Egy hülye nap margójára

Furcsa, fojtogató sírás nyomaszt amikor reggelente dolgozni indulok. Pedig tudom, ott is beszélgethetek bársonyos hangú, meleg szívű barátommal, akiért nagyon ragaszkodom. Ő mindig hiányzik nekem. Mikor beérek és bekapcsolom a gépem, azonnal felhívom, hogy jól van-e, beszélgetésünk óta eltelt egy teljes nap, s egy éjszaka. Hallgatva őt teljesen megnyugszom, s elmúlik a bánatom.
Az emberek csak topognak előttem, én pedig sietnék, háromnegyed kilencre fel kéne érjek az Árkádhoz. Onnan indul a városi buszom Kertvárosba.
Feszült vagyok, nem érek a buszmegállóba időre, csak topognak előttem. Kár is vágtáznom, épp csukódnak az ajtók, indulna ki a megállóból. Hirtelen megáll, kinyitja a hátsó ajtót, ;Vajon mi lehet a baj?; teszem fel a kérdést magamba. Sietek, hátha felvesz, s persze, hogy felvesz. Az aranyos, ismerős, középkorú sovány úr észrevett és meg is várt. ;Jó reggelt kívánok, bocsánat a késésért!;- mondom neki, miközben lenyitja a rámpát. ;Semmi baj, gyere csak nyugodtan.; – mondja. Szólnom sem kell, tudja már hol szállok le. Ritkaságnak számit az ilyen segítőkész városi sofőr. A megállók egyikénél felpillantok, a döbbenet arcomra lehetett írva, szívem összeszorul, s könnyezni kezdek. Szemben lévő ülésen anyai nagyapám hasonmása ül, kopasz, törékeny, fekete szemében szomorúság tükröződött, még a keze is olyan csontos volt, mint az én nagyapámé. Nehéz pillanatok voltak, emlékek ezrei rohantak meg. Még mindig érzem illatát, ahogy hozzá bújtam, látom ökölbe szorított kis kezét, s örömtől csillogó szemét. Különleges volt nagyapám, annyira szerettük egymást. Egésznap a fonott székén ült a sarokban, csendesen. Amikor mentünk, örömtől csillant szeme, ölébe ültem, s szíve fölé hajtottam fejemet, boldogságát éreztem.
A férfi felállt, s ott kapaszkodott mellettem, szerettem volna megérinteni a kezét, de nem tehettem.
Délután újra a város központjában voltam. Sétálni vágytam, ebben a rekkenő hőségben ritkán mozdultam ki. Odaálltam a zebrához, vártam, hogy zöldre váltson a lámpa. Egy nő a hátam mögött telefonján beszél. Közben hömpölyög a nép a zebrán, nem néznek, csak rohannak, belém botlanak, közben káromkodnak. A nő még mindig beszél, két szussz között rám szól: ;Na menjél már nokedli!; – ismeretlenül szép kis beszólás volt. Nem tudom hogy venné, ha én is ezt mondtam volna neki, pöccentem be. Azért is tovább mentem, jogom van nekem is járni-kelni a világban. Érezni lehetett az emberek türelmetlenségét már ma, pedig a rádió csak péntekre ígért fronthatást.
Magával ragad a harmonikás zenéjének hangulata, s az óriás szappanbuborék szivárványos látványa, amint egy fiatalember szappanos vízbe mártja hosszú madzagját, aztán maga előtt pörgeti.
Később tudtam meg csak, hogy szüreti napok lesznek a hétvégén Pécsen, azért állnak már a fabódék a Széchenyi téren, valamelyik már árul is. Termelői akácmézet, kabalát, s ami mindig is tetszett nekem, kötött, mintás hátizsákot. Amint így nézelődőm, egy nő hangosan felém fordulva mondja a férjének tök undorral: ;Ez a nyomorék meg mit akar itt?; Az ilyen bukónak nincs szíve. Nem szóltam neki semmit, mert még képes lett volna elvitetni a rendőrrel, ilyenektől mindig tartok. Mérgembe lementem a buszvégre. Félóra múlva már hazafelé utaztam, aludni nem bírtam. Észrevettem a városi buszon a kollegámat, aki szintén tolókocsis. Vajon hova mehet? Végre hazaértem, anyám tajtékzik a dühtől, amint mesélem neki a történteket. ;Miért nem szóltál vissza neki kislányom?; ;Honnan tudjam anya, hogy az ilyenek mire vetemednek? Egyáltalán nem vagyok biztonságban az utcán. Ne félj anya, egyszer majd ő is beleesik ebbe az állapotba, ha még agyilag ép lesz, visszaemlékezhet erre a napra. Akkor megnézném, hogy bírja elviselni a lelki bántásokat.;
Az asztalon gőzölög már anyám ízes ebédje, amit kértem tőle. Babfőzeléket pörkölttel, illata száll a levegőbe, összefut a nyál a számban. Épp szeretnék enni, mikor csörög a telefonom. A munkatársam hívott, megijedtem, mert nagyon ideges volt. ;Mi a bajod Balázsom?; – kérdem. ;Henka, képzeld el, le kellett szállnom a buszról.; ;De hát miért, láttam a közgáznál, hogy rendesen álltál a mozgássérült boxban.; ;Felszállt egy cigányasszony a babakocsival, s egyfolytában hisztizett, hogy nem fér el. Nem bírtam elhallgatni, és leszálltam.; ;Ilyen nincs, látod Balázsom, nem elég, hogy hülyének hisznek, még le is néznek bennünket.; ;Elegem van!; – mondta elkeseredetten. ;Nekem is!; – válaszoltam. ;Hova mentél volna?; – kérdeztem. ;A Havihegyi templomba!; – válaszolta. ;És most, hogyan tovább?; – faggatom. ;Gyalog megyek vissza a városközpontba.; Kis idő múlva leteszi a telefont. Hátradőlök a kocsimba, de jó, vége a hétnek. Ez egy hülye nap volt.
2018. Október.12.