Megbocsátás

–David, kérlek… próbáld meg elfelejteni a múltat, a sérelmeidet! Édesanyád nincs jól. Te nem vagy hajlandó beszélni Eve-vel, de én hallom a hangján hogy aggódik, és komoly a baj. Számít rád!
Dora kétségbe volt esve. Tudta, hogy David konok, makacs, kérlelhetetlen, befolyásolhatatlanul önfejű. És a tüskéket, a régi, mélyen a bőre alá beékelődött tüskéket magával hordja, ma is és örökké. De most… muszáj lenne tovább lépnie, felülkerekednie önmagán, a múltbéli történteken. Kitépni a tüskéket, a lelke rejtegetett zugaiba leásni, és ha van ott egy zsák, tele bánattal, kinyitni a száját. Szembenézni azzal a bús, megaszalódott, régi valósággal, mely az emlékeit mérgezi. Kiengedni a szellemet, megragadni a torkát, és aztán elengedni. Hadd menjen, szálljon a széllel, és ezáltal szabadítsa fel önön magát is.
David gyűlölt gyerekkora úgy árnyékolta be az életét még ma is, mint a métely.
Fekete felhőként kíséri, mely mögül néha előbukkan a nap, és beragyogja a mindennapokat, de néha… sötét viharba torkollik, és szikrázó villámot, záport és tomboló orkánt szabadít rá, és a családra. Ennek a sötét múltnak David édesanyja a gócpontja, benne összpontosul minden nyomor, szeretetlenség, boldogtalanság. Érzéketlen, szigorú asszony volt mindig is, aki a munkájának, és a férje elvárásainak élt. Alárendelte magát mindennek, ami számára fontos volt és értékes. De nem a gyerekeinek, és ezt David mindig is nehezményezte, hiányolta, fájlalta, majd idővel gyűlöletes haragba fordította. Húga, Eve megbocsátóbb volt, és tovább tudott lépni mindezen, de David nem. És most … Eleanor a végét járta. Eve elmondása szerint nem sok van hátra az életéből, napjai megszámlálva, búcsúra vár. És Davidra…
–El kell menned hozzá, David!
–Nem!
A férfi összeszorított szájjal, hátat fordítva feleségének bámult ki a konyhaablakon, és az út mentén parkoló autókat nézegette. Nem akart az anyjával találkozni, nem. A harag a szívében, a bánat és mérhetetlen fájdalom ott mardosta a torkát, mint felgyülemlett gyomorsav, sem megszüntetni sem felköhögni nem lehetett. Ha Eleanorra gondolt, zsigereiben érezte a gyűlöletet, elemi erővel munkálkodó viszolygást, melyet az asszony emléke kiváltott belőle. Tarkóját mintha jéghideg ujjak markolták volna.
Gerince vonalán bizsergés futott végig, olyan volt, mint a félelem, de David nem félt az anyjától, legalábbis tudatosan nem. A gyerekkora volt feszélyezett, egy örökös kiszámíthatatlanság, rejtélyesség. Fekete lyukként tátongó anyai tekintet, melyet ha Eleanor rászegezett, Davidot elöntötte valami megmagyarázhatatlan balsejtelem. Nem akart találkozni az öreg hölggyel, főleg nem így, halálában.
–Ez az utolsó lehetőséged, figyelj rám – Dora megérintette David vállát, és gyengéden maga felé fordította a férfit, az arcába nézett, – beszélned kell vele. Utoljára. Aztán vége lesz…
David nem állta sokáig Dora tekintetét, de halványan elmosolyodott. Hálás volt a nőnek a szavaiért, igazat adott a mondatainak, de szíve lelke ódzkodott ettől a találkozástól. Visszafordult az ablakhoz, szemerkélni kezdett az eső, az emberek esernyőt bontottak. David nagyot sóhajtott, és kezébe vette a telefonját.
***
Szörnyű volt a kórház szaga, pedig David tudta, hogy nincs semmilyen szag. Mégis az orrában magával hozta régről, a múltból ezt a sosem feledett érdekes illatot. Nem volt kellemetlen, a karamellizált almára emlékeztette, némi fahéjjal, és porcukorral. Olyan émelygősen édes, túlzóan gej illat volt, fojtó. Eleanort lengte körül ez, annak ellenére, hogy David nem emlékezett, hogy édesanyja bármikor sütött volna ilyesmiket. Mégis, bármerre járt maga mögött húzta ezt az édes, pörkölt cukor illatot. Most is érezte… Lassan közeledett a folyosón, tornacipője gumitalpa halkan csikorgott a padló pvc borításán. Jobbra balra , a kórtermekbe vezető ajtók, mellettük a falon szobaszámok, 112-114-116. David szeme lassított felvételként érzékelte a számok közeledtét és távolodását. Hát itt van… a 120-as.
A kilincsre helyezte a kezét, és belépett.
Ott feküdt az öregasszony a szemközti falnál az ágyon, félig ülő helyzetben, belesüppedve a nagy párnába, állig betakarva a félhomályban. A szalagfüggönyök az ablakon be voltak húzva, pedig borús volt az idő odakinn. Kísérteties volt ez a szürkület, de az éjjeli fények tompán bevilágították a mennyezetet. Eleanor egyedül volt a szobában, és alig hallhatóan lélegzett csupán. Davidnak minden erejére szüksége volt, hogy ott maradjon, s ne rohanjon árkon bokron át, el innen. Közelebb lépett az ágyhoz, és az anyja arcába nézett. Rég látta, nagyon régen. Megváltozott. Arcvonásai ellazultak, és bár az idő vasfoga alaposan megrágta, homlokára szája köré mély barázdákat rajzolt az idő, mégis, most… szép volt. Nyugodt és elégedett mosoly bujkált az ajkai közt. David szíve a torkában dobogott, és mintha az öreg hölgy meghallotta volna, szempillája megrebbent, és kinyitotta a szemét.
–David ?- krákogta alig hallhatóan.
A férfi válaszolni sem bírt, hangszálait megbénította az a több évtizede magában hurcolt fájdalom, és elhidegülés, amely vetekedett a félelemmel, gyűlölettel, kérdésekkel, szemrehányásokkal. Szerette volna szeretni édesanyját, és haragudott rá, hogy ezt a nő nem tette lehetővé. Megfosztottnak érezte magát.
–Bocsáss meg! David… bocsáss meg nekem – suttogta Eleanor, és tekintetét a fiára emelte. A régi, karamellizált alma illat vegyült az öregség szagával. A betegség és a halál áporodott leheletét lélegezte kifelé, a takaró alatt megrekedt a vén test kipárolgása. David mégis.. …ellágyult ezektől a szagoktól, emberinek és törékenynek, esendőnek látta tőle Eleanort. Megérinthetőnek, elérhetőnek. Megfogta az asszony hideg kezét, pergamenbőre összegyűrődött a szorításától.
–Köszönöm – rebegte Eleanor, és David mindent értett. Végre, ennyi idő után szerethette az édesanyját, az utolsó előtti pillanatban szívébe zárhatta, olyan közelségbe tudhatta, amiben soha addig életében.
–Minden rendben mama- válaszolta neki, és elsimított egy ősz tincset a homlokáról. Az idős asszony szemei lecsukódtak. David felállt, és ajkait édesanyja homlokához érintette, jólesett az utolsó csók. Életében sosem volt alkalma erre, sosem engedte magához közel a szigorú asszony. De mindez most már nem számított. David szeretettel búcsúzott…
Végre megtalálta az édesanyját, gyökereit, hovatartozását…
–Na mi volt? – kérdezte izgatottan Dora kinn az autóban. David rámosolygott.
–Nem csinálnál egy kis bundázott almát fahéjas porcukorral és karamellel?
***
Valami felébresztette. Valami nesz? Valami fuvallat? Csendben fülelt, hallotta maga mellett Dora egyenletes légzését. Nem mozdult, várt…
Bénító érzés kerítette hatalmába. Valaki van a szobában. Tisztán kivehető volt a rezgés, a lélekjelenlét. David félt, úgy ahogy rég, ahogy gyerekkorában is rettegett, maga sem tudva mitől, valami láthatatlan erőtől, valamitől, ami rossz. Nem történt soha semmi kézzelfogható, mégis.. ez volt a legrosszabb.. az örök várakozás, és aggodalom, hogy egyszer be fog következni…
…és most visszatért ez az érzés, megint, sokkal erősebben, mint valaha…
Nincs mitől tartani, ugyan már- gondolta elhalóan, és kicsit felnevetett saját magán. Jézusom, felnőtt férfiként illenék nem beszarni itt az éjszaka közepén, mint valami éretlen fantáziadús kisfiú, aki suttyomban megnézett egy horrorfilmet.
David átfordult az oldalára, és kényszerítette magát, hogy megnyugodjon.
„ Mindig szerettelek…” – a halk suttogást közvetlenül a füle mellett tudta, hogy nem képzelte. Rémülten ült fel.
Az este félig nyitva hagyott ajtó most becsukódott. Bárki volt a szobában, távozott…
David megérezte…
Az enyhe karamellizált alma illat körbelengte, és David tarkóján égnek meredtek a szőrszálak…

“Megbocsátás” bejegyzéshez 9 hozzászólás

  1. Kedves Vicus!

    Szép dolog a megbocsájtás, hiszen a harag, a sertődöttség, a gyűlölet, megmérgezi a lelket.
    Tökéletesen megírt történetedet nagy tetszéssel olvastam.
    Sok szeretettel gratulálok.
    Magdi🌷🥀

  2. Megható szép történet a megbocsájtásról, ami valóban nagyon nehéz. Pláne mikor úgy érzi valaki, elrontották az egész életét. Itt mégis megtörtént, és ettől lett igazi, valóságos és élethű. Mert ugye ebben az esetben, az utolsó órákban azért ezt sokan megteszik. Köszönöm, hogy olvashattam.
    Rozika🌹

  3. Kedves Vicus!
    Érzékeny témáról írsz novelládban. Megbocsátani talán legnehezebb dolog az életben. De, ha megtudjuk tenni, akkor könnyebb és szebb lesz az életünk. Sérelmeinket nehéz elengedni, nagy lelkierő kell hozzá. Davidnak sikerült ez, neked pedig érzékletesen, meghatóan sikerült leírnod megbocsátásának történetét. A végét megfűszerezted egy kis “fuvallat”-tal, amitől a lélek még jobban megnyugszik, hisz azt hallja, amit hallani szeretne és azt érzi, amit érezni akar.
    Gratulálok lélekmelengető írásodhoz! Melinda

  4. Kedves Gyöngyi, köszönöm véleményed, hozzászólásod😊..
    .. kicsit idealizált a történetem, bevallom, míg készült, folyamatosan alakult, nem tudtam eldönteni milyen lesz majd az idős hölggyel való találkozás ennyi idő után, sérelmekkel, haraggal telítve( még a Tollforgató pályázat ihlette a sztorit, de aztán lemaradt onnan ) és sajnos a valóság általában nem is ennyire idilli.. de maga a lehetőség, amely eddig szabadon adott volt, hogy elköszönhessünk, találkozhassunk idős hozzátartozóinkkal, most erősen korlátozott..😢
    .. Örülök, hogy olvastál, én is mindig követlek ( a fekete hegedű balladája is tetszett😉💓🎻️👍 )

  5. Meghatódtam, még a könnyeim is kijöttek. Pedig mindig erős voltam , de amióta van ez a fránya covid, gyakran elérzékenyülök, látva, hogy mi van.. amikor az ember a közvetlen közelében vagy a saját bőrén tapasztalja meg. órákig lehetne írni, beszélni róla..
    Igazán megható, remek írás. Fontos, a megbocsátás, a sérelmek elengedése. Néha bizony nem könnyű, de szerencsére David is megtette, még időben.
    gratulálok. Fgy

  6. Kedves Vicus!

    Nem viccnek szántam, de ami miatt mégiscsak próbálkozom, az az, hogy vannak hasonlóan egyszerű, középszerű írások is, vagyis azt gondolom, hogy mind a verseimmel, mint a novelláimmal kapcsolatban megütöm az átlag szintet. Persze, lehet, hogy még ez is elbizakodott állítás, ki tudja? Ami azt illeti érdekelnek azok az alkotások is, amelyek nem emelkednek művészi szintre, ha a téma maga tart érdeklődésre számot, ha jópofa, van benne humor, stb. A régi időkről szóló anekdoták is hasznosak tudnak lenni. Egyszóval ilyen megfontolásból maradtam meg az írás mellett. Valamint az se elhanyagolandó szempont, hogy ráérek és mind az írás, mind az olvasás kikapcsolódás számomra. Köszönöm a biztatást, az olvasást és a hozzászólásaid.

    Szeretettel: Rita🌹

  7. Kedves Rita, ne viccelj,természetesen érdemes írni mindannyiunknak, akik itt vagyunk, hiszen csak olyasvalaki keres fel ilyen jellegű oldalakat, akiben van igény, intelligencia, irodalmi érdeklődés, nyitottság mások gondolatai iránt..😊..és mindenki tehetséges, más más stílusban, más célzattal más formában, de jó hogy ennyi félék vagyunk,tanulunk egymástól,kapunk visszajelzéseket ami fontos..🤩
    ..köszönöm neked elismerésed,örülök ha átérezted a hangulatát, szerintem ez is egy érdekes téma, hogy mit hordozunk magunkkal gyerekkorunktól fogva, milyen a viszonyunk a szüleinkkel,és az hogy hat ki későbbi életünkre…
    A covid miatt pedig, mint általában a munkám során most érzékenyen érint az is, hogy nagyon sokan nem tudnak megfelelő módon búcsút venni a szeretteiktől, sok régi sérelem, rossz viszony elvarratlan marad…😔

  8. Kedves Vicus!

    Ilyenkor gondolkodik el az ember, hogy érdemes-e írnia. Vajon megteheti-e, ha nincs hozzá talentuma, ha nem tudja ilyen érzékletesen kifejezni magát.

    Ennyi volt a mondológ. A lényeg viszont az, hogy nagyon szép és megható ez a történet. Valójában sokkal boldogabb és felszabadultabb az ember, ha képes megbocsátani, ha elengedi a sérelmeit, akkor könnyebb lesz minden, megszabadul attól a tehertől, amit cipel, ami lehúzza és megkeseríti az életét.

    Szeretettel: Rita🌹

Szólj hozzá!