, karján kislányával, az égbolton ragyogó csillagokat nézték. Ő csendesen beszélt, a kislány pedig csodálkozó, tágra nyílt szemekkel hallgatta és, elragadtatva meredt az ezernyi fénylőpontra. Aztán megbillent a kép, halványodni, sötétedni kezdett. Már-már teljesen eltűnt, mikor valami apró, halovány derengés vált ki belőle. A derengés észrevehetően nőtt világosodott, és közeledett….
Mire a kisfiú szülei megjöttek, az öreg már harminc perce halott volt.