Egy költözés során került rá sor, amely a munkája miatt vált szükségessé.
Ott állt a még teljesen üres ház nappalijában, ahová nagy műanyag zsákok tucatjai lettek lepakolva, számos más egyébbel egyetemben.
Jack furgonja jó nagy hátsó raktérrel rendelkezett, így mindössze csak kétszer fordultak.
Pamela is sürgött-forgott fiatal lány létére, amikor felcipelték azokat a városszéli, lankás, enyhén emelkedő domb tetejére, ahová igyekeztek.
Itt áll az épület négy szobával, melyek az emeleten lettek kialakítva, lent pedig nappali, konyha, vizes helységek, és egy dolgozószoba óriási erkéllyel.
Mindezt Nagyapjától örökölte, aki nemrég hunyt el, s aki itt élt Nagyanyjával, velük három gyerekük, melyeknek egyike az ő anyja volt.
Jeremy, megnevezés szerint tudományos munkatársként tevékenykedett, s kapott állást itt nemrég.
Szakterülete a paranormális jelenségek, egyéb idegenszerű észlelések, lehetséges tér és idő utazás volt. Köznyelven, tudós.
Mert hiszen a külvilág nem igazán értette mi is az, amit Ő csinál.
De így került ide. Jó 20 mérföldre régi otthonától, ahol kettesben laktak Sandy vel.
S aki ott maradva, már sajnos nem jött el vele.
A nappali ablakából kinézve kortyolgatta épp reggeli kávéját, lenézve az alattuk kialakított szűk kis töltésre, amely kocsibeállóként funkcionált.
Innen kanyarodott enyhe ívben balfelé hajolva fel, a köves részbe épített lépcső, ahol a bizonyos, már említett zsákokat cipelték föl.
A férfi itt ült most le egyik székére.
Csészéjében még egy kortynyi kávéval, miután megunta a nézelődést.
A sok műanyag zsák lett a következő, amelyek felett most elidőzött tekintete.
Bennük ruháival, apróbb dolgaival, amiket napokig rendezgetett egybe, s amiket ki is kellene pakolnia.
Addig amíg szabadsága tart, és van ideje rá.
Hiszen így sohasem lesz rend.
– Hát nosza – mondta ki fennhangon, mintegy biztatva saját magát.
Felállt, megtapogatva az elsőt, mert így ránézésre teljesen egyformák voltak, s nem tudta melyikben pontosan mi van?
A nappaliba embermagas fapolcokat szereltetett fel és pont elsőre a kezébe akadt az, amelyben dísztárgyai voltak.
Egyenként papírokba csomagolgatva, s ugyanúgy bontogatva ki azokat ahogyan elrakta, kerültek darabonként a helyükre.
Menet közben eltervezte mi hol legyen.
Ezzel gyorsan végzett, hiszen Ő csak egy kis lakásban lakott előzőleg.
Hát nem sok mindene volt.
Örült ugyan neki, hogy nagynénje és nagybátyja megengedték neki, hogy itt lakjon, lemondva mindketten tulajdonjogi részükről javára.
Mert ekkora ház bérleti díját egyébként sehol máshol, még csak meg sem tudná fizetni.
De neki egyedül hatalmas, és szokatlan még óriási beltere.
Ám elfogadta, hiszen itt volt a munkahelye, jó 5 perc sétára.
Autóját nagyon nem is kell majd használnia.
Régebben együtt Sandy vel, csak nevettek volna ezen a távon. Rengeteget túrázva, bebarangolva a hegyeket, dombokat, az erdőt. Néha igencsak messzire is eljutva így.
Azért nem árt, ha van egy autó.
Rokonai jutottak eszébe. Büszkék voltak rá, azért lett e ház számára, amolyan jutalom féle.
Meg aztán szüleinek Ő volt az egyetlen fiuk.
Igy összerakva a dolgokat, keresve okot és okozatot, lett kerek a történet.
Csak fájt Sandy hiánya.
Igy amikor az első zsák kiürült, és kezdte összehajtogatni, egy pillanatra könnybe lábadt a szeme.
– De jó lenne visszapörgetni az időt – suttogta. – Csupán egy egészen kicsit.
Arra az estére, amikor a lány egyedül ment el a munkahelyi bulijára, mert Ő hazavitt némi aktákat, hogy azokat tanulmányozza inkább. Nem vette észre, hogy mit okoz ezzel.
Barátnője volt az egyetlen, aki egész este ott, egyedül szomorkodott, miközben mások táncoltak, nevetgéltek társaikkal jól érezve magukat.
Sandy ezek után úgy érezte, neki nem is fontos annyira ez a kapcsolat. Neki nem is fontos Ő.
Igy a következő reggelen közölte vele, hogy elmegy, s egy pár szóban elbúcsúzott tőle, majd kiment, és becsukta maga mögött az ajtót.
Emlékszik, nem sírt, és nem is vádolta semmivel, mindössze szép csendben elmondta, ami akart, azután tényleg elment. Pedig milyen jó lenne, ha itt volna most vele.
Hiányát ráadásul ekkor az is tetézte, hogy a következő zsák, pont az Ő ruháit tartalmazta.
Sok minden ott maradt nála, amiknek eddig nem is tulajdonított nagy figyelmet.
Talán majd egyszer eljön értük, s lehet, lesz egy második beszélgetésük. De addig csak szép emlékek.
S ahogy kibontotta szedegetve a második nylon zsák tartalmát, abból szinte ott kibukott minden.
Kis blúzok, melltartók, néhány bugyi, egy szép pulcsi, két kesztyű, sál, és egy farmer szoknya.
Jeremy utánuk kapott, így olyan túlságosan nagyon nem szóródtak szét.
Két kezének tíz ujja, mégsem volt elég mindenhez, s a blúzok közül kettő, tompán puffant a parkettázott nappali földjén.
Megigazította a többit, ami megtartott, és már épp nyúlt volna ezekért, amikor furcsa érzés kerítette hatalmába. Mintha nem lenne egyedül.
Nem értette miért, csak úgy jött ez az érzése, s ezek után ahogy még valami neszezést is hallottak fülei, szíve a torkában dobogott hírtelen, úgy fordult meg lassan, egészen határozottan.
Nagyra tátva száját, mert bizony igaza volt…
A sarokban a guruló irodaszékében, amit itthon használt, ott ült Sandy. Haját lágyan fújta a szél, tekintete Őt figyelte.
Nem szólt semmit, a lélegzete is elakadt.
A lány mögött most kis fényben besütve ragyogott a Nap.
– Hogy vagy? – kérdezte egyszerre tőle.
– Szia Sandy – köszönt neki.
– Szép ez a hely. És hogy csiripelnek odakint a madarak. Szeretem a madarak hangját, tudtad?
– Ő…igen – igen. Azt hiszem már említetted.
Rettentő zavarban volt, és ideges lett. Nem számított arra, hogy megjelenik majd itt nála. Hiszen úgy volt, szakítottak, s azóta nem beszéltek. A mostani társalgás meg elég gyengére sikeredett.
– Meleg van itt Jeremy. Te nem érzed? – kérdezett újra Sandy.
A férfi felállt, és a konyha felé mutatott.
– Várj itt. Mindjárt jövök. Hozok neked valami frissítőt.
Feleletet nem várva, otthagyta magára.
A konyha hűtője volt, amit legelsőnek berendezett magának, már előző este.
Igy június végén, elkelt néha egy kóla vagy egy hideg tea.
Pár doboz sör annak, aki kéri.
Fogott egy üvegpoharat a felette lévő polcról, felbontott, majd töltött a cukormentes teából.
Hiszen, ha volt kedvese nem autóval, hanem gyalog jött, akkor elég rég óta úton lehet, s tudta, a szénsavas és az alkoholos italokat túrázás közben sohasem itta.
Jég nélkül is elég hideg lett a tea, mert hiszen ahogy tartotta majdnem odaragadtak ujjai a pohárhoz.
Lassú léptekkel visszaindult.
Talán mégis megbeszélheti a lánnyal újra, ami történt, s bocsánatot kérhet tőle.
Ám nem hitt abban, hogy elfogadja., bár beszélgetésük eléggé közömbös, és laposra sikeredett eddig.
A férfi azért reménykedett.
– Hátha – mondta ki, és kezét előre nyújtva, hogy majd odaadja a frissítőt, érkezett vissza a nappaliba.
Ahol aztán nem kellett tovább, semerre sem keresnie Sandy-t, mert Ő már ott sem volt.
Lerakva gyorsan a poharat a földre, a kijárat felé futott, hátha még utoléri.
Nem értette miért nem várta meg, és miért jött ide, ha mégsem akart semmit tőle.
S ahogy ezek gondolatban átfutottak benne, egyszerre megtorpant. Kerekre nyílt szemekkel, tátott szájjal elcsodálkozva. Hiszen a bejárati ajtó zárva volt.
Belülről ráakasztva a lánc, és benne a kulccsal.
Na ez aztán elég is volt neki.
– Nem, nem, nem! – kiáltotta. – Mi a franc volt ez!?…
Amikor Sandyt megismerte, Ő újságíróként dolgozott egy napilapnál. Kulturális eseményekről cikkezett, amik a városban történtek. De szabad idejében meséket írt gyerekeknek, amelyekből később több is megjelent. Majd miután mesélt neki néhány furcsa esetről, amit kutatott, novellákat is kezdett írogatni. Teljesen jók, fordulatosak, olyan „fantasztikusak” voltak.
S az, ami ezen a reggelen történt vele, hasonlított egyik történetéhez.
– Mi is volt a címe? – mormogta. – Jelenség. Igen, ez az!
Ami tökéletesen illett a mostani dologhoz. Kiment.
Ő is töltött magának egy teát, majd visszatérve gondolkodni kezdett mindezen.
Hogy mit csinált éppen, amikor elkezdődött, és mi az, ami mindezt megszakítja és befejeződik.
Mert hamar rájött, hogy a dolog nem volt valós.
Sandy haját fújta a szél, pedig minden ablakot zárva tartott, hiszen a nappaliban működött a klíma. És a lány hosszú szoknyában volt. Edzőcipő, na meg víz nélkül. Úgy pedig nem gyalogol el idáig senki, s nem túrázik. Az még neki is, túl nagy „falat” lett volna.
Na és nem köszönt neki. Pedig egykori kedvese mindig, mindenkivel közvetlen, és elsősorban udvarias volt.
Ez nem vallott rá.
– Hú – törölte meg a töprengésben verejtékező homlokát a férfi.
Nem félt, de némi aggodalom lett úrrá rajta, s miután folytatta a kipakolást, most már néha-néha körbe, de legfőképp maga mögé tekintgetett.
Így rendezte el Sandy dolgait külön egy szekrényben, gondosan összehajtogatva mindent, majd újra leült magának, de nem azért, mert elfáradt, csak átadva magát teljesen gondolatainak.
– Jelenség – jegyezte meg hangosan, amely akár meg is ismétlődhet. És ami nem a jelenből áll össze, hiszen már egész, tehát elmúlt. Akkor most miért, s főleg hogyan került elő ide?
Az, hogy vágyik a lány után, és hiányzik neki nagyon az ehhez, nem elég.
De szerinte Ő okozta, idézte elő. S jó lenne tudni hogyan? …
Az egész délelőttje, majd a délután is azzal tellett, hogy pakolt.
Feleannyi zsák maradt, s Jeremy még ebédelni is elfelejtett, annyira belefeledkezett mindenbe.
Nem egy hétköznapi nap volt.
Ám amikor már lassan sötétedni kezdett, érezte, hogy mostanra azért elfáradt, így elhatározta, pihen egy kicsit és eközben felhívja a szüleit, hogy beszélgessenek.
Hiányzott nekik, ahogy neki Ők. De ez így természetes.
Így hát átment a lenti dolgozó szobába, menet közben magához vett, két kézzel fogva egy nagyobbacska fehér dobozt.
Ott egy íróasztal állt a sarokban. Előtte a hozzá eredetileg gyártott székkel. Ez valahogy itt maradt, amikor eladták a régi bútorokat.
Hát nem egy mai darab volt egyik sem. Nagyot nyikordult ahogy leült rá.
Maga elé helyezve a dobozt, felnyitva a tetejét, kivette belőle azt a régi típusú tárcsás telefont, amelyet még Sandy-vel együtt vettek egy régiségkereskedőnél.
„Jól fog ott mutatni” – Emlékezett rá, mit mondott neki amikor kifizették.
Bedugta, kicsit megemelve a kagyló részét. Halk búgás hallatszott. A vonal élt.
Egy pillanatnyi gondolkodás után, ahogy a mutatóujját akarta volna az első szám mélyedésébe beletenni, a keze megállt a levegőben.
Megismétlődött…
Sandy ezúttal háttal állt neki, kinézve az ablakon.
– Szép esténk van – mondta.
Vajon ott abban a nagy házban, ugyanilyen szépen láthatóak lesznek, a nyári égbolton a csillagok? Ó, Jeremy. Nézd, hogy ragyognak…
Lassan, egészen finom mozdulattal állt fel. Kettő lépést hátrálva, mozdulatlanná dermedt.
Tudta, hiába is válaszolna, mert a beszélgetés közt nincs összefüggés. Csak valami kiváltja ezt.
Igyekezett most mindent tüzetesebben megfigyelni. Hátha rájön valamire.
De már emlékezett erre a jelenetre.
Egy héttel ezelőtt zajlott, még a lakásban, ahol együtt éltek.
A levegő most mintha, egy kicsit remegett volna a lány körül.
Kezében egy könyvet tartva, másik kezével az orrnyergére visszanyomva lecsúszott szemüvegét.
Nagyot sóhajtott, majd megfordult.
– Örülök, hogy vagy nekem Jeremy. És bármi történjen már ezek után, azért akarom, hogy tudd, én örökké szeretni foglak téged.
Mintha csak előre megérezte volna, úgy beszélt hozzá.
Még ha ez most itt nem is volt valóság, a férfi ráfelelt.
– Ahogyan én is szintén téged. Te vagy nekem a mindenem édes.
Összeszedve összes bátorságát, odalépett hozzá, s kinyújtotta felé a kezét.
Nem tudta megérinteni. Csak mintha egy tó vizébe nyúlna, keze áthatolt azon, amit látott.
Kivetülő kép, valamely, inkább hologramra hasonlító dologhoz ért.
Majd Sandy elmosolyodott, és a „jelenség” ismét eltűnt.
De valami ottmaradt még egy pillanatra.
A telefon felett, apró kis tömegben mintha remegett volna a lég.
Ám amint észlelte ezt, az fokozatosan fel is oszlott.
– Tehát a dolgok érintése, azoknak mozgatása valahogy előidézi a „látomásokat” – vonta le a következtetést Jeremy.
És azok, amelyeknek köze volt, és köthető Sandy-hez, mind beindított egy folyamatot.
– Valami nincs itt rendben – elemezte hangosan. Nincs meg az egyensúly.
Kutatásai során egyes régi eseteknél, a szellemlátás volt ilyen. Amikor a lélek két világ közt reked, mert még dolga van, amit el kell, hogy rendezzen.
Talán kedvese sem akarta véglegesen azt a szakítást? Csak figyelmeztetni szerette volna, és remélte, hogy Ő nem hagyja annyiban.
Nagyon sok itt a kérdés, és a feltételezés. De már annyira elfáradt a mai napon.
Le kellett pihennie ahhoz, hogy tiszta fejjel tudjon gondolkodni.
Keresett magának valami vacsora félét, majd lezuhanyozott, és az egyik emeleti szobában nyugovóra tért.
Bár csak felfújható matraca volt egyenlőre, mert a bútorok még ezután érkeznek, azért jól esett rajta végig nyújtózni.
És ahogy ezt megtett, azzal máris mély álomba is zuhant…
Arra ébredt, hogy melege van. Kitakaródzott, de csak pár pillanatra lett jobb, így fogta a plédet, és összehajtotta. Mellé rakta kispárnáját, majd felállt, nagyot nyújtózkodva.
Ásítozva, lement a lépcsőn a nappaliba.
Kikeresett egy tiszta ruhát, lerakva az egyik szék karfájára, azzal elindult zuhanyozni…
Bent a kabinban, csak langyosra állította a víz folyamot, kicsit hosszabb ideig maradva alatta, majd, amikor végzett, megreggelizett, főzött egy kávét, s egy pár percig álldogálva merengett.
És ahogy épp elszánta magát, hogy folytatja a tegnap abbahagyott tevékenységét, vállalva annak összes furcsa történéseit, csöngettek.
Elindult az ajtó felé, és amikor odaért, résnyire kitárva kinézett.
– Helló! – köszöntötte egy jól ismert női hang.
Pamela volt az, mögötte ácsorogva Jack.
– Szevasz öregem! – köszönt Ő is. – Csak nem zavartunk meg valamiben?
Elmosolyodott, így szélesre tárva az ajtót.
Egy puszi a lánytól, kézfogás, vállveregetés barátjától.
– Pem mondta, hogy nézzünk meg. Nehogy nagyon egyedül legyél.
– Megyünk dolgozni – folytatta Pamela. – De előbb beugrunk valami gyorsétterembe, egy pár burger-re, meg némi sült krumplira. Ha van kedved, gyere velünk. Közben dumálhatunk is egy kicsit.
Mosolygott, örült a látogatásnak.
– Bejöttök?
– Nem haver. Majd máskor. Inkább megvárunk itt kint.
– Oké. Fél perc és itt vagyok.
– Úgy legyen! …
Előre, Jack furgonjába ültek be mind a hárman. Pamela középütt.
Cigarettára gyújtva, az első slukkot kifújva figyelte.
Bal szemével hunyorítva a füst miatt.
– Na, és milyen az új ház, megszoktad már?
– Igyekszem – felelte Jeremy.
Fél perc alatt kiértek az elágazáshoz, ami a mellékútról odáig vezetett, s barátja magabiztos tempót tartva, a város felé kanyarodtak.
Régi barátság volt – tartott már közöttük, és munkatársai is voltak egyben.
Így a férfi nem sokkal később, egy nagy sóhaj után nekikezdett. Tudta, Ők nem fogják kinevetni.
– Segítenetek kell. Van itt valami, amit nem teljesen értek.
– Baj van? – kérdezte Pem.
– Nem. Inkább csak probléma. Ám valahogy megoldható azt hiszem. De kíváncsi lennék a véleményetekre. Hátha együtt többre megyünk a dologgal.
Igy miután rábólintottak elkezdte, egészen az elejétől, igyekezve nem kihagyni semmit…
– Ez sokkal komolyabb, mint hinnénk – szólalt meg elsőnek Pamela, mikor befejezte, nagy falatokban majszolva már, a sajtburgerét. – Hosszú szívószálat tartva két ujja közt, ivott rá egyet.
Bár ilyennel még nem találkoztam. – Tudom, hogy az emberek kötődnek bizonyos dolgokhoz, főleg tárgyakhoz, s amikor az a kezükbe kerül, felidéz bennük egy emléket. Ez teljesen természetes. De itt valahogy meg is jelenik az emlék. És így, egészen bizarrá tudja tenni a dolgot.
– Ez olyan, mint egy jelenség – jegyezte meg Jack. – Én azt mondom, próbáld meg megtalálni te magad, és e között az összefüggést. Vágyódol még Sandy után, ez világos és mint mondtad, bánod, hogy vége. Ám szerintem itt nincs semmi sem lezárva köztetek. Ha valahogy visszafordítható lenne, szeretnéd. Hát próbáld meg. Keresd újra a kapcsolatot.
– De hogyan?
– Nagyon egyszerű. Vezesd vissza az egészet odáig, amikor elkezdődött. Hogy akkor mit tettél, mit csináltál éppen. Talán abban van a megoldás.
Egymásra néztek, elhallgattak.
Pamela csak bólogatott.
Ebben most mindannyian egyet értettek.
– Jó, hogy itt vagytok – mondta Jeremy. – Köszönöm.
– Jó, hogy elmondtad. Erre való a barátság – válaszolta Pamela. – De bármi is fog történni, ránk számíthatsz, ezt ugye tudod?
A férfi kezét feltartva jelezte nekik köszönetét, és hogy igen, majd Ő is nekikezdett az ennivalója elfogyasztásának.
Még belefért ezt is, hiába, hogy otthon már reggelizett.
Úgy érezte ma reggel, ezt nagyon is megengedheti magának.
– Na jó – fogta meg poharát -, akkor erre koccintsunk! – jelentette ki Jack.
– Csak így műanyag pohárral? – szabadkozott Jeremy.
– Miért, mi a bajod vele? Egészen formás kis darabok nem? – forgatta meg kezében.
Ezen aztán mindannyian nevettek, tovább üldögélve a parkban egy padon, ahová végül is letelepedtek erre a beszélgetésre.
A két férfi a lánnyal, majd egymással is összekoccintva poharaikat.
Volt még némi sült krumpli mindannyiójuk ételes zacskójának az alján, finomra sütve, ropogósan.
A kellemes, még nem túl meleg reggeli napsütésben, enyhén fújdogáló szél kíséretében, kimondottan jól érezték magukat.
– Visszavigyünk haza, vagy akartál menni valahová? – érdeklődött Jack.
– Nem. Most sehová. Otthon még sok a dolgom. De menjetek csak nyugodtan. Hazamegyek gyalog. Azt hiszem nem árt, ha kiszellőztetem a fejem egy kicsit.
– Ahogy akarod cimbora… Ahogy akarod.
S még egy tíz percig szavak nélkül, csak ettek.
Pamela mosolygásától mindketten, csendes nyugalomban.
„Bárcsak Sandy is itt lenne” – gondolta és érezte, hogy szíve mélyén, még mindig szereti.
És talán, létezik számára valamely megbocsájtás…
Autóval csak néhány percnek tűnt, de gyalog mégis több mint egy órába tellett, mire visszaért a házhoz. Nem sietett, nyugodt tempóban haladva ballagott. Jó volt ez a kiruccanás. Örült neki.
Így amíg hazaért, volt ideje átgondolni mindent.
És éppen, amikor felért, s a bejárati lépcső legfelső fokára ért, odabent megcsörrent a telefon.
Imigyen az utolsó lépteket, sietősre vette, gyorsan kinyitva az ajtót, már kinyújtott kézzel érkezett a készülékhez.
– Halló tessék! – szólt bele. – Jeremy Patson.
-Jó reggelt. Itt Ted Morton. Csak azért telefonálok, mert úgy kábé 15 perc múlva odaérünk magához. Hozzuk a bútorokat.
– Ó, Mr. Morton – élénkült fel Jeremy. – Nagyon örülök. Köszönöm, hogy ideszólt. Akkor várom magukat.
– Oké. Viszhall!
-Viszhall! – felelte, s azzal a másik férfi bontotta a vonalat.
Egészen felvillanyozódott. Na végre történik valami új, ami egészen jól elterelte most a figyelmét mindenről, s ez nagyon tetszett neki. De addig még gyors rendet kell tennie. És a maradék zsákokkal is csinálnia kellene valamit.
Hirtelen ötlettől vezérelve, áthuzigálta azokat a dolgozó szobába.
Majd később foglalkozik velük – döntötte el.
Így aztán csak úgy lazán megmarkolva mindegyiknek a tetejét, máris végzett vele.
Ám az utolsó valahogy kiszakadt, és bosszúságára, annak a tartalmának jelentős része a földre hullott.
Pont egy doboz, amelyből gyermekkorából maradt, apró darabokból álló építőkockája szóródott szét.
Kicsit feldühítette a dolog, de a doboz nem szakadt ki, így leguggolva nekiállt azokat összeszedegetni.
S ekkor történt meg újra. Csak ezúttal nem Sandy következett…
– Jeremy! Édes fiacskám. Mit csinálsz!? Ha rendetlenséget hagysz magad után, azt utána össze is kell pakolni.
– Hagyjad Susan. Hagy játsszon. Hiszen még csak gyerek. Majd később megtanulja, hogy mik a szabályok. De addig csak hagyjad… A gyerekkor a legfontosabb. Belőle épül fel a jövő.
Susan a nagymamája volt, akivel pedig beszélgetett, az a papája. Ám Ők már mindketten meghaltak.
A férfi teljesen ledermedt, az ismerős hangok hallatán.
Kezében egy kockadarabot szorongatva, szinte megfagyott a vér az ereiben.
Csak szeme sarkából mert hátra nézni, úgy megijedt a váratlan eseménytől.
– Jó, persze, de mindjárt itt az ebédidő is Jorge. – Folytatta nagyanyja.
– Ne félj kedves. Ő addigra majd elrámol itt mindent – kontrázott rá papája. – Ugye kisfiam?
Most mégis, egészen lassan, nagyon kicsit mozdulatokkal, de elfordította a fejét.
Az idős házaspár, ekkor úgy a 60-as éveinek, a végén járhatott.
Fehér fény vette Őket körül. Mögöttük egy nyitott ablakon beragyogó, erős napsütés tette alakjukat élénkké.
Régi, virágos selyemfüggöny lengedezett a szélben.
Mindketten mosolyogtak, és érdeklődőn tekintettek rá.
– Hát persze…Persze – dadogta önkéntelenül is ezt a pár szót elhebegve Jeremy.
– Akkor jó. Kedves kisunokám vagy te nekem. S ebben a pillanatban kinyújtott kezével megsimogatta a feje búbját, egészen gyengéden, ujjai közt simítva végig pár hajtincsét.
És a férfi érezte. Mindent érzett.
Így ezzel együtt létrejött egyfajta kapcsolat, amely hátborzongatóan valóságos volt.
Lehet megtalálta az összefüggést…
Egységet keresve a történések között.
Azután nagyszülei megfogták egymás kezét.
És pontosan úgy mintha ez valóságos lenne, hátat fordítva neki elmentek.
De azt nem látta hová, mert ugyanolyan gyorsan ahogy mindez megtörtént vele, egyszeriben már ott sem voltak.
Jeremy elejtette a kis kockadarabot, amely nagyot koppanva landolt.
Remegő kezét arcához emelve, végigsímította a feje tetejét.
– Ó, Istenem! Ez annyira fantasztikus – jegyezte meg magának…
Összeszedte a kockákat, és visszarakta a zsákba, majd a többihez húzta.
Megértette mit kell tennie.
A már előző nap kipakolt ruhákhoz ment, a szekrényben megkereste Sandy ruháit.
Kivette, majd ketté emelte azokat.
Amit még eddig nem vett észre, apró kis ködszerű foszlányok jelentek meg felette.
A gyerekkor, akár csak a múlt.
Belőle épül fel a jövő.
De akkor közte ott vannak, az átélt pillanatok.
Megfogott egy blúzt. Kezével végigsímította, és láss csodát, egy idő után újabb jelenség jött létre. Ő volt. Szépen felöltözve, elegáns ruhában.
Fogta a ruhadarabot, és ugyanúgy kinyújtotta a kezét, mint a nagyanyja.
Sikerült megérintenie a lány arcát.
– Mit szeretnél? – kérdezte.
Jeremy tudta, hogy csak pár percig működik a dolog, éppen ezért gyorsan válaszolt.
– Veled megyek a bulidra szívem. Táncolunk egy kicsit, megiszunk egy finom koktélt.
– Ez most komoly? – mosolyodott el Sandy. – Azt imént azt mondtad nem érsz rá, mert valami dolgod van.
– Meggondoltam magam, így hogyha nem késő, elkísérnélek.
– Jó, gyere. Én örülök neki. De a munkád!?
– Te vagy a legfontosabb.
– Jó. Ám úgy látom már csak a nyakkendő hiányzik.
Jeremy végignézett magán. Világoskék zakóban, és annak nadrágjában volt. Fekete alkalmi cipőben. Másik kezében a kocsi kulcsait szorongatva.
Közel húzta magához a lányt. Átölelte, és megcsókolta.
És ekkor a kis ködfoszlányok, egy egységes sűrű masszává alakultak.
Köröttük forogni kezdett a világ.
Minden oly könnyeddé vált. Mindketten felemelkedtek, járták táncukat az idő két léte között.
Ami mindig, a megtörtént eseményeknek egy része.
Nem szédült, pedig úgy érezte sokáig tartott.
Nagyon sokáig…
Folyamatosan, kisebb szüneteket hagyva, nyomták a csengőt.
Jeremy egy darabig csak hallgatta.
Olyan távolinak tűnt az egész.
Majd egy női hang felelt rá, kicsit hangosabban kiszólva.
– Oké oké. Megyek már!
A férfi felült. A nylon zsákok között feküdt a földön. Ilyen sem történik vele minden nap.
Elszundikált. Jól el is feküdte az oldalát, így beletelt néhány percbe, mire feltápászkodott.
Mormogó hangok ütötték meg fülét.
Figyelt, három különböző férfihang.
„Hát persze – jutott az eszébe -, a bútorszállítók.
Elindult a nappali felé, de gyorsan megtorpant, mert aki igazgatta Őket, Sandy volt.
– Mi folyik itt!? – szólalt fel, ám amikor az ajtóhoz ért, a lány mosolyogva fogadta.
– Szia édes! Meghozták a bútorokat. Jössz nekem segíteni, hogy közösen döntsük el, mi hol, és hogyan legyen?
– Hát persze – válaszolt rá akaratlanul is, szinte ösztönösen, s nagyot dobbant a szíve. Akkor hát sikerült. megváltoztatnia a dolgokat, és meg nem történté tenni egyes eseményeket.
Visszamosolygott Sandy-re.
Egy pillanatra összetalálkozott tekintetük.
Igy telt el, és vált az egyik legszebb nappá ez, örök emlékként az életükben…
Pár nappal később újra leült a telefon elé.
Egy pár percig csak nézte a régi típusú készüléket.
Tényleg jól mutatott ott, ahol volt.
Majd, amikor felemelte a kagylót, a füléhez rakta.
Halk búgása annak megnyugtatta.
Kinyújtott mutatóujját belehelyezte az első szám mélyedésébe, majd sorra ezután a többibe is.
Kicsengett, és a vonal túloldalán: Édesapja szólt bele.
– Halló, tessék!?
– Szerbusz Apa! Én vagyok az Jeremy.
– Nahát! Szerbusz fiam! Rég hallottam a hangodat. Jól vagy? Jól vagytok? És Sandy?
– Minden oké. Hát Anya?
– Ő épp sütöget, kint a konyhában.
– Mi készül?
– Almás pite. A kedvencem.
– Örülök neki. Sok puszi nektek.
Barátnője ekkor lépett be a helységbe, követve a hangokat, amit hallott.
Integetett, majd jelezte, hogy kimegy az erkélyre, beszélgessen csak nyugodtan.
Azzal már ott is hagyta.
Pár perccel később, miután elbúcsúzott Apjától, követte.
Egyik kezét a korláton tartva fordult felé barátnője, ahogy érkezett.
Mosolygott, újra csak mosolygott. Selymes haját fújta a szél.
Megállt, és csak nézte, nézte hosszasan.
– Mi az? – kérdezte. Mit nézel? Valami baj van?
– Nem nincsen semmi. Csak olyan szép vagy.
A lány nagy fekete szemeivel, az arcát fürkészte.
– Ma egy kicsit más vagy Jeremy.
– Én nem… Akarom mondani nincsen semmi baj. De most annyira ragyogsz.
– Mennyire – kérdezett vissza Sandy.
– Annyira… Annyira… Akár egy jelenség…
Budapest – Újpest; 2021. március 21 – 25. csütörtök.