Balatoni vihar

Összes megtekintés: 32 

A vitorlás útra készen horgonyzott a kikötőben. Az árbochoz ütődő rögzítő bilincs csilingelő hangjai közé a hajótesthez csapódó hullámok kluttyogó hangja vegyült. A mai cél Badacsonytördemic, Badacsony, Keszthely, onnan Tihanyig, majd le egészen a kenesei fehérpartokig, késő délután pedig ugyanezen az útvonalon vissza. – Hosszú napom lesz! – sóhajtott a kapitány. – Nincs mit tenni! Kell a pénz! – morfondírozott, miközben felcsörlőzte a horgonyt, és meglendítette a kormánykereket.
Szellő, a hófehér vitorlás könnyeden futott ki a kikötőből. Hamarosan elérte a kijelölt zónát, ahol már kevesebb figyelemmel lehetett siklani a vízen. Viharjelző rádiója hirtelen megreccsent. A siófoki obszervatórium jelentkezett, közölte a földrajzi helyzetet, ahonnan és ahova a vihar tartott, a várható szélerősséget. A kapitány legyintett: Ez semmi! – gondolta, miközben igyekezett a legerősebb széllökéseket elkapni a vitorlavászon átállításával. Elérte Badacsonytördemicet, viharnak azonban se híre, se hamva. – Na, megint tévedtek – húzta mosolyra a száját, és besorolt a kikötő betonpadja mellé.
Pár perc múlva lihegve ért oda egy feltűnően fehér bőrű férfi és egy nő, majd közölték, hogy a várható vihar miatt nem mernek vállalkozni az útra, de a viteldíjat kifizetik természetesen. A kapitány hiába próbálta meggyőzni őket, végül feladta. „Szárazföldi patkányok!” – vihogott magában, mert végül is a pénz már a zsebében lapult.
Mondani sem kell, a másik két kikötőben is hasonló helyzet fogadta, annyi különbséggel, hogy a keszthelyi utasok kisebb huzakodás után csak fele díjat fizették meg.
Azért itt már bosszúsabb lett, mert a vihar sehol, a vendégek meg kivonultak az üzletből. Tihanynak vette az útját. Alig ért ki a nyílt vízre, érezte, hogy a szél felerősödik. Két–háromszáz méterrel odébb a hullámok már félméteresre duzzadtak. – Hát mégis megjöttél! – motyogta hangosan.

Tekintete előresiklott a mozgásba lendült víztükrön. A hajóorrtól jobbra mintha látott volna valamit a hullámok között. Arra vette az irányt. Egy felborult csónak hánykódott a vízben, melybe egy lány kapaszkodott, aki kétségbeesetten küzdött a rá–ráboruló hullámokkal. A kapitány kürtölt egyet, hogy felhívja a figyelmét a közeledő vitorlásra, majd amikor a lány odafordította a fejét, meglendítette a mentőövet, és eléje dobta. Pár pillanatig nem merte elengedni a csónak oldalát, de aztán erőt véve félelmén elrugaszkodott és elkapta a mentőövet. Nem volt könnyű úgy manőverezni a hullámokban, hogy a lány ne csapódjon a vitorlás oldalához, ám a kapitány addig nem kezdte meg a felhúzását, amíg az oldalirányból jövő hullámoktól a hajótestet teljesen el nem fordította, és a vitorlás ezzel szélirányba tudott állni. Ekkor rögzítette a kormánykereket, és a mentőövet tartó kötél módszeres húzásával beemelte a lányt a tatra. Ahogy hozzáért, hogy megszabadítsa a mentőövtől, érezte mennyire kihűlt a lány teste. A tekintete is zavaros volt az ijedtségtől. Felemelte és levitte a kabinba. Hiába tiltakozott, lehúzta róla a vizes fürdőruhát, és betakarva egy pléddel, lefektette a priccsre.
– Láttam én már ilyet, kislány! Ne szégyellje magát!– nyugtatta meg az ijedt lányt. – Egyedül volt a csónakban?
A lány bólogatott. – Legalább nem kell időt tölteni a kereséssel – vélte a kapitány, majd fellépett a lépcsőn, és előkereste a vasmacskát. A hullámverés már odébb lendítette a csónakot. Pár fordulattal mellé állt, belevágta a vasmacskát a csónak orra alatti szegélybe, és vontatni kezdte.
Be–benézett a kabinba, hogy minden rendben van–e. Tihany felett már javában tombolt a vihar. Hatalmas villámcsapások törtek elő a sötét felhőkből. Ezért úgy döntött, megelőzi a vihart, és annak oldalszárnyán, az erős szél segítségével befut egy déli parti vitorláskikötőbe, hogy biztonságban legyenek. A csónakot ott is át tudja adni a vízirendészetnek.
Már a vitorláskikötő bejáratánál járt, és vett egy szép fordulati ívet, amikor kinyílt a kabinajtó, és kilépett rajta a lány. Ami a kapitányt az első pillanatban az egész lényében megragadta, az a haja volt. Játékos hullámokban omlott alá a szőke hajtömeg. Szeme kéken verte vissza a nyári ég színét. Az ő fürdőköpenye volt rajta. Kicsit bő, kicsit hosszú, de a célnak megfelelt.
A lány két kávéscsészét tartott a kezében. Abban a röpke pár másodpercben tekintetük egymásba fonódott, s zavartan nyújtotta felé az egyik csészét. Ezek a pillanatok azok, amik sok mindent képesek eldönteni a jövőre nézve. A férfi elvette a csészét, és elmosolyodott. „Nocsak! Figyelmes, szorgos!” – állapította meg a férfi. Kíváncsisága kérdésre sarkallta, amit fel is tett:
– Hogyan lehetett ilyen buta, hogy egyedül egy ócska csónakkal ilyen messze kijön a nyílt vízre?– kérdezte tettetett bosszúsággal, mert egy cseppet sem bánta, hogy ilyen szép lányra akadt a vízben.
„Olyan ez a lány, mint egy igazi sellő. Milyen jól mutatna itt a hajómon” – szőtte a gondolatait, melyek jó érzéssel töltötték el, és melyekkel magát is meglepte. Harmincéves volt, szél és napbarnított izmos fiatalember, akinek voltak szeretői, de házasságra még nem gondolt. És most itt ez a lány, és megzavarja érzéseiben. Arra nem is mert gondolni, mi lett volna, ha nem élve bukkan rá…
Aztán hamarosan megtudta, hogy a lány nem akart csónakázni, csak napozni feküdt bele a kikötött csónakba, aminek elszakadt a kötele, aztán kisodródott a nyílt vízre, miközben aludt, és már csak akkor ébredt fel, amikor a hullámok támadást indítottak az irányíthatatlan csónakkal szemben. – Hát így történt! Elnézését kérem, hogy ilyen helyzetbe hoztam! És köszönöm, hogy kimentett! – fejezte be a lány a történetet, de itt már aztán eltört a mécses, és az összes feszültség, ijedtség egy kiadós sírás formájában szabadult fel benne. A kapitány is meghatódott, és úgy érezte, magához kell ölelnie ezt a fiatal életet, mert az ölelés, csecsemőkorunktól fogva a legjobb érzés és legbiztosabb lelki vigasz. Megsimogatva selymes haját, magához ölelte hát, és úgy érezte, egy egész életen át magához tudná ölelni.

A vihar átért a déli partra. Erős ütésű záporcseppeket zúdított a vízre, a hullámok veszett taréja csapkodta a partot, a vitorlások árbocai összeütődtek a tomboló szélben. A kikötő és a part elnéptelenedett. Csak egy fehér, karcsú vitorlás kabinjának félhomálya rejtette a világtól elzárt csendet, amelyben egy férfi és egy nő ült egymással szemben a kicsi tábori székeken, és halkan beszélgetve keresték egymás szemében a fényt.

“Balatoni vihar” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!