A szerelem

Bán Szabó Laura

A szerelem

A szerelem a fátylak tánca. A patyolat fehéré, az áttetsző rózsaszíné, s az égszínkéké. Ők forognak, lebegnek ég és föld között, ölelik egymást, keringőznek, majd tovasiklanak, hogy aztán hirtelen újra találkozzanak. Közéjük libben időnként egy-egy zöld, lassan kígyózva a táncolók között, hol ezt, hol azt alig megérintve. Föl- föltűnik néhány piros is, mely tüzesebb a többinél, de azért a fátylak eleganciájával kavarog, észrevétlenül suhan tovább. A szférák zenéje az övék, melyre a tánc is egyszeri, megismételhetetlen. Varázsos dallamok különös keveredése. Mollok ívelése, egy oktáv felütése, szonáták kavargása alkot egyveleget a táncolók lélegzetével, mely egyre zihálóbb, egyre szenvedélyesebb, egyre szétválaszthatatlanabb.
A fehér már nem áttetsző, mert izzóan átfonja egy vörös. Együtt ropják, lebegnek tovább, szikrázik körülöttük a levegő. A rózsaszín egy zölddel ölelkezik, melyet egy dallam röppentett felé. A pillanat töredéke alatt összekapaszkodtak, izzadt szorításuk nyomán csupán gyűrött cafat maradt. Az égszínű lassan, méltósággal keringőzik tovább, kígyózó mozgással először közéjük vegyül, majd föléjük emelkedik. Tiszta, áttetsző kékje egyre ragyogóbb, aranyló fény sziporkázik szálai között.
Szinte a semmiből libben elő egy ezüstszínű, mely néhány friss dallamot követve körbelengi a kékes tüneményt, körbe-körbe és megint körbe, egyre szűkítve a távolságot, egyre szorosabbra fonva a táncszerű ölelést. A kék csak leng, cikázik, siklik a dallamok szárnyán, oldalazva egyre közelebb húzódva az ezüst felé, mígnem hirtelen hozzácsapódik, az ráfonódik, s szűnni nem akaró öleléssel együtt szállnak tovább az ég felé.
Ekkor zúdulva törnek elő mindenfelől a különféle lilák és sárgák, a köznapi kockásak, a csíkosak és vegyes csiricsárék, s vadul tömeges magányban hajlonganak a szélben, észre sem véve, hogy a zenének vége. Táncuk zavarodott, vad és dallamtalan, nyomában nincs fény, lágyság és ölelés. Darabos rohanás, verseny a szürke monotóniával, mérkőzés az élményért, örök párbaj és vesztés az idővel szemben.
Közben az ütemes dübörgés betölti a teret, elfoglal minden kis zugot, s a csiricsáré forgatagban már nincsenek kékek, ezüstök, fehérek, pirosak, zöldek, csak tarkák vannak, akik kéknek, ezüstnek, fehérnek, pirosnak, zöldnek akarnak látszani.

“A szerelem” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!