Ki kopog?

Összes megtekintés: 82 

Megtörtént események alapján….

Steven Krebs három éve élt egyedül a házban.
Maryt elvitte a rák. Petefészek.. és a velejárói. Nem volt könnyű halála. De Steven erős, szívós, inas öregember volt, most is tette amit kell, azóta is, és nem kesergett. Racionális, észérvekre épülő felfogása segítette végig az élete során. Szigorú napirendjét ma is követte, hetvenkét éve ellenére korán kelt, az éjjeliszekrényén lévő “ezer éves” Rotschild ébresztőóra percre pontosan hatkor ébresztette. Kitipegett a fürdőszobába, és álmatagon végigmérte magát a tükörben.
„Szerencséd van a bőröddel papa, sosem fogsz megvénülni” – szokta mondani az asszony és Steven sajnálta, hogy felesége nem győződhet meg minderről a saját szemével. De nem volt érzelgős ember, nem merengett sokat a múlton, sem a jelenen, a jövőt pedig, a saját bevallása szerint nagy ívben letojta. Sosem aggódott túlságosan az életén, nemes egyszerűséggel élte és fogadta el, amit hoz a sors.
Huszonkét éve éltek itt, Northampton-tól nem messze, Harlestone-ban és Steven tudta, hogy itt is fog meghalni. Jó volt itt élni, tevékenyen élni. Főleg fiatalon. Gyönyörű bőrcipők kerültek ki a keze alól, és az öreg mindmáig büszke volt arra, hogy a világ egyik legismertebb és legkiválóbb gyárában dolgozhatott az 1879-ben alapított Crockett&Jones- nál.
Steven annak ellenére, hogy csak hetente egyszer mozdult ki a házból, a többi napokon csak a szeméttárolóig battyogott el pár méterre a bejárati ajtótól, a szomszédján kívül lényegében senkivel nem találkozott, minden nap megborotválkozott.
„ Úriember nem hord borostát papa, pláne nem hatvan fölött ” – mondogatta Mary fél mosollyal a szája sarkában, és gyengéden megsimogatta Steven még mindig dús, de már hófehérbe hajló üstökét. Miután rendbe szedte magát, nyolc órakor elfogyasztotta sajtos- tojásos muffinból, sült szalonnából, és paradicsomos babból álló tradicionális angol reggelijét, és elolvasta az újságot. Tevékenykedett a ház körül, és délutánonként, ha szép volt az idő sétált egyet a Dave Brickwood-on. Mivel a háza az utolsó volt az utcában, a település határában már csak szántóföldek, és elkerített zöld pázsitos udvarok mellett haladt el. Hat órakor elfogyasztotta korai vacsoráját, megnézte az esti hírműsort, és olvasgatott még elalvás előtt.
Eddig így teltek a napok, unalmasságig ismétlődő egyformaságban, boldogságban, nyugalomban. Steven nem vágyott többre ennél, izgalomra, változatosságra. „Öreg fának jó mélyre nyúlik a gyökere, és nem szereti, ha a szél tépázza az ágait” – vallotta, és ehhez tartotta magát, akkor is, amikor John hetente egyszer felhívta, hogyléte felől érdeklődve, és aggodalmát kifejezendő, hogy nem túl megnyugtató apját ott tudni a semmi szélén, egyedül. „ Jól van na, majd ha már vén leszek, és magatehetetlen, hidd el, beköltözöm egy Idős otthonba,ahol figyelik élek e halok e. Te csak ne aggódj semmit, fiam, nem lesz baj.”
John tudta, hogy apjának az egy börtön lesz, bármennyire is ésszerű és kényszerű döntés, de börtön lesz. Így is úgy is. Remélte, hogy minél később fog mindez bekövetkezni, és a Jóisten kegyelméből talán akkor már az elméje is ködbe burkolózik majd.
De ma megváltoztak a dolgok.
Steven ugyanúgy feküdt le, és szenderült álomba ma is, mint eddig. Azonban ébredése más volt. Nem a Rotschild ébresztőóra hangja verte fel hajnalban, hanem valami más. Valami zörej. Természetellenes zaj az éjszakában. Steven ismerte a ház és a környék minden neszét, zörrenését, a tavasszal megszólaló barázdabillegetők, meg hosszúfarkú cankók csivitelését. A hajnal első napsugarai után érkező postás kerékpárjának jellegzetes csattogása mindig jóleső érzéssel töltötte el az idős embert. De ma más volt..
A sötétben hallgatózott, és nem tudta beazonosítani ezt a zajt.
Kopogtatás. Egyértelműen kopogtatás volt. Steven felült, és érezte, hogy szívverése felgyorsul. Az adrenalin úgy áradt szét ereiben, mint valami élénkítő szérum, sűrű folyadék, akár a higany, és elektromos áramként bizsergette idegvégződéseit. Újabb kopogás. Steven nem tétovázott tovább, lelökte a takarót, puha papucsba bújtatta öreg, megbütykösödött lábait. Vacillált, kapcsoljon e villanyt, agya eszeveszetten járt, hogy szokott lenni a filmekben? Úgy döntött marad a sötétben, valahogy biztonságosabbnak érezte, és elindult lefelé. Szíve virgonc táncot járt a mellkasában, nem volt ő már ehhez szokva. A rejtelmes kopogtatás megszűnt, már csak lépéseinek halk csikorgását hallotta, ahogy súlya alatt kissé megreccsentek a lépcsődeszkák. Szeme hozzászokott a félhomályhoz, ismerte otthonának minden sarkát, fordulóját. Emlékezett, hogy a komód felső fiókjában tartotta Mary a varródobozát, és tudta, hogy abban kell lennie egy ollónak is. Óvatosan kitapogatta a fiókot, és kivette belőle a varródobozt. Tüdeje kicsit sípolt, mint amikor a tűzi fát hasogatja télire a kertben. Újra hallotta a kopogtatást, de már halkabban, gyengébben. Azt az Úristenit !! Steven majdnem elkáromkodta magát, de még idejében észbe kapott. Eddig még hitte, hogy talán a képzelete játszik vele, de most… tisztán hallotta a kopogást.
Az étkezőben lévő hatvanas évek béli csodaszép ingaóra, melyet még nászajándékba kaptak Mary nővérétől, hármat ütött, jelezve az éjszakai időpontot. Steven erősen megmarkolta Mary ollóját, és óvatosan közeledett a bejárati ajtóhoz. Sosem gondolta volna, hogy öregkorára ilyen izgalmakat, sőt.. mi több.. félelmeket kell majd elszenvednie. Jézusmária, hát ilyeneket csak az újságokban, meg a televízióban olvas, lát, hall az ember. Itt Harlestone- ban ?? Mit akarhat ez az éjszakai látogató? Ki ez? Mi ez? Lehet, hogy nem is ember? Steven emlékezett, hogy az unokák, Charles és Rosie, mennyit mesélnek ezekről a modernkori furcsa szerzetekről, élő halottakról, genetikai mutánsokról, idegen lényekről, melyek más bolygókról érkeznek, elvetemült, ki tudja milyen tudományos laboratóriumból szökött szörnyszülöttekről. Persze Steven ilyenkor csak nevetett : „Aranyaim… ezek csak Amerikában léteznek. A filmekben, és a bestsellerekben. A tengeren túl bármi megtörténhet. Hollywood-ot megihlető elképesztő sztorik, nálunk nincs ilyen… ez Anglia.
De most, ezen a késő éjszakai órán Steven korántsem érezte magát olyan messze Amerikától, a horrorisztikus sztoriktól, mint akkor. Odalopódzott hát az ajtóhoz, és lassan elfordította a kulcsot. Lenyomta a kilincset és résnyire nyitotta az ajtót…
Totális sötétség fogadta odakinn, nem világította meg az ajtót semmilyen kinti fény, az utcai világítás átellenben elég messze esett a háztól, és az előkertben ágaskodó sokéves leylandi ciprus némileg el is takarta azt. Steven hallgatózott, teljes csend. Szélesebbre tárta az ajtót, jobb kezében megremegett a varró-olló, de úgy kapaszkodott beléje, mintha legalább Griffendél kardját szorongatta volna. Fegyver volt az a javából, fegyver egy hetvenkét éves öregembernek, Northamptontól tizenöt kilométerre. Lassan előbbre lépett, és kikémlelt. Az égadta világon semmi és senki nem volt ott. Steven az addig mélyen benntartott levegőt most nagy sóhaj kíséretében eresztette ki.
Huh… az anyját! Ez meleg helyzet volt – gondolta annak ellenére, hogy mégis valahogy szégyenkezett. Elképzelte magát, ahogy „osonkodik” a sötétben, nem mer lámpát kapcsolni, szorongatja a varró- ollót, mint védőpajzsot. Tudta, hogy holnap reggel, a napfényben felettébb nevetségesnek fog hatni mindez. Határozott mozdulattal bevágta az ajtót, és aludni tért.
Reggel ugyanúgy ébredt, mint máskor, de léptei kissé bizonytalanok voltak. Megviselte az éjszakai kaland, bár most így a csodaszép májusi napsütésben minden valahogy rossz álomnak tűnt csupán. Igazából kételkedett is volna magában, ha nem szólítja meg Tom Stenton, a szomszédja. A kocsi beállón parkoló lakóautóját bütykölgette, mint szinte mindig.
–Jó reggelt Steven! –kiáltott át a fagyalsövényen át – Mi volt ez az éjjeli kopogtatás? Te is hallottad? – hát nem kertelt a férfi, az biztos, azonnal a lényegre tért.
–Nálad is járt, Tom? Már kezdtem kételkedni magamban…
–Olyan három óra után kopogtatott, motoszkált. Mit ne mondjak, a vér meghűlt az ereimben, amikor felriadtam rá. Kellett egy kis idő, mire lemerészkedtem – a középkorú férfi kicsit kényszeredetten felnevetett.
–Ej, a mindenit! Ki a fene szórakozik itt? Mit akarhatott éjnek évadján?
–Hát, jó lesz vigyázni Steven. Nagyon különös ez az egész. Azt hiszem, ma bekészítem az ágyam mellé a régi M19-emet, sosem lehet tudni…
Tom összeszedte kéziszerszámait, és bevonult a házba. Ugyanúgy eltelt a nap, mint mindig, Steven nem is gondolt többet az éjszakai kopogtatóra, csak amikor nyugovóra tért, és leoltotta az éjjeli lámpáját, utolsó gondolatként átfutott az agyán még egyszer, vajon ma is megérkezik?
És megérkezett.
Steven szinte már várta, és éberen pattant ki a szeme, ahogy a zörejt meghallotta. Most már nem teketóriázott, azt a hétszázát, hát nehogy szórakozzon itt valaki, na de kérem, álljon meg a menet! Úgy döntött bátrabb lesz, mint előző éjjel, felkapcsolta a villanyt is a lépcsőfordulóban. Újabb kopogás.
– Ki az? Ki van ott?- kiáltott. Válasz nem érkezett, azonban megkocogtatták az postaláda nyílását lezáró fémlemezt. Mintha valaki be akart volna dobni valamit a lyukon.
–Mit akar? – kiáltott újra Steven, és most már magabiztosabban csörtetett az ajtó felé, kezében a varró-ollóval. Eszébe jutott Tom, az M19-ével, hát.. némi öniróniával megfestett kacaj szakadt fel a torkából, ahogy a kezében lévő szúrószerszámra pillantott. Na sebaj, a semminél több…
A zörgés abba maradt, Steven pedig egy erőteljes rántással feltépte az ajtót. Tudta, hogy így lesz. Semmi és senki nem volt az ajtó előtt. A férfi felkattintotta a bejárati ajtó fölötti lámpát odakinn, és kilépett a kellemes májusi éjszakába. Kicsit körülkémlelt, próbált átnézni Tom portájára, de nem sokat látott.
–Ne szórakozzon, hallja e! Nem állok jót magamért, ha még egyszer… – szavai elhalkultak. Mégse kellene itt kurjongatni az éjszakában, hallatlan. Steven megcsóválta a fejét, és most már kezdett mulatni a dolgon. Komótosan felsétált az emeletre, és mosolygott. Bárki, vagy bármi lehetett is az éjszakai kopogtató, Steven már tudta, hogy nem veszélyes. De mégis ?? Ki a fene lehet?
A reggel borongós felhő fergeteget hozott. Szürkeségbe borult a vidék, Northamton felől feltámadt a szél, a ház környéki nyárfák susogása a csukott ablakon át is behallatszott. Steven kávét főzött, és narancs marmeládot vett elő a hűtőből. Nem számított rá, így amikor meghallotta, majdnem elejtette a dzsemes üveget.
A zörej…. a postaláda ajtajának fémes kocogása. Némi erőszakossággal vegyített zaj, inkább jelzés, türelmetlen jelzés. Steven az étkező ablakához sétált, és kikukkantott amennyire tudott. Sajnos a bejárati ajtót két oldalról még Mary által ültetett puszpángsövény határolta, így a kilátást az nagy részben korlátozta. De azt így is tudta, hogy nem ember áll az ajtó előtt, hiszen magasságából adódóan rálátna. Hacsak nem guggol….
Steven rettentően kíváncsi volt, tudta, most utánajár ennek a különleges rejtélynek. Már a varró – ollót se vette magához, csak kirobogott az előszobába, és feltépte az ajtót. Először semmit sem látott, szemmagasságban nézelődött, aztán lepillantott…
Nem hitt a szemének… beletelt pár percbe, amíg felfogta mit lát. Aztán kirobbant belőle a nevetés…
Egy hattyú volt…
Egy csodaszép hófehér hosszú nyakú hattyú. Meggyvörös csőrével határozottan megkocogtatta a kémlelőnyílás fémfedelét, ágaskodott egy kicsit, majd pár pillanatig Steven szürke szemeibe bámult. Álldogált még egy darabig az ajtóban, szinte felháborodva, hogy megzavarták a munkásságát, egy kicsit megrágcsálta a puszpángbokrokat, majd komótosan eltotyogott. Steven feltételezte, hogy meglátogatja most Tomot is. Jóízű nevetése üdítő hatással volt rá, a borongós reggelt oly gyermeki önfeledt vidámsággal töltötte meg ez a különös jelenség, a helyzet irracionális volta, hogy Steven még a reggeli közben is fel-felkacagott, ahogy eszébe villant az éjszakai settenkedése a varró-ollóval. Mindez egy hattyú miatt….
S bár Steven próbált rájönni, vajon mi lehet az oka a madár látogatásának, honnan jön egyáltalán, hol él, hol tölti a napjainak további részét, és miért tér vissza újra és újra, de nem talált magyarázatot.
Végül megírta a sajtó, az unokák nagy lelkendezéssel telefonáltak, és „örömködtek”, hogy Steven nagypapa híres lett.
Az öregember pedig reggelente már nem a Rotschild ébresztőórára kelt. A hattyú menetrend szerint megérkezett és bekopogott. Steven nem etette, nem szoktatta oda.. és mégis, visszajárt…
Volt ebben valami megható és megnyugtató…
Steven úgy érezte, barátra lelt..

Huncut hattyú zaklatja a lakókat

“Ki kopog?” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Kedves Vicus!

    Izgalmas, szép alkotásod öröm volt olvasni és a befejezése szuper! Mindenre gondoltam volna, csak erre nem. Nagyszerű! Gratulálok hozzá!

    Szeretettel: Rita 🌹

Szólj hozzá!