„Isá, pour és homou vogymuk” avagy mi van a szatyorban?

Összes megtekintés: 250 

Pista sógor soha életében nem gondolta volna, hogy egyszer majd sógornője lába között fog utazni. Ezt a kiváltságot, ha annak nevezhetjük egyáltalán, nem életében, hanem halálában kapta meg. Földi létében nem igazán vágyott társaságra, inkább a kocsmák „népét” érezte szűk családjának, nem választott magának arát. Anyja is úgy gondolta, hogy jó helyen van a fiacskája a szoknyája mellett, így özvegységében van, aki oltalmazza és elvégzi a férfimunkát a porta körül. Egy jó darabig hiányzott Pistának az asszonynép közelsége, de amikor átfordult az ötvenedik évén, megbarátkozott a gondolattal, hogy már nem alapít családot, hiszen kifutott az időből. Tiszta ruha és meleg étel mindig volt az asztalán, a pénzét meg arra költhette, amire akarta, de többnyire leginkább csak az alkoholra akarta. Anyja szerencséjére sokáig élt, betöltötte a nyolcvankettedik évét, amikor itt hagyta ezt az árnyékvilágot.

A Nap még erősen próbálkozott szeptember végén, hogy jókedvre derítse a szorgos munkásokat a szántóföldön, ahol egy tucat asszony ülte körbe a megfelezett héj nélküli hatalmas sárga tököket, melyek egy nagy halomba voltak összerakva. Kezükön gumikesztyűt viseltek, hogy ne szívja ki a tökök lucskos belseje a tenyerüket, amikor kikaparják a zöldre érett tökmagokat, amiből az idősödő férfiaknak tökmagolajat készítenek majd a feldolgozók. Többnyire családtagok voltak a tökmagszedők, de volt köztük szomszéd és napszámos is. A harmat felszáradása után kezdtek dolgozni és napnyugtáig abba sem hagyták. Sietni kellett a munkával, mert bármikor megállíthatta őket az esős idő érkezése. Hosszúak voltak a napok, de igyekeztek kellemesen eltölteni őket. Akadt mindenkinek egy-egy vidám vagy éppen szomorú története az életéből. Estefelé a legegyszerűbb parasztasszony, Rozi néne, kezdett bele saját sztorijába, amit aznap már senki sem tudott űberelni. Elmesélte kalandos történetét a sógorával, ami, ha jól bele gondolunk, akár morbidnak is tekinthető. Az eset meghallgatása után a dolgos munkáskezek megálltak és a munkában elfáradt asszonyok önfeledten kacagásban törtek ki.

Történt egyszer, hogy Rozi a „csíkos” műanyagból készült szatyrával, ami ezen a vidéken a „csóróságot” szimbolizálta, felszállt a megyeszékhelyen a helyközi buszra. A sofőrtől megkérdezte, hogy a csomagjára kell-e jegyet vennie, mert egy külön székre szeretné tenni. A sofőr csak legyintett, nem értette a kérdést sem igazán, minek kellene külön jegyet vennie, hiszen nem volt tele a busz, jutott hely a szatyornak is. Rozi néne kényelmesen helyet foglalt, de úgy döntött, ha jegyet nem kellett vennie a szatyornak, akkor inkább beteszi a lába közé, hogy ne izegjen-mozogjon. Vigyázni kellett a tartalmára, nehogy véletlenül kiboruljon vagy nekiütődjön valaminek, mert épségben szeretett volna hazaérni vele. A krematóriumban meglepődtek, amikor bejelentette, hogy jött a sógoráért. Furcsa tekintettel néztek rá és érdeklődtek, hogy a temetkezési vállalat dolgozója később jön talán? Erre ő megrázta a fejét és fennhangon válaszolta:
– Nem hagyott a sógorom egy fillért sem a saját temetésére, nem fizetem ki helyette a drága fuvart, mert ő minden forintját elhordta a kocsmába. Örüljenek, hogy nem hagyom itt maguknak.

A buszon a következő megállóban egy ismerős asszony szállt fel. Ráköszönt Rozira és leült mellé. Beszédbe elegyedtek egymással, szó szót követett. Észrevette az asszony, hogy Rozi nagyon igazgatja a lába között lévő szatyrot.

– Te Rozi, miért vagy annyira elfoglalva azzal a szatyorral, rám sem nézel, amikor beszélek hozzád, csak lefelé tekintgetsz? – intézte kérdését az asszonyhoz.
– Jaj, Böske, nem akarom, hogy bármi baja is essen Pista sógornak, épségben haza akarom vinni. Az uram rám bízta a sorsát, mert ő olyan gyámoltalan, hogy még a kórházba sem mert bemenni érte. – válaszolta Rozi.
– Miről beszélsz Rozi, hol van a sógorod? Én nem látom sehol – nézett körbe Böske.
– Hol, hol, hát itt a lábaim között ficánkol – nevette el magát Rozi.
– Micsoda? Ki ficánkol a lábaid között? – kérdezett vissza tágra nyílt szemmel.
– Hát itt a lábaim között viszem haza Pista sógor hamvait, otthon majd betesszük a kredenc aljába, aztán majd ott elpihen, amíg mi élünk. Utána meg majd lesz vele valami, a jó Isten sem tudja, hogy mi.

Hirtelenjében Böske szóhoz sem tudott jutni, szemében látszott az ijedtség, nem tudta igazat beszél-e Rozi, de a biztonság kedvéért úgy döntött, hogy inkább gyorsan elköszön, és hátrább megy a busz belsejébe. Nem akart egy halott hamvai mellett utazni. Fél órás útján Rozi néne ügyesen vigyázott a sógorára, nem érte semmi baj őt, épségben haza szállította. Így még a temetési költséget is megspórolta saját magának. Pista sógornak ez volt az utolsó útja, nem mindenkinek adatik meg az a kiváltság, hogy helyközi buszon tehesse ezt meg. Béke poraira! Remélhetőleg még őrzi valaki és nincs kiöntve az árnyékszék mellé, hogy ne csússzon az odavezető út télen, amikor jég van a hó alatt.

“„Isá, pour és homou vogymuk” avagy mi van a szatyorban?” bejegyzéshez 10 hozzászólás

  1. Kedves Melinda!

    Nagyon jól tetted, hogy megosztottad velünk, ezt a furcsa de nagyon humoros tőrténetet. Élmény volt olvasni.
    Szeretettel gratulálok.
    Magdi🌷🌹🥀

  2. Köszönöm szépen Janó a dicsérő szavaid. Igyekszem egyre tudatosabban írni, és előmerészkedni az “egérlyukból”. Bátorító szavaid megerősítenek ebben és még nagyobb alkotókedvet adnak ahhoz, hogy folytassam az írást.
    Üdvözletem küldöm: Melinda

  3. Tökéletes alkotás, Melinda, ez nyertes pályázati mű lehetett volna, antológiába kívánkozó, minden elfogultság nélkül merem állítani!!
    És mint általában a nagy közhelyek, itt is igaz lehet az, hogy a téma itt hever a lábunk előtt… észre kell vennünk, és lehajolni érte… minden általunk megélt esemény, élmény, bánat, öröm, észrevétel ha megérik, “tollba” kívánkozik, és akkor tényleg.. szívből jön és megelevenedik az olvasó számára is !
    … persze nem elhanyagolható a fantázia világa sem, a sci fi, a lélektani krimi, vagy a fantasy..ott is születnek csodás alkotások…. kihez mi áll közel..
    Hihetetlenül feldobta a napomat ma ez a történet, többször elolvasom ! Köszönöm😄💓

  4. Kedves Melinda,

    Kicsivel több merészség, bátrabb, eredeti szóhasználat, és a kitűnő írás kiteljesedik, és csodálatos módon életre kel. Szó sincs arról, hogy eddig nem így lett volna, hiszen rajongóid bizonyítják, hogy nagyszerű író vagy. Az a kis többlet, ami a sója, fűszere az írásnak megjelent Nálad. Ízesebbé, érdekesebbé, élménnyé téve az olvasó számára. A meghökkentő kezdés, a gördülékeny, olvasmányos stílusú elbeszélés, és a váratlan, csattanós befejezés a novella titka, amely titoknak már Te is a birtokában vagy.

    Szeretettel,
    Janó

  5. Kedves Vicus!
    Örömmel olvastam hozzászólásodat, amely nagyon jól esett a lelkemnek. A falusi emberek élete és gondolkodása másabb, mint a városi emberé. Egyszerű emberek lévén a lehető legegyszerűbben próbálják megoldani a gondjaikat, és nem utolsósorban a legolcsóbban. Rozi néne is így gondolkodott és így is tett. Ő hordta a nadrágot a családban, így hát ő intézte ily módon sógora temetését is. Szem- és fültanúja voltam, amikor történetét elmesélte. Lassan, ízesen beszélte el, hanyatt dőlve nevettük a tökhalmokon, napokig előhoztuk a témát és kértük, hogy újra és újra mesélje el. A napokban eszembe jutott és gondoltam lejegyzem. Örülök, hogy elnyerte a tetszésed. Próbáltam visszaadni a kor hangulatát, szóhasználatát, hozzászólásodat olvasva úgy látom sikerült megoldanom ezt a feladatot. Humor nélkül elviselhetetlen lenne az életünk, ezért igyekeztem Pista sógor későbbi sorsát írásom végén csekélyke humorral fűszerezni.
    Köszönöm gratulációd, szeretettel: Melinda

  6. Kedves Melinda !
    Szenzációs történet, fantasztikusan megírva, tele humorral, abszurditással, élvezetes, figyelemfelkeltő, remek szóhasználat, és a régi idők kifejezései ( árnyékszék, kredenc,) és a tökmagszüret, tökéletesen visszaadta annak a kornak a jellegzetes hangulatát…
    … A végén pedig ez a helyzetkomikum, hogy Pista sógor az utolsó útját helyközi járaton tehette meg.. és hogy reméljük nem borították ki az udvari mellékhelyiség felé vezető útra csúszásgátló anyag gyanánt.. hát ez fergeteges… 😄😄😄… Ezt szinte látom a régi Szeszélyes évszakokban, Máté Erzsivel, meg Moór Mariannával megszemélyesítve.. hihetetlen jó, díjnyertes sztori !! Gratulálok Melinda, köszönöm az élményt !! 😍😃🌷

  7. Kedves Rita!
    Ilyen furcsa történeteket ritkán hallani, ezért is osztottam meg ezen az oldalon is. Tanúja voltam Rozi néne “meséjének”, napokig nevettünk rajta, de még azóta is akárhányszor eszembe jut. Köszönöm a figyelmedet!
    Melinda

Szólj hozzá!