“A földön járok és az égre nézek.”

Összes megtekintés: 66 

Ildikó a férjével együtt egy szép nyári reggel kirándulni indult. Kézen fogva ballagtak a jól ismert erdei úton. A hűvös tölgyesben a csicsergő madarak csak most kezdtek ébredezni. Erdei szamóca szegélyezte útjukat, csokorba szedték és vígan falatozták. A vargánya szelíden kandikált ki a dús avar alól. Lehajoltak értük és vidáman kosarukba szedték. Az ebédjükről már gondoskodott a természet. Talán egy órája barangoltak már, amikor úgy döntöttek, hogy szétválnak egymástól. Egyikük a gyalogútról balra fordult, másikuk jobbra tartott.

Ildikó az első külön töltött órában élvezte, hogy egyedül sétál az évtizedes tölgyek alatt, még a zümmögő méhecskék sem zavarták. Övé a világ, semmi sem zavarhatja meg ebben az idillben. Aztán, ahogy egyre mélyebbre tévedt az erdő belsejében egy pillanatra hatalmába kerítette a félelem. Valahogy ismeretlennek tűnt számára az az erdőrész amerre járt. Arra gondolt, hogy talán csak rég járt erre és elfelejtette, hogy merre kellene mennie, hogy ismét találkozzon férjével. Aztán elhessegette magától azt a rémképét, hogy valószínűleg eltévedhetett. Az idő egyre haladt, de csak nem talált rá az ismerős útra. Hirtelen furcsa zajra lett figyelmes. A fűben egy keresztben csíkos, szürke színű, lompos farkú borz tört magának utat. Hirtelen hátra hőkölt, nem látott még az életében ilyen állatot. Eszébe jutott, hogy mostanság a média tele van az északi vidéken kóborló medve hírével.
– Ugyan már, milyen butaságokra gondolok, errefelé biztos nem járnak medvék – nyugtatgatta magát.
– Vagy mégis? – bizonytalanodott el, most már az ina is megremegett. Lehet, hogy ez lesz az utolsó kirándulása? Nem akart még meghalni. Sok mindenen keresztül ment már az életében, de úgy érezte vár még rá sok csoda. Most minden elveszhet. Szeméből könnycseppek gördültek végig az arcán, melyeket a delelő nap sugara igen gyorsan felszárított.
– Nem adhatom fel, most nem. Hiszen meg sem találnak itt a rengetegben. – Miközben ezen morfondírozott kordult egyet a gyomra, eszébe jutott, hogy nem is evett ma semmit a szamócán kívül.
– Jaj, mi történik velem, ha lemegy a vércukrom és elájulok? Szétmarcangolnak a vadak, eledelükké válok? – csuklott el a hangja.

Ahogy így elmélkedett hirtelen felpillantott az égre. Felvillant az agyában, hogy ebben a nehéz helyzetben ő most nincs egyedül. Hiszen vigyáz rá a jó Isten. Eddigi életében a tenyerén hordozta, vajon most miért ejtené ki belőle? Fohászkodni kezdett a szeretet nyelvén. Őrangyalát kérte, hogy vezesse ki az erdőből. Hittel és mélységes bizalommal fordult felé. Ekkor tudatosult benne, hogy semmi sem lehet erősebb, mint az Istenbe vetett hite. Általa a megoldhatatlannak, kilátástalannak tűnő bajból is van kiút. A földön járt, de az égre nézett.

Néhány perc múlva a messzi távolban egy ismerős épület körvonalai bontakoztak ki, amely lakóhelyének szélén állt. Nem merte levenni szemét a házról, nem akarta elveszíteni a látóteréből. Tüskés bokrokon átgázolva haladt a cél felé. Dombon fel, dombon le, virágos réten keresztül sétálva csakhamar elért a falu széléig, ahonnan már csak pár lépés volt az otthona.

““A földön járok és az égre nézek.”” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Melinda,

    Gyönyörű történet, nem kevés tanulsággal. A hit mindig ráterel a helyes útra, nekem ezt jelenti az írásod.

    Szeretettel,
    Janó

Szólj hozzá!