A fekete hegedű szelleme

Összes megtekintés: 140 

Fodor Gyöngyi – A fekete hegedű szelleme

A hegedű csodálatos hangjai könnyedén lebegtek a levegőben, megtörve annak a ködös őszi estének a csendjét. Piperini, a hegedűművész és zeneszerző csukott szemmel, koncentráltan játszott, egy volt azzal a kompozícióval, amelyet létrehozott. A művésznek úgy tűnt, a hangok elidőznek körülötte, hallotta a zene visszhangját kívül és belül. A szakértő kezek által létrehozott hangjegyek áthaladtak rajta, elérték a fülét, megérintették a szívét és egy fiatal férfi elgyötört lelkét.
A fényes fekete hegedű felbecsülhetetlen értékű, ritka példány volt. A nagyapjától örökölte, aki szintén csodálatosan jàtszott rajta, és amelyet Antonio Stradivari, a híres hegedűkészítő saját kezűleg alkotott meg a hátsó gravírozás alapján 1702-ben. Többször is elképzelte, ahogy a mester Észak-Olaszországban, Cremona erdeiben vándorol, hogy személyesen válassza ki azt a fát, amelyet hegedűinek gyártásához használ.
A hatalmas, gótikus kastély, ahol Piperini élt, egy tengerre néző szikla tetején állt. A komor szobák mintha tükrözték volna annak személyiségét, aki az évek során szentimentális csalódások és irigység miatt egyre morcosabb és magánakvaló lett.
Szabad akaratából kereste azt a magányt, amiben élt, csupán csak a koncertek idejére hagyta el a helyet. Híres művész volt, rengeteg rajongóval, mégis inkább jobban szerette volna elszigetelni magát mindentől és mindenkitől. Nem szerette a társaságot és elzárkózott a mélyebb emberi kapcsolatok elől.
Hirtelen abbahagyta a játékot. Furcsa zajt hallott, mintha valaki kalapáccsal ütné a nagy faajtót odalent. A teremben itt-ott elhelyezett gyertyák kialudtak, minden teljes sötétségbe borult. Tovább fülelt. Ismét egy ütés hangját, majd az ablakok csapódását és alig hallható léptek zaját hallotta. Megállt a levegő, majd a teljes sötétségben természetfeletti csend honolt.
Piperini tudta, hogy valaki van a háta mögött, érezte meleg leheletét, amit a nyakára fújt, majd pár másodperc elteltével a fülébe suttogott: “Én vagyok a fekete hegedű szelleme, és azért jöttem, hogy visszavegyem azt, ami jogosan az enyém”.
A művész nagyon megrémült, félelmében ugrott egyet, miközben eszébe jutott a fekete hegedűről szóló történet, amit kicsi korában többször is hallott: A hangszer egy kiváló hegedűs tulajdona volt, aki olyan helyzetbe került, hogy kártyaadósság fejében kénytelen volt megválni a hangszerétől, amit a világon mindennél jobban szeretett. Később a hegedűs rejtélyes körülmények között halt meg, és ettől kezdve különös események történtek azok körül az emberek körül, akik valamilyen módon kapcsolatba kerültek a hangszerrel és jogtalanul birtokolták azt. Néhányan gyanúsan meghaltak vagy nagyon súlyos betegségbe estek, mások teljesen megőrültek. A baljós legenda aurája, amely e csodálatos tárgy körül forgott, mindig is kísértette, de soha nem hitte el. Akkor , abban a pillanatban értette meg, hogy minden igaz volt!
A háta mögött álló férfi köpenye ugyanolyan fekete volt, mint az éjszaka, kezén fekete kesztyűt viselt. Jobb kezében hegyes tőrt tartott, melynek nyelét féldrágakövek díszítették. A férfi felemelte a karját és a döfött. A hegedűs gyötrő fájdalmat érzett, amely átlyukasztotta a mellkasát. A földre esett. A hirtelen holdfény megvilágította a szobát és a gyilkosának arcát.

– Te? – kérdezte halvány hangon. – Hogy tehetted? – nem tudta befejezni a mondatot, mert vér csordogált a szájából.
A gyilkos nem könyörült, újra lecsapott a tőrrel, magasabbról, még erősebben, ami elviselhetetlen fájdalmat okozott neki, majd némán könyörögni kezdett valakihez, maga sem tudta, hogy kihez, de azt kérte, állítsa meg Anselmot, ne engedje elvinni a hegedűt.
A szeretett unokatestvére, akiért annyi mindent megtett, akinek megpróbálta megtanítani a szakma fortélyait, most köszönetképpen tőrt döfött bele. Anselmo nem akart az árnyékban maradni.Ő is nagy művész akart lenni, mint Piperini, de igazi tehetsége nem volt hozzá, s tudta, ha a csodás hangszer nem lesz az övé, soha sem jut reflektorfénybe. Nem akart még éveket várni, ezért irigységből és nagyravágyásból megölte, hogy megkaparinthassa azt a legendás hegedűt. A művész szeméből könnyek csordultak ki, tudva, hogy becstelen kezekbe kerül a hangszere.
A gyilkos elvette a hegedűt, betette a tokba, és éppen menekülni készült, amikor az ajtó mellett egy árnyék jelent meg, és egyetlen lépést sem tudott megtenni. Egy láthatatlan erő akarata ellenére ott tartotta, és bárhogyan is szorította a drága, becses tárgyat, az szépen, könnyedén kirepült a kezéből. A tok kinyílt, és a hegedű ide oda mozogva a levegőben magától hegedűlte azt a kompozíciót, amit a haldokló művész alkotott. A hangokat örök szépség hatotta át. Szenvedélyről, szerelmekről, melankóliáról, édességről, örömről, vidéki, vad jelenetekről meséltek, ahol a gondolatok szabadon futottak együtt ezzel a gyönyörű zenével.
Piperini tisztában volt vele, hogy egy lépésre van a haláltól, elmosolyodott. Mindent megértett és gondolatban megköszönte annak, aki a hegedűjét megvédte.
Anselmo félni kezdett. Valóban létezik a szellem? Mindig szkeptikus volt ebben, de egy láthatatlan kéz megragadta, a levegőbe emelte és az ablak felé tolta, melyet egy széllökés kinyitott. Anselmo félelmében sikoltozva repült ki rajta és a tengerre néző sziklákra csapódott.
A hegedű leszállt a haldokló művész mellé, aki utolsó erejével magához ölelte. Úgy , mint ahogy egy szerelmes férfi öleli magához a kedvesét, mielőtt fel kell szállnia a vonatra, ami örökre elviszi tőle. Vére a fekete hangszerre folyt, és eggyé vált vele. Lassan a zene is elhalkult, majd néma csend lett urrá a szobán, és attól kezdve soha többé, senki sem tudta megszólaltatni a fekete hegedűt.

“A fekete hegedű szelleme” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. De jó volt! 🙂 tetszenek az ilyen történetek…
    Mondjuk a Piperini nekem olyan Paganini áthallás és tudtommal nem létezik fekete Stradivári sem, de nem számít 🙂 nekem tetszett.

  2. Kedves Gyöngyi!

    Mestere vagy ezeknek a számomra szokatlan írásoknak, melyekben van valóság, de ugyanakkor meseszerű és horrorisztikus is. Milyen jó lenne, ha minden galád ember így megbűnhődne. Sajnos az irigység és kisszerűség ma is jellemzi az emberiséget. A tehetséget nem ismerik el, a tehetséges embert megpróbálják lehúzni a saját szintjükre, ha pedig nem megy, akkor akár a föld színéről is el akarják törőlni őket.

    Jó kis sztori volt.

    Szeretettel: Rita🌹

Szólj hozzá!