Zsákbamacska

Összes megtekintés: 20 

Nem láttam meghalni az írót. Hajnali fél háromkor egyszer csak észrevettem, hogy feltűnően tolakodóan, és pimaszul rezegni kezd a mobiltelefonom, ami roppant különös, és nyugtalanító, mert általában mindig lekapcsolom az összes áramforrást, miután lefeküdni megyek.
Az ilyesmit a legtöbb esetben – kivétel nélkül -, mindig a nőkre testálják, mintha egyedül csak bennük volna annyi empátia-tolerancia, vagy éppen a tragédiához szükséges elegendő részvét, hogy képesek legyenek túlemelkedni a mindennapok bebörtönzött állapotain. Holott ez csöppet sem igaz. A nők éppen úgy ki vannak szolgáltatva egy-egy rendkívül szomorú cselekménynek, akárcsak a férfiak, így hasonló cipőben járnak – legfeljebb csupán nem mutatják meg belső énjük szubjektív, érzékenyebb felét. Igaz! A férfiak se mindig!
A legtöbb ember elsőre döbbent némasággal hallgat, és egyre inkább önmagát emésztőn a hallgatás mentsvára mögé bújik talán abban bízva, hogy a gyász okozta sokk majd helyrehozza azt, amit a kimondott, vigasztaló szavak már képtelenek voltak megváltoztatni. Ilyen esetekben jobb, ha az ember nem csupán a masszív bűntudat szamárlétráját használja, de a részvét lehető legőszintébb hangnemét is. Majd amikor a vonal túlsó végén, mintha az ember idióta, vagy nagyot halló volna még egy utolsó, ezúttal végső próbálkozásként visszakérdez a telefonáló, hogy rokon, hozzátartozó nem lévén azonosítani kellene a holttestet az embert elfogja önkéntelenül is valami megkérgesedett hányinger érzet, mely aztán ragacsos, gusztustalan formában egész lényére rátelepül.
– Jó napot kívánok! – csöndes, alázatos köszöntés, mintha ezzel bármit is el lehetne intézni. – Kérem szépen… azonosításra jöttem… – el is felejtettem otthon egy kicsit kisminkelni magamat, így alabástromszerű bőröm, mely mostanra már jócskán ki lehet száradva majdhogynem töredezik, míg az üvegkalitkában szorongó legalább másfél mázsás rendkívül szigorúan méricskélő nyugdíjasnak látszó nőszemély farkasszemez velem, mintha kiakarná deríteni valódi jövetelemet.
– Rokon vagy hozzátartozó? – kérdezi egykedvűen, papírszagún. Semmi részvét, vagy együttérzés nem látható boszorkaszerű vonásain.
– Barát… – jegyzem meg.
-Töltse ki ezt az űrlapot, majd hozza vissza! – az üvegkalitka üvegje alatt ahol húsos ujjai nem férnek át egy hivatalos formanyomtatványt próbál meg ügyetlenül kezem közé csúsztatni. Úgy fogom meg, mintha piszkos, vagy legalább is higiéniai szempontból máris kivetnivalót találnék benne, de egy megnyugtató mosolyféleséggel viszonzom a gesztust, hogy próbál segíteni, mégha feltételezem, hogy ez csupán csak kötelesség, és formaság.
– Igen! Köszönöm szépen!
– Kér tollat? – kérdezi egy fokkal barátságosabban.
– Nem köszönöm! Van nálam! – s már veszem is elő kis ridikülöm fogságából az írószerszámot, és arra készülök, hogy alig öt perc alatt a kitöltött formanyomtatványt beadom, és már húzok is haza, mert ennek a sivár és barátságtalan helynek a negatív, lehangoló atmoszférája egyszerre feszélyez, reménytelenségbe és sírásba hajszol. Közben folyton azon agyalok, hogy miért tette magával ezt a legjobb gimis barátom, amikor olyan ígéretes jövő, és talán karrier is állhatott előtte?! Egyszerűen nem értem!
Ahogy belejövök a hivatalos kérdések kis négyzeteit kitöltve, melyen szinte minden szükséges információt igyekszem önmagamról megadni, ami másra tartozik hófehér lepedővel letakart gurolós hordágyak bukkannak fel mellettem két tagbaszakadt műtőssegéd kíséretében. ,,Biztosan ezek lehetnek a halottszállítók!” – vonom le a következtetést, majd megpróbálok csak arra koncentrálni, ami a feladatom, és nem engedem, hogy bármi, vagy éppen bárki eltérítsen eredeti célomtól.
Eszembe jutott apám halála. Olyan volt az egész, mintha egy nagy hazugsággyárban készült volna. Mindenki borzasztóan együttérzőnek, és kedvesnek, segítőkésznek mutatkozott, míg végül eljött a hamvasztás napja, és lehullt mindenki szeméről a vakságot okozó, tartósnak mondott hályog. Már akkor éreztem, hogy eszük ágában sincs a tisztelt rokonságnak sem segíteni, sem pedig kicsit anyagi szempontból támogatni bennünket, akiket a tulajdonképpeni veszteség ért.
Senki sem magyarázta el, hogy a kétoldalú infarktus magától következik néma gyilkosként várakozik az emberre, vagy már az emberrel tudatosan együtt születik?
Alig nyolc percembe került, hogy végezzek a forma nyomtatvánnyal, majd újra az üvegkalitkához lépek, és megpróbálom úgy becsúsztatni az űrlapot, hogy a kezem a lehető legkevésbé érintkezzen az üvegfallal.
– Arra kérem, hogy egyelőre várakozzon, majd szólítják! – ad egyértelmű, katonás utasítást a nyugdíjaskorú, marcona nő, majd visszasüpped iratcsomói közé, mintha fontosabb dolga is lenne annál, minthogy részvétet nyilvánítson, vagy érzelmeket fedezzen fel az arcán a legtöbb látogató.
– Köszönöm! – felelem, majd inkább a váróban sétálgatok, mert valahogy nincs kedvem a piszkos, műanyag székekre ülni, tudván, hogy az egészségügyben még a tisztálkodószerekre sem lehet elegendő anyagi forrás.
Így is jó fél órába is beletelik, míg kijön egy professzor-típusú, fehér köpenyes, középkorú orvos, és biccent a fejével, hogy fáradjak nyugtatóan utána.
A következő pár percben érzem, hogy szívem nem tud megállt parancsolni magának. Egyszerre ver, zakatol, kiabál, és olyannyira dörömböl mellkasomban, mint amikor először voltam szerelmes, vagy amikor először feküdtem le egy arra később méltatlan jóképű pasival. Folyamatosan kérdezgetem, és vallatom magamat: ,,Mi a francot keresek én itt?! Egyáltalán bárkinek is hiányoznék, ha meghalnék?!”
Az orvos egy rendkívül nyirkos, és januári hidegre emlékeztető kamrába vezet. Mint később megtudom patológia egyik különtermében vagyunk. Olyan hangulata van az egész helységnek, mintha egy Steven King-féle regényben volnánk, és szinte bármelyik pillanatban az élőhalottak kimászhatnának a jégbe hűtött acélszínű tepsijeiből. Undorító, gusztustalan, és egy cseppet sem szép látvány. ,, A francba már! Mindannyian ilyen lepukkant szeméttelepen kell az embernek végeznie?” – tépelődöm, miközben kezeimet tördelem. Idegesítő szokás, de most valamiért megnyugtat.
Az orvos óvatos mozdulatokkal kihúzza az acélszínű hűtőtepsit, melyben egykori gimis barátom holtteste lapul. A hivatalos bonctani jelentés szerint öngyilkos lett.
– Kisasszony! Ismeri ezt az embert? – kérdése egyszerű rutin eljárás, de sajnos szükséges.
– Igen! A barátom… a gimnáziumból… – hangom megremeg, valósággal abban a pillanatban összetörik, hogy kiejtem a szomorú szavak, és bárhogyan próbálom tartani magamban a lélekjelenlét legutolsó csíráit is váratlanul elerednek a könnyeim. – Hogy történt? – bököm ki.
– A hivatalos jelentés mérgezést állapított meg! – közli részvéttel a hangjában az orvos, majd gyorsan hozzáteszi, nehogy elfelejtse: – Őszintén sajnálom! Kér esetleg egy pohár vizet?
Bár kétségtelen, hogy egy kis víz most nagyon jól esne, de mivel egy hullaházban vagyunk ezért erről gyorsan lemondok.
– Köszönöm nem… Elmehetek…? – mint aki egy börtönőr előtt áll.
– Igen, természetesen! Minden jót kívánok! – azzal visszazárja régi jó barátom kihűlt testét az acélos ajtón belülre.
Csak most veszem észre, hogy mennyire lefogyott, beesett, és lesoványodott ez a nagyon ismerős, mindig kedves, barátságos arc. Hogy szeretett volna igazán randizni, és szalagavató után én igy úgy elmentem volna vele. Talán még gyertyafényes vacsorát, és egy kis pezsgőt is megihattunk volna. Amikor először verset írt a barátnőmnek ő torka szakadtából kinevette, de én később elolvastam ezt a verset, és nagyon irigy és féltékeny lettem, hogy nekem egyik jóképű pasim sem írt egy szál sort sem, viszont mindegyik leakart fektetni, és vég nélküli szexet akart.
A boncolási jegyzőkönyvet és egyéb költségeket is ki kellett fizetni. Tudom, hogy ennek ez a rendje, de hát mégiscsak egy emberről beszélünk. Nem lehetnének egy kicsit kíméletesebbek, vagy részre hajlóbbak? S már fuldokoltam a méregtől.
Később egy másik orvos jelenik meg, és még épek hogy utolér, amikor háromnegyed tizenkettő magasságában arra készülök, hogy végképp itt hagyjam ezt az elátkozott helyet.
– Kisasszony, kérem! Egy percre! Volna szíves! – sietősre veszi a figurát. Egészen jóképű, a magasvérnyomásos fejét nem számítjuk.
– Tessék! Parancsol? – nézek rá kíváncsian, meglepetten, kisírt szemmel.
– A holttest mellett találtuk! – azzal átad egy közepes méretű, átlátszó fóliás csomagot, amibe a halott személyes tárgyait tették.
Egyszerre váratlanul úrrá lesz rajtam a gyerekes, naiv izgatottság. Nagyon kíváncsi vagyok a kis csomag tartalmára. Úgy látom van benne egy határidő napló is. Ez is jellemző volt a barátomra. Gimnazista ismeretségünk teljes idejét végig jegyzetelte.
Valamivel délután két óra körül érek haza, és miután alaposan igyekszem lezuhanyozni, hajat mosni legalább kétszer még mindig úgy érzem magam törölközőbe csavartan, mint aki velejéig mocskos az élettől.
Fertőtlenítő, és tartós kórházszagú az egész ruhám. Be a mosógépbe és kész! De jó is lenne!
Barátom sokszor mesélt a sikertelen öngyilkossági kísérleteiről. Amikor jó pár sikertelen randi után a hölgyek kiröhögték szinte egy világ dőlt össze benne, és rendkívül elvolt keseredve. A nagyszünetben vallotta be szégyellős, kisfiús, úriemberek, folyamatosan bocsánatokat kérő modorában, hogy csókolózás közben alig kapott levegőt, mert nehezen lélegzett az orrán, miközben a randi hölgy folyamatosan csókolta a száját. Megpróbáltam megvigasztalni, de ez is mázsás súllyal nehezedett lelkemre. Úgy éreztem jobban is vigyázhattam volna rá. Elkísérhettem volna, vagy elküldhettem volna melegebb éghajlat felé a balhés, arrogáns csajszikat.
Idegesen, reszkető kézzel bontottam ki a csomagot. Benne egy szabadversekkel telefirkált, elhasznált, kicsit megsérült határidőnapló, néhány borítékos levél, és egy kulcs volt. Törni kezdtem a fejemet: vajon melyik ajtót nyithatja a kulcs?! Biztosan a saját lakását! Egyáltalán volt a barátomnak lakása, vagy önálló élete. Legutóbb még az édesanyjával élt.
Felemeltem a határidőnaplót, és amint lapozgatni kezdtem kis cetlit találtam rajta az én nevemmel. Később kiderült, hogy szerelmes volt belém, és verseinek egy része szerelmes vers, következésképp hozzám szól.
Megint elfog a sírás fojtogató vágya, de ezúttal szabad utat engedek titkolt érzelmeimnek. Miért kellett annyi éven át elhanyagolnom egy ilyen különleges, rendkívüli embert, aki csak a külvilág szemében nem lehetett az aki?! Mély, szentimentális érzelmek rohannak meg.
A kis cetlin találok egy fővárosi tizenegyedik kerületi címet. Elhatározom, hogy azonnal felkapok magamra valamit és mintha oknyomozó riporter lennék kiderítem az igazat kerüljön bármibe. Felülök a buszra és mire észbe kapnék már ott is vagyok a megadott címen.
Egy régi gangos, belső udvarral, és számos boldog békeidős emlékekkel gazdag századfordulós bérházat pillanatok meg. Elsőre annyira régimódi, és lepusztult, hogy még ilyen formában is káprázatos. Néhány kőből kifaragott vízköpő szörny csöndben figyeli, amint benyitok a nagy tölgyfaajtón, melyre kovácsoltvas kopogtatót szereltek a régi korok emberei.
– Bocsásson meg! Hölgyem! Kit keres? – amolyan gondnok, vagy házmester lép hozzám, és érdeklődik.
– Elnézést kérek! Nem tudom jó helyen járok-e? – mutatom neki a kis cetlire firkált címet.
– Igen, hát persze! A Művész úr szólt, hogy jönni fog! Ön rendkívül csinos! – jegyzi meg majd úgy dönt kalauzommá szegődik, és felkísér a harmadik emeletre. Közben mindvégig a hely történelmét igyekszik megmagyarázni nagy vonalakban.
– Tudja én vagyok az egyik legrégebbi lakó! – feleli büszkén. A családom már a kiegyezés kora óta itt él, és itt telepedett le.
– Gratulálok! – felelem, mert jobb ötlet nem jut eszembe, sokkal inkább a lakás izgat.
Még egy lépcsőfok, és megérkezünk a célállomáshoz.
– Be tud menni hölgyem?
– Igen! Elhoztam a kulcsot! – benyúlok kistáskámba és előhalászom az aranyszínű, kicsit rozsdás kulcsot.
Az öreg nem zavartatja magát óvatosan elkéri a kulcsot, behelyezi a zárba, majd néhány percen belül az bejárati ajtó kongva kinyílik, akár egy Sergio Leone vadnyugati filmben.
– Ha szüksége lenne valamire csak keresse a földszint kettes lakást! – közli barátságosan. – Nagyon jó ember volt a drága Művész úr! Isten nyugosztalja! – teszi még hozzá, majd lebaktat a lépcsőkön.
A lakás első látásra úgy hat az emberre, mintha a modern, és a régi stílus speciális ötvözete lenne. Hatalmas könyvespolc ágaskodott a nappali részben, ahol ki tudja mióta egyetlen vendég se tette be a lábát, mert az író nem igazán fogadott vendégeket. Mindenkivel az internet segítségével igyekezett tartani a mindennapi kapcsolatot. Ez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy egy személyben lett volna magának való, vagy csupán csak antiszociális.
Később a tekintete rögtön megakadt a kissé már nyikorgó hintaszéken. Még élénken élt, lüktetett benne az emlék, hogy mennyire sugárzó boldogsággal hívta fel anno régi barátja, hogy végre valahára vett magának egy hintaszéket, és ebbe senki bele sem szólt. Végre lesz ideje gondolkodni, és új irodalmi terveken töprengeni. Mennyire egyszerűen tűnhetett abban az időben minden…
Gondoltam egyet és leültem. Ugyan mit árthat? Elvégre a tárgyak, és a dolgok ebben a percben gyászukat kitöltik, és megpihennek az élők mellett. Hát én is együtt igyekszem lélegezni velük.
Később leveszek egy-egy régies, antikváriumban vett verseskötetet. Több mint valószínű, hogy ő is ugyanezzel a kíváncsi, gyerekes izgalommal lapozott bele egy-egy ismeretlen kötetbe. A régi egyetemi irodalomtörténet órák izgalma egyetlen csapásra olyan eleven, és tapinthatóvá lett, mintha csak tegnap lettek volna csoporttársak egyazon egyetemen.
Fogom magam és tíz perc után felállok, mert érzem elmacskásodtak kissé végtagjaim, mégis most valahogy jólesik ez a kissé tunya zsibbadás. Odagaloppozok a kiméretű laptophoz. Látszik rajta, hogy már megvan tíz éves is, mégis annyira tiszta és ápoltan gondozott, mint azok a tárgyak, melyre az ember szándékosan vigyáz, hiszen érzelmi, és rendkívül fontos értékeket képviselhetnek életében.
Kinyitom a képernyőt, mely automatikusan betölti a win 10 indító képernyőjét, de jelszót kér. Mi sem egyszerűbb! Az átlagos felhasználók általában vagy születési évszámukat, vagy szülinapjuk számát, vagy általában valamilyen nagyon különleges nap dátumát szokták megadni. Lássuk csak! Beírom a nyolcvanhármat, mint születési évszámot, hozzáadom a becenevét persze ékezet nélkül, és voilá! Már bent is vagyok! Egy feltűnően egzotikus, mennyasszonyi ruhát viselő, kontyot, és mini tiarát viselő harmincas nő néz sugárzó mosollyal velem farkasszemet. Hirtelen elfog a jóleső féltékenység. Micsoda mázlista lehetett valaha a barátom, hogy ilyen gyönyörű feleséget sikerült kikapnia. Aztán ha később arra gondolok, hogy gimnáziumban tétova félszegséggel inkább félelmében elbujdosott volna semhogy rendesen megszólítson egy lányt, és randizni hívja akkor most először tétlenül állok saját kérdésem előtt: Hogyan sikerült ennek a nőnek az ujjai köré csavarnia? Hiszen az holt biztos, hogy rengeteg szerelmes verset írhatott hozzá, mégis a modern nőket egyáltalán nem érdekli a költészet, vagy a versek, nemhogy a szavak hatalma. Ez tény!
Megnyitok egy mappát, ahol kéziratok, nagyobb méretű szövegszerkesztős szövegekre bukkanok látszólag minden a helyén van precíz, makulátlan sorrendben. Még szerencse, hogy az ember a hosszú évek alatt nem szívesen változtat már eredetileg kialakult szokásain.
Végül a videófileok között rábukkanok egy esküvői videóra. Az ara látszólag rendkívül boldog, míg barátom a vőlegény tétován, idegeskedve, nyugtalanul érzi magát, meglehet csak azért, mert a kisebb, szűkkörű vendégsereg mind egyedül őrá kíváncsi. Később már otthon vannak, mert egy lenszőke hajú kislány rohan át visítva a szobán, kezében egy mesekönyvvel. Első gondolatom az, hogy vajon most merre lehet a kislány, és az anyuka?!
Titkos lélekerő hajthat előre, mert felemelem a vezetékes telefont a konyha melletti falon, és felhívom a munkahelyemet, ahol valószínűleg a rabszolgahajcsár főnököm már éppen azt fontolgatja, hogy munkanélkülivé tesz, ha nem teszem be a feszes kis fokhagymapopsimat a munkahelyemre. Valamiért sohasem volt nekem szimpatikus a pasas.
– Jó délutánt! Elnézést kérek szeretnék egy hét szabadságot kivenni, mert személyes problémáim vannak! – közlöm annyira diplomatikusan, ugyanakkor körömszakadtáig elszántan, és karakánul, hogy a vonal túlsó végén ücsörgő kolleganőm valószínűleg azt gondolhatja tényleg elmentek hazulról, de nem izgat. Valami azt suttogja, hogy most lesz rendesen feladatom.
Már megint ez az átkozott bűntudat, amit sehogy sem tudok sehova tenni! Talán én vagyok a hibás? Meglehet. Barátomnak segítségre lett volna szüksége, de mint mindig most is ő volt az, aki büszkeségből, vagy férfiúi kötelesség miatt ebből nem kért. Mégis, amikor utoljára tartalmasan, és hosszan beszéltünk mintha folyamatosan búcsúzkodott volna a világtól, majd rám nézett tétován, de ugyanazzal a rejtélyes mosollyal az arcán, mint amikor megismertem, és tekintete azt suttogta: talán minden rendben lesz!

Szólj hozzá!