Azt hiszem, a kikelet a hétköznapi természetnek a legnagyobb ;durranása;.
Persze itt nem beszélek a természeti katasztrófákról, erre utal a ;hétköznapi; szó.
Hiszen a tavasz szinte átfolyik a nyárba, a nyár az őszbe, s ahogy hűl a levegő, természetes lesz a tél beállta.
Valami befejeződik.
S a kikelet az, amivel megkezdődik az évszakok örök körforgása. Ahogy hosszabbodnak a napok, az alkonyat egyre később áll be, ahogy eltűnnek a mínuszok és egyre több a napsugár, az élővilág megélénkül, a fák virágba borulnak, és már nagyító sem kell hozzá, hogy a rügyeket vizsgálgassuk: még pár nap, s azok kipattannak, hirtelen fejedelmi, mesés menyasszonyi ruhát ölt minden, mi virágozhat.
De a nem virágzó növények is új ruhát kapnak: a friss, üde, élénkzöld árnyalatok szemkápráztatóak tudnak lenni.
Egyre többször fordul elő, hogy hajnalban a feketerigók, verebek csicsergése ébreszt.
A virágokból aztán később gyümölcsök fejlődnek, a színek kavalkádját tarka pillangók is élénkítik.
Csendben lépkedek a megszokott pad felé. Keresgélem azt a régi hangulatot, s nem értem, miért nem találom – pedig minden stimmel. Tavasz, élénk, határozott színek, szemgyönyörködtetően színes virágok és vidám pillangók, távolban játszadozó, kacagó gyermekek hangja… Mégsem ugyanaz.
Nem lehet semmi ugyanaz, bármilyen szépséges a természet, bármilyen illatos a levegő, hiszen te nem vársz ott, azon a padon. Nincs a kezedben egy csokor sárga virág. Mindig azt mondtad: ;A sárga virág a legvidámabb. Vidám, mint a napsugár. Mosolygós és tiszta szívű, mint te.;
Egyedül áll itt az a pad, már ez sem ugyanaz. Mindenféle firkálmányok csúfítják…
És te… te hol vagy most? Beteg lettél. Hiába reménykedtünk, bíztunk. Ha nem látta senki, sírva imádkoztam érted. De legyőztek… s elmentél örökre. Emléked bennem él ugyan, s amíg én élek, te is élsz.
Nehéz nélküled tovább élni. Nehéz elfogadni, hogy a Nap újra kisüt, új kikelet éled – hiányoddal a színek elhalványulnak, a vidámság személytelen lett.
De az a feketerigó az erkélyem korlátján minden reggel meglátogat, és én olyankor mindig rád gondolok… s arra a padra, ahol sárga virágokkal vártál rám annyiszor…
