Dallamok

Szívünk, akár egy hangszer: ritmusra dobban, játssza a dallamot, mindenkinek mást-máshogyan mégis szüntelen, meg nem áll, nem némul, szól a dal bennünk.

Időnként alig hallhatóan halkan-lágyan-simogatón, máskor hangosan dübörögve már-már fájdalmasan-bántón, kegyetlen-szépen.

Halljuk a zenét, ami bennünk él és táncolunk életünk színpadán, könnyedén-lágyan, lassan-lassan, fáradtan-botladozva, el-elesve szédület-gyorsan, levegőért kapkodva, olykor pengeélen, szabadon-szárnyalva, esztelen-eszelős állapotban.

Járjuk a táncot, a saját dallamunkra: dúdolva-dalolva, ritmusra élünk-játszunk-táncolunk.

Amíg halljuk a zenét.

Örömzenére repes a lelkünk, ha őszintén-tisztán képesek vagyunk érezni-élvezni fals hangok nélkül megélni, hallani, rezonálni az igazán értékes dallamokra.

Amitől egy kicsivel szebb az ének, egy kicsivel szebb az élet.

Akkor is szól dallamunk, lüktet bennünk ritmusunk, ha sötétség van, keserű-szomorúság, a reménytelenségben :zenénk vigasztal.

S ha vége a dalnak, véget ér a tánc, lelkünk dallamát az angyalok játsszák tovább.

Szólj hozzá!