Minta-gondoskodás

Összes megtekintés: 16 

Senki se értette, de persze senkisem lepődött meg azon, hogy Bukta Mária miért is viselkedik az utóbbi időkben kissé furcsán. Nincs is ezen mit csodálkozni. Öt testvére volt, és jószerivel bátran kijelenthetjük, hogy mindet ő nevelte fel anyuk helyett anyjuk volt, és ha ez nem lett volna elég már kilencéves korától kemény munkára volt fogva felnőtt emberek társaságában, így teljesen természetesnek tűnhetett, ha nagy általánosságban minden élethelyzetben makacs, marcona, szemlátomást kissé ellenséges és korántsem megértő, vagy éppen barátságos magatartást vett fel, egész élete során szinte sohasem tudhatta igazán, hogy ki az, akiben megbízhat és ki az akit jobb, ha nagy ívben elkerül.
Budapest egyik kertvárosias környezetében élt, és lakott, és főként a környékbeliek, és a szinte mindig kíváncsiskodásukban élen járó, minden lében kanál szomszédjai nem győzték dicsérni, figyelni, és kicsit még talán irigyelni is, hogy ahhoz képest, hogy özvegy Buktáné már közel harminc éve volt özvegyi sorában ez egy cseppet sem tántorította el attól, hogy valóra válthassa elképzeléseit, hiszen – ellentétben a nyugdíjra várókkal -, akiknek köztudomásúlag alig-alig maradhatott csak a hónap végére pénze Buktáné szerette, ha mindig van mihez hozzányúlnia, ugyanakkor sokszor képtelen volt felfogni, hogy míg neki az alapvető dolgokra telik, addig másoknak miért nem sikerül ugyan ez?
– Jaj, Marikám! Áruld már el a titkodat! Csak nem örököltél? – kérdezgették főként a kotnyelességben, és pletykálkodásban élen járó szintén nyugdíjas asszonyok.
– Már honnét kaptam volna? – lepődött meg igencsak értetlenkedve, meghökkenve Buktáné, hiszen az utóbbi időben átmenetileg munkanélküli unokáján kívül a kutya sem látogatta meg őt.
– Jaj, ne butáskodj már amikor ilyen fontos dolgokról van szó. Kaptál vagy nem kaptál? – kérdezték majdnem minden nap minden órában.
– Én nem szoktam kiteregetni a magánéletemet! – válaszolta szemérmesen, és látszott rajta, hogy valósággal felemészti a vörös pulykaméreg, hogy a kedves, segítőkész szomszédainak ilyesmi egyáltalán az eszébe juthat. Mivel a szomszédok semmit sem bírtak belőle kiszedni közösen úgy döntöttek, inkább békén hagyják. Legalább is egy kis ideig.
Buktánéról különben is az a legendás hír járta, hogy előszeretettel fogad magához olyan szegényebb, de talipig becsületes, és megbízható embereket, akikkel demontrálhatja az irgalmas szamaritánusi cselekedeteit. Ugyanis meggyőzédésévé vált, hogy a szegényebb, elesettebb, vagy éppen szerencsétlen sorsó emberek is a társadalom szerves részét képezik, tehát megérdemlik azt, hogy valaki a gondjukat viselje.
Ennek természetesen családja legtöbb tagja már korántsem örült ennyire. Néhai veje gyakran mondogatta: – Marika néni, hát miért kell még magának plusz munkát vállalnia? Nem elég ez a nagy ház, meg a konyhakert?! – értetlenkedve csóválta a fejét a vő.
– Igen, édes fiam, de ha én nem segítek, akkor biztos lehetsz benne, hogy más se fog! – ezzel az egyszerű, és egyértelmű válasszal rendszerint mindig meg lehetett szakítani egy-egy beszélgetést, ha Buktánénak ahhoz volt kedve.
Néhány szintén idősebb szomszéd is úgy járt át családi háza kinyitva lévő kapuján, mintha csak hazatérne, vagy ingyenes lelki tanácsadásban venne részt. Mindenki tudta, hogy marcona tekintete ellenére Buktánénak vaj szíve van, és szándékosan, vagy puszta indulatból soha senkit sem küldene el.
Történt aztán, hogy telefonáltak neki vidékről. Később kiderült, hogy az egyik húgának a fia fönt járt Pesten, és arra sem vette a fáradtságot, hogy egyáltalán meglátogassa a nagymamaként tisztelt és nagyra becsült özvegyasszonyt.
– Szervusz én vagyok! Hallottál róla, hogy Balázska Pesten járt? – hívta fel húgát, aki mindig színészkedni kezdett, és füllenteni, ha nővére felhívta.
– Én nem tudok a Balázs viselt dolgairól semmit! Felnőtt ember már, akinek családja van! Azt csinál amiket csak akar! – mintha a dolgokat ennyire egyszerűen rendbe lehetne hozni.
– Igen hallottam ám, hogy Pesten járt, és arra sem vette a fáradtságot, hogy meglátogassa nagynénjét, aki ételt, szállást adott neki, amikor kollégista volt. Vagy erre már senki sem hajlandó emlékezni.
– Igen, kedves nővérem az a helyzet, hogy Balázs megsúgta nekem, hogy minden korábbi kapcsolatot megakar szakítani azokkal, akik múltjának főszereplői voltak!
Ez fájdalmas beismerés volt, még egy olyan idősödő asszonytól is, akit jóformán egész életében kedvére kihasználhatott, és szolgaként kezelhetett a férje, aki csupán csak azért nem mert mikrohullámú sütőt venni, mert a férje megtiltotta neki, hogy haszontalanságokra szórja el a drága pénzt!
– Tehát akkor te tudtad, igaz?! – vonta kérdőre húgát Buktáné.
– Igen, tudtam! De szerintem ez már olyan régen történt, és különben is… az embernek élni kell az életét nincs rá módja, hogy mindig hátra nézzen, nem igaz?!
– Tehát akkor így állunk? Jó! Nekem jó! Soha többet nem fogom beengedni az édes fiacskádat a házamba! Vedd ezt be a fejedbe! Megértetted?! Ha próbálkozik úgy elküldöm, hogy a láb sem éri a földet, vagy szólok a rendőrségnek!
Erre már testvére is kicsit meghunyászkodott, hiszen incselkedőbb, mézes-mázosabb hangon kezdett próbálkozni:
– Na de hát drága nővérkém! Hát azért mégiscsak szegről-végről rokonok lennénk, nemde?!
– Igen, sajnos egy anya szült bennünket, de ti mind letértetek már a helyes útról! Elnézitek, hogy a magam hetven egynehány évével mindent egyedül megcsináljak, miközben egy vasat sem adtok bele abba, ami pénzbe kerül! Hogy képzelitek? Mit képzeltek ti magatokról, mi?! Hát akkor többet egyikőtöknek sem segítek! Ezt így jegyezd meg! – Buktáné olyan vehemensen, és indulatosan csapta le a telefonkagylót, hogy annak kis híján meg nem repedt a műanyag felülete.
,,Még ilyet? Az ember már a saját testvérére sem számíthat, mert kihasználják!” – keserű, szomorú megállapítás volt, ám minden sora igaz. Buktáné élete alkonyán szembesült a visszafordíthatatlan felismeréssel, hogy a legtöbb közeli hozzátartozója egyszerűen lábtörlőnek használta, és kihasználta.
Minden délelőtt meglátogatta egyetlen unokája, lányának irodalommal foglalkozó, állástalan unokája, aki alkalmi munkákból próbált talpon maradni, bár jól tudhatta, hogy a jelenlegi munkaerőpiac meglehetősen isnstabil, és képlékeny. Mivel érdemi kapcsolatokkal, és protekcióval sem rendelkezett így megmaradt a független szabadgondolkodás mellett, az viszont egyáltalán nem sokat fizetett.
– Szervusz mama! Hát mesélj csak? Hogy vagy? – foglalt magának helyet a kerti teraszon, ami fedett részével sokban hasonlított egy télikerthez. Ragyogott a makuálátlan patyolattisztaságtól.
– Édes fiam! Sajnos szomorú hírt kell veled közölnöm! Rá kellett jönnöm, hogy magamra maradtam, és ez a tény jobban fáj minden másnál! – igyekezett nem pityeregni, elfordult, és egy jelentőségteljes könnycseppet morzsolt el bütykös, májfoltos, véreres kezével, úgy hogy unokája ne lássa rajta a gyengeséget.
– Jaj, kedves nagymama! Hát hogy is mondhatsz ilyen butaságot? Én miért vagyok itt? Azért mert nagyon szeretlek, és ha ez a rusnya, szemét világ összedől egyik napról a másikra én akkor is itt leszek majd melletted! – kedvesen odaadott neki egy tiszta papírzsebkendőt, majd óvatosan megölelgette, hadd érezze nagyanyja az őszinte, igazi törődést, amit mindig is nélkülöznie kellett.
– Jaj, édes fiam! Érzem azt, hogy már nem úgy mennek a dolgok mint régen! Már nem vagyok olyan fürge, és mozgékony mint régen. Sokszor ébredéskor is rendkívül el vagyok fáradva, mint aki folyton csak pihenne! De mire való már az én életem?!
– Mama! Ilyesmiket nem szabad gondolnod! Verd ki a fejedből! Együtt, közös erővel igenis rendbe lehet hozni az elromlott dolgokat!
– De mi értelme?! Hallottad a hírt? – hajolt az özvegy bizalmasabban közelebb unokájához. A fiatalember kíváncsian fülelt.
– Tessék, mi a baj? – húzódott közelebb.
Buktáné megköszörülte torkát, majd kissé reszelős hangon elmesélte, hogy mit hallott az egyik vidéken élő húgától a telefonban.
– És a Balázsnak volt képe téged kikerülni? Még arra se vette a fáradtságot, hogy beköszönjön?! Na szép, mondhatom! Tróger egy fajta!
– Olyan mint az a bika paraszt apja a Holdasi! Annak is akkora nagy potrohos bendője volt, hogy az ember nem is tudhatta, hogy hogy fér bele annyi étek. De azért ez már a szemtelenségnek a teteje.
– …És te most teljesen felizgattad magad ilyen bagatell semmiségeken? Igazam van?!
– Nagyon rosszul eset, mert úgy érzem magam, hogy lelkem egy fontos része fél lábbal a sírba szállt édes fiam!
– Nem lesz semmi baj nagymama! Arra kérlek, hogy bárki bárkit is fecsegjen, vagy mondjon ne foglalkozz vele, csak tedd azt, amit jónak látsz! A dolgok meglásd rendbe jönnek majd maguktól, de ezért nem szabadna keseregned!
– Látod édes fiam! Ha szegény apád most élne ő is ugyanezt mondaná! Te nagyon hasonlítasz rá! Egyformán nemes a szívetek! – paskolta meg unokája arcát. – Éhes vagy? Sütöttem egy kis mézes zserbót, ha kérsz?
– Ez nagyon csábítóan hangzik tényleg… csak az van, hogy nemsokára tudod… mennem kell…
– Mindig ez az őrült rohanás, meg kapkodás! Az emberek folyton rohannak, idegeskednek nincsen ideje senkire és semmire! Hová jut így a világ?! De ha menni akarsz én nem tartalak vissza.
A fiatalember búcsúpuszit adott az özvegyasszony ráncos homlokára és elment, éppen olyan csöndes észrevétlenséggel, ahogy beköszönt.
Buktáné úgy döntött, hogy elolvassa a Diana Hercegnőről szóló önéletrajzi botránykönyv legújabb kötetét, amit az egyik kedves szomszéd volt szíves kölcsönadni neki. Elővette hat dipotriás olvasószemüvegét, és nekiállt, hogy minden betűt, sort, és mondatot alaposan megvizsgálhasson. Milyen régen volt utoljára, hogy igazi, papírkötésű könyvet vehetett a kezébe. Utoljára kisgyerek volt még, és tanyán laktak földműves gazdálkodó szüleivel.
Érezte a kellemesen zizzenő, félfamentes lapok simogató bizsergését kérges ujjbegyei között, és ahogy neki kezdett észre se vette, hogyha belefeledkezik az olvasásba valósággal repül az idő. Egyik szomszédja billentette ki, aki apróbb-cseprőbb szívességekért mindig átszokott jönni hozzá, és kölcsönösen szívesség gyanánt kiszokták egymást segíteni.
– Szervusz Marikám! Figyelj csak az van, hogy a dédire kellene vigyázni egy vagy két órácskát, mert nem szabad felügyelet nélkül hagyni. A múltkor is majdnem felgyújtott a konyhát, pedig csak a megmaradt krumplistésztát szerette volna megmelegíteni a mikroban.
– Persze Gizám, ez csak természetes! Mikor menjek?
– Hát most lenne a legjobb, persze csak, ha megoldható, nem szeretnélek feltartani!
– Ugyan már! Semmi gond! Máris indulok! – azzal óvatosan letette a könyvet, aprócska cetlit tett a lapok közé könyvjelző gyanánt, és átgaloppozott kicsit rendesebb ruhát felvéve a szomszédba az idősebb dédimamához, aki jóformán már senkit sem ismert meg.
Később eljött az ebéd ideje, és Buktáné újból értelmet, és célt talált szomorkás, és egykedvű életében. Ismét jóleső, szinte kicserélt, és felszabadult szellemben melegítette meg a közkedvelt krumplistésztát az idős asszonynak, kedvesen partedlit kötött a nyakába, és falatokként óvatosan, megértően megetette. Amikor végzett lefektette. Majd pihen egy, legfeljebb két teljes órát az mindig felfrissíti. Amikor a dédi asszony felébredt hozzátartozói is megérkeztek, megköszönték Buktánénak a segítséget, majd mindenki ment a maga dolgára.

Szólj hozzá!