REKVIEM

Összes megtekintés: 26 

Mivel hónapokkal a történtek után idegenek hozták halálhíredet, nem lehettem ott, és nem tudhatom milyen volt az a nap, a temetésed napja. Most tavasz van, napfény, éled a természet. Zöldellő ágakon madarak csivitelnek, ám a szívem nehéz. Állok egy képzelt sír előtt, de Te mindezt már nem láthatod. A Te képzelt sírod az, amely előtt állok. Fejfán a neved, alatta egy évszám, amikor megszülettél, és egy másik, amikor elmentél. Mondják, novemberben temettek. Sírod körül hagyománytisztelő, de általad régen feledett, és általuk téged is elfelejtett, idegen emberek álltak. Idegenek, akik egy fiúra emlékeztek. Egy fiúra, aki rég elment közülük, és aki most, sok év elmúltával visszajött. Nem tudták ki voltál, miket tettél, vagy szerettél volna tenni. Mik voltak álmaid, ki is volt, akit most végső nyughelyre tesznek. Nos, ki is voltál, hogyan éltél, mit daloltál, és mit reméltél, amíg éltél?
Nekem, majd tíz évvel idősebb féltestvérem voltál. Féltestvérem, akire felnéztem, mint kisebb a nagyobbra. Aki bár többnyire hallgatag volt, de hozzám mindig kedves, türelmes. Aztán ahogy telt az idő, én iskolás, Te traktoros, majd katona lettél. Traktorosként az állami gazdaságok földjeit szántottad, katonaként a néphadsereg géppuskáit cipelted. Leszerelésed után pedig bányász lettél. Pécs, István Akna, munkásszálló. Haverok, pénz, nők, ital, és az éjszaka. Örök barátod, a bűvös éjszaka.

Józanul csak rád emlékszem
Asszony ne várj haza engemet

Kemény, veszélyes munkával sok pénzt kerestél. A pénz haverokat, ivócimborákat, kacér nőket, és léhaságot hozott. Ismerősök, haverok lettek az éttermek, lebujok pincérei, törzsvendégei. Sok szép nyár, vidám társaság, csábos éjszakák. Régi, otthonhagyott barátok, munkatársak, feledésbe merültek. Új, és örömteli volt a felfedezett más élet. A régi pedig, családoddal együtt távolodott. Idegen lettél számukra, és ők is idegenek neked. Nem tudhatom családodnak tekintetted-e apádat, nevelőanyádat, testvéredet, engem, féltestvéredet, és otthonodnak-e a házat ahonnan elmentél, és ahol mi továbbra is éltünk. Félárva voltál. Édesanyád, aki hívhatott, óvhatott, vigyázhatott volna rád, már kiskorodban meghalt. Talán ezért, talán csak dacból, soha nem fogadtad meg a hazai intelmeket. Egyedül, magadban, magadnak éltél. Magad hoztad meg döntéseidet. Haza csak látogatóba jöttél. Számodra csupán az ital, a haverok, és az éjszaka voltak fontosak.

Ne várj haza kicsi párom
Haza mennék sej de nem lehet

Mit sem törődtél a világgal. Virult ifjúságod, ünnepelt a társaság, szólt a nóta, hívtak a lányok. Napos oldalon jártál nem volt árnyék körülötted. Az otthont pótolta a mámor, az anyagi biztonság, a gondtalan élet, a futó szerelem. Nem törődtél az élet múlandóságával. Végezted a munkád, habzsoltad, ami kedvedre való volt. Mi kellene más? Míg régi, általad megmosolygott pajtásaidnak felesége, saját otthona, és családja lett, neked más nője, más ágya, és egyéb, soha ki nem fogyó kalandjaid.

A téli kertben kacagnak a párok
Összecsendül sok-sok kis pohár

Bőven tartott még a számolatlan gondtalan évekből. Tombolt a nyár, lüktetett az élet. Nem hagytak alább a vigaszságok és mindig akadt újabb és újabb kaland. Kapcsolatot csupán velem tartottál. Bevonva engem is egy-egy lármásabb éjszakába. Ami megvallom igen tetszett, bár csak átmenetileg engedhettem meg magamnak. Én aggodalmaskodóbb voltam Tőled, a holnapot és holnaputánt kémleltem. Jobb szerettem a kiszámíthatót az esetlegességtől, de azért gyakran veled tartottam, és talán irigyeltelek is.

Engemet a nyári éjszakában
Egy őszes hajú asszony haza vár

Józanul velem is kimért „szófukar” voltál. A társaság, az ital, az éjszaka oldotta csak meg a nyelved. – Figyelj Öcsi – oktatgattál, – ezt így, azt amúgy csináld- osztottad tanácsaidat, és figyelted, megfogadom-e. Makacs voltál ugyan, de nagy szíved volt. Segítettél, ha kellett, és önzetlenül. Pénzt adtál, szállást, munkahelyet szereztél.

Ne várj hiába sápadt virágom
Más a tied más az én világom

Telt az idő, és józanul egyre komorabb lettél. Az évek múlásával, a másnapokon már látszott arcodon a gyűrődés. Nem tudom észrevetted-e, kifelé nem mutattad. Nem adtad alább. Tartottad a soha el nem fogyó kedély és könnyedség látszatát, bár több barátod szerint már csak erőltetett, dacos volt a jókedv. A munka is megviselt, és jött egy elhúzódó betegség.

Kisfiamat csókold meg helyettem
Mond meg néki apád elhagyott

Negyvenes éveid második felén ritkultak, elmaradoztak a kalandok. Alább szállt a mérce a hangerő. Fogyatkoztak haverok. Kopottas külvárosi lebujok italgőzös korszaka jött el. Ebben az időben már csak ritkán találkoztunk. Ha igen, leginkább az én dolgaim felől érdeklődtél, magadról nemigen szóltál. Se panasz, se hőbörgés. Úgy láttam eltünedeztek körülötted a haverok. Megnősültek, más foglalkozást kerestek.

Árvább lettél, mint parányi bimbó
Apád szíve érted nem dobog

És eljött a nap, hogy a megmaradottak is kidőltek a sorból. Te pedig, megelégedtél egy külvárosi büfé mások által nagyhangúnak ítélt csaposnőjével, akinek otthon puha ágya, és szelíd, csókos szája volt. Ötttven, mondogattad nekem, különös hangsúllyal ejtve az évszámot, aztán hirtelen megnősültél. Ha későn is, de kezdtél másokhoz hasonló életet élni. Megszelídültél. Lakást, hétvégi házat, telket vásároltál. Tulajdonod lett, amivel foglalkozni kellett, és ez sok idődet felemésztett. Gyermeked nem született. Magadra maradtál, és már megelégedtél a legközelebbi kocsmával.

Minden hiába sápadt virágom
Más a tied más az én világom

Időnként még haza hazalátogattál, de otthon már nagyon idegen voltál, és neked is nagyon idegen volt minden, és mindenki. Nem volt közös téma, legfeljebb az időjárás. Annak megvitatása után elakadt a társalgás. Egy napnál tovább sosem bírtad. Inkább visszamentél. Idegenből, idegenbe.

Hiába volt lakásod, hétvégi házad, se ez, se amaz, nem lett otthonod, az éjszakából pedig kikoptál. Hirtelen idegen lett körülötted minden. A lakásod, a város, a lakói, és már az éjszaka is. Hol volt már a sok haver, az ivócimborák, a napos oldal. A munka is nehéz lett, és távol még a nyugdíj. Aztán az is eljött.

Csak tudnál úgy szeretni mint én
És a csókod lenne olyan izgató

Megöregedtél. Feleségeddel céltalanul sétálgattatok az idegenné lett városban. Nem igen köszöntek rátok, ti is alig-alig valakinek. Nem tudtál mit kezdeni az időddel, és a nyugdíj is kevés volt. Már meg kellett nézni mire költhetsz, bár nem is volt mire, nem jártál sehova. Otthonülő lettél.

Csak tudnád úgy a pezsgői inni vélem
Táncot járnál asztalom felett

Kiköltöztél a hétvégi házba, amelyhez nagy telek tartozott. Gazdálkodni kezdtél. Volt szőlőd, pártíz gyümölcsfád, ezeket művelgetted. Ám az időjárás, a szakértelem hiánya, és a megromlott egészség végett több bosszúság, mint öröm. Az idő már ellenség. Eljött a hetven. Bizony, öreg bácsi lettél.

Arcomba rúgnád pehely cipellőd
Akkor talán vissza nyernél engemet

Jöttek a betegségek. Rendelőintézetek, kórház. Aztán, bár egészséges volt, váratlanul meghalt a feleséged. Ez nagy csapás volt. Nem volt többé, aki gondodat viselje, pedig már rászorultál. Rég elenyészett a magabiztosság, és így talált rád a vég.

Minden hiába sápadt virágom
Más a tied más az én világom

Nem tudhatom, vittél-e, és mit a túloldalra. Itt, egy testvéred maradt, meg egy fél. Meg egy emlék, hogy éltél, voltál, ezen a világon egyszer.

Nyugodj békében.

“REKVIEM” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!