ELTŰNT VILÁG

Összes megtekintés: 28 

Késő éjszaka volt már mire hazaért. Sem kedve sem ereje nem volt már csomagolni. Mindent a kocsiban hagyott. Majd holnap, gondolta és fáradtan bement a házba. A ház üres volt, senki nem volt otthon. Kicsit meglepődött ezen, de arra gondolt, hogy felesége és kisfia biztos átmentek a mamához és éjszakára is ottmaradtak, hisz őt csak holnapra várták. Eredetileg ugyanis úgy volt, hogy csak holnap érkezik. Sört vett elő a hűtőből. Kibontotta, nagyot húzott az üvegből, majd gyorsan letusolt. A hálószobába pizsamát húzott és belezuhant az ágyába. Fülébe még zúgott a többszáz kilométeres út dübörgése, surrogása. Lehunyt szemeiben még ott vibrált a szembejövő reflektorok éles fénye, de tudta, mindez már csak fáradt érzékszerveinek játéka. A szemberohanó út, a szerpentinek, az igaziak, már messze elmaradtak. A valóság, a testhez simuló puha takaró melege és a csend, amely körülveszi. Teste elernyedt, és agyában a gondolatok egyre lomhábban követték egymást. Végre véget ért ez a hosszú utazás. Szép volt, jóvolt, de a legjobb, hogy vége. Ahogy visszagondolt, szinte ijesztőnek tűnt az a hatalmas távolság, amit bejárt. Majd, majd holnap, vagy később, biztos nagyon kellemes lesz emlékezni rá, de most csak azt érezte, hogy fáradt halálosan fáradt. Pedig nagyon szeretett utazni. Apró gyermekkora óta izgatta, vonzotta, a távolság. Gyakran megesett vele gyermekkorában, hogy a falu szélén hosszan ácsorgott az út mellett, és szorongó szívvel, vágyakozva nézte a messze vivő néma aszfaltot. Vajon hová vezet, és ki, vagy mi, van a végén? Szeretett volna menni-menni rajta, valahová messzire, akár hová ahová az út vezeti. Érezte, elragadja az álom. A valós dolgok már nem hatottak rá. Csak feküdt, szempillái elnehezültek, agya meg-meglendült még, de már teljesen összekeveredett benne múlt, jelen, és lehetséges jövő. Minden nagyon egyszerű lett, a dolgok lazává, lényegtelenné válva, súlytalanul görögtek szét a közelgő álom nagyszerűségében. Aztán megszűnt minden. A még pislogó gondolatok ellobbantak, az élet lelassult, a test pihent.
A busz, lehetetlenül zsúfol volt. Alig tudtak felkapaszkodni rá. Valahol hátul, a busz végében kaptak helyet. Az utastér olyan valószínűtlenül alacsony, hogy meg kellett görnyedniük ültükben. Nem egyedül utazott, felesége is vele volt. Felesége a busz másik oldalára sodródott, ő pedig odaült Éva mellé. Szorosan, szinte összebújva ültek. Jött a kalauz. Az a duzzadt ajkú, kissé morcos, kalauz bácsi, aki valamikor gyermekkorában, ha édesanyjával beutazta a közeli városba, kezelte és adta a jegyeket. Éva kezdte a beszélgetést.
– Hogy vagy? Kérdezte. Hangja misztikus volt távoli, de olyan lágy, kedves hogy szinte fájt.
– Köszönöm, jól vagyok. A busz megindult.
– És te?
– Én is.
– Három lányod van?
– Nem, fiaim vannak, három fiú.
Összecsúszott a kezük. Szorosan tartotta a tenyerébe simuló kezet és a felesége felé sandított. Felesége mindent látott, de nem volt megütközve sőt, megértően mosolygott.
– Neked van családod, folytatta Éva a beszélgetést.
– Nincs Éva, nincs gyerekem.
– És, hogy élsz, mond, sokat utazol?
– Igen, igen Éva, sokat utazom. Állandóan úton vagyok.
– Amerikában is jártál?
– Igen, jártam Amerikában is.
Egy pillanatra felrémlett, hogy nem is igaz, hisz soha nem járt Amerikában. De ahogy felbukott, úgy el is merült ez a gondolat. Éva ráfüggesztette csodálkozó gyermekszemét, valahogy, nem tűnt háromgyermekes családanyának. Olyan kislány volt, mint régen. Mint sok-sok évvel ezelőtt, mikor még minden nap találkoztak. Most is ugyanúgy, csodálkozva és tisztelettel nézte őt, min akkor régen, amikor egyszer pofon ütötte, amiért hatalmas betűkkel felírta az Iskola falára, hogy Csikós Éva, Kovács Tibor szeretője. Nem sírt a pofon miatt, csak nézett Tiborra, nagy szemeivel, dacosan, szomorúan, és a történtek ellenére mégis szeretettel.
– Majd le törlöm, ha akarod, mondta.
Dehogy akarta ő, hogy letörölje, sőt, örült és büszke volt rá, hogy az osztályban a legszebb lány az ő szeretője, és ezt, a lány még hirdeti is. Csak úgy tett a többi fiú előtt mintha ez sértené, hogy ő egy lánnyal barátkozik. Az eset után több napig nem szóltak egymáshoz. Azért Éva nem törölte tisztára a falat. Az írás, ha elmosódva is, de látszott, és ez neki nagyon jól esett. A harag nem tartott sokáig. Éva hamarosan ugyanúgy nézett, és mosolygott rá, mint azelőtt. Éva szívében Tibor mindig is különleges helyet foglalt el. Így volt ez régtől fogva, és így volt most is. Nem akart hát csalódást okozni ezeknek a csodálkozó szemeknek nem akarta kiábrándítani, elkeseríteni azzal, hogy az élettel vívott csatában ő is alulmaradt, hogy csak szeretett volna, olyan lenni amilyennek Éva őt látja. De a valóságban ez nem így volt. Egyáltalán nem sikerült mindig, és mindenütt felülkerekednie, hogy ő is ugyanolyan szürke ember, mint bárki más. De ezt nem mondhatta. Ne veszítse el a hitét ez a drága lány, ami még gyermekkorában ki tudja miért és honnan, a lelkébe költözött, és máig ott él. Bízva, remélve, – talán élete végéig – hogy a világ Tiboré, az ő, gyermekkori szerelméé. És, hogy Tibor igen is olyan, amilyennek ő megálmodta. Elkezdett hát mesélni. Meséje halkan, tisztán csordogált, minta a kanális vize, amelynek partján valamikor, a régi nyarakon oly sokat ücsörögtek egymás mellett. Csak ücsörögtek és nézték az égen úszó fényes fehér bárányfelhőket, a folyóban úszkáló apró halakat, egymást, és a vizet. Az átlátszó tiszta vizet, amely tükörképük alatt lassan folyt tova, egy nekik ismeretlen távoli világ felé. Ahogy mesélt, Éva hozzábújt. Szorosan, boldogan tapadt hozzá, úgy hallgatta a mesét. A busz ablakában pedig hatalmas hegyek, vad szirtek, ismeretlen városok és végtelen tengerek suhantak el. Majd Amerika partjai, a szabadságszobor, New-York felhőkarcolói, és a beláthatatlan sivatagok, szélfútta homokdűnéi…
– És egyedül utazol? De ezt, már messziről, egész a busz hátuljából kérdezte.
Tibor, már az arcát sem látta, eltakarták az emberek….
– Igen, – igen Éva, egyedül, kiáltotta.
De Éva ezt már nem hallotta, eltűnt a busz hátuljában, el a képzelt tengerek, el a sziklák, a vad hegyek közé. Hirtelen fölébredt. Süket csend vette körül. Felült az ágyon, és csak nézett – nézett szobája sötétjébe és Évára gondolt. Szíve hirtelen nagyon nehéz lett. Milyen rég nem látta Évát. Évát, első szerelmét, a gyermekszerelem, az igaz rajongás, megtestesítőjét. Nem is igen jutott már eszébe, legfeljebb ha szóba került. Édesanyja szokta emlegetni, – ha nagy néha beszélgettek- Ilyenkor, egy kicsit mindig felelevenedett a gyermekkor. A gyermekkorhoz pedig Éva is hozzátartozott és Tibor szeretett hallani felőle. Egyszer, valami rendezvényen összetalálkoztak. Az egész olyan váratlan volt, egyszer csak ott állt előtte. Szemei, a régi csodálkozó, nagy, szemek. Tibor bemutatta feleségét, és bizony, bár nem tudta okát, zavarban volt. Hirtelen nem tudott mit mondani. Jelentéktelen semmikről beszélt. Éva elmondta, hogy férjhez ment, van három gyermeke, mind a három fiú. A férje ugyan nincs itt, de Tibor jól ismeri, gyermekkori barátja volt.
– Semmit sem változtál, mondta, olyan vagy mint régen. Irigylem a feleséged, tette még hozzá. Aztán gyorsan elköszönt, és amilyen váratlanul felbukkant, ugyanúgy el is tűnt. Nagyon csinos volt. Feleségének Tibor csak annyit mondott, osztálytársak voltak az általánosban és gyerekkori barátok. Egy mondatban mondta el, pedig haaj, Éva nem egy mondat. Ő, egy egész világ volt. Egy illatos, gyönyörű eltűnt világ. Nem volt ugyan felhőtlen ez a világ, nem, az nem volt, de nagyon szép, távoli, és visszahozhatatlan. Éva a kislányok szemérmes nyakasságával fennen, hirdette, hogy ő, Tibor szeretője. Persze a szeretőt, gyermeki értelembe véve, hiszen a szó igazi értelmével, akkor még egyikük sem volt tisztában.
A kis Tibort, ez a kinyilatkoztatás sértette, – vagy legalábbis úgy tett – „ fiúi „ önérzetében, és bizony többször megcibálta a kis Éva copfjait, de lelke mélyén mindig örült, ha látta, és ha csak ketten voltak igyekezett nagyon kedves lenni hozzá. Szóval, ilyen barátság volt ez, amolyan, be nem teljesült, igaz, mély lelki vonzalom, ami apró gyerekes hívságok nem engedtek felszínre jutni. Később, a kamaszkor éveiben a gátlások csak még rapszódikussabbá tették ezt a barátságot és mikorra ezek az akadályok elhárultak, messze elkerültek egymástól. Szóval, egy ki nem mondott, legalábbis Tibor részéről ki nem mondott be nem vallott, be nem teljesült vonzalom volt, de talán épp ettől szép és örök. Tibort napokon keresztül foglalkoztatta a találkozás Évával. Korholta magát, hogy nem volt kedvesebb. Legalább meg kellett volna puszilnia rágódott, és istenem, mennyi, de mennyi mindent kellett volna kérdezni tőle és mesélni neki. Tizenöt éve nem találkoztak. Vajon hány tizenöt év van az ember életében? És ennyi idő után egy-két szó, még futó ismerősnek is több jár. Azért mégis nagyon örült, hogy láthatta és remélte, örült Éva is. Milyen kedves, milyen szerény volt, nem olyan alattomos buja teremtés, mint az a másik Éva, akihez egy időben szintén -de egész más okból- erősen kötődött. Az álom teljesen kiment a szeméből. Elhatározta, elutazik, megkeresi Évát. Megkeresi és elmondja neki, hogy ő a legkedvesebb, legszeretetre méltóbb barátja. Hogy mindig is szerette és szereti most is, és megkéri, bocsássa meg neki, amiért ezt eddig nem tudta elmondani és kimutatni. Sokáig töprengett a részleteken, de véglegest nem tudott kiötleni. Nagy sokára tudott csak újra elaludni, és reggel, mint mindig, ezer tennivaló várta. Többet nem álmodott Éváról, de ha eszébe jutott, mindig keserűen állapította meg, lám még mindig nem kereste fel.
És az idő csak múlt-múlt, kifogás pedig mindig akadt…
Aztán jött a hír. Tibor megtudta, hogy Éva, egy júniusi délután, 56. éves korában csendesen, ahogy élt, eltávozott a világból.
Többé már nem volt kinek vallomást tennie. Örökre adósa maradt Évának.

 

“ELTŰNT VILÁG” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!