A HALÁL TORKÁBAN

– Mondd drágám, mi ez a kék folt az ülepeden? – kérdezte tőlem a feleségek gyöngye zuhanyozás közben.
– Mármint a fenekemen?
– Igen! A jobb popsid közepén. Nem ütötted be valahova?
– Nem tudok róla. Mekkora a folt?
– Jó tenyérnyi! Gondolkozz csak! Minek mentél neki, vagy ki/mi ment neked, mi okozhatta a sérülést?
– Én nem tudok semmiféle sérülésről, már csak azért sem, mert nem fáj a hátsóm!
– Lehet, hogy már elzsibbadt, és érzéketlenné vált?
– Ne hozd rám a frászt Anyus, nincs nekem semmi bajom!
– De hát látom! Csak azt nem tudom eldönteni, hogy véraláfutás, hajszálér-repedés, vagy vérömleny!
– Halvány gőzöm sincs! Akárhogy is gondolkodom, nem jut eszembe semmi használható: nem vertem be, senki sem ütött rá, fogalmam sincs, mi történhetett?! De ha nem fáj, nem lehet nagy a baj!
– Te csak azt hiszed! Teljesen ártalmatlan dolgok válhatnak véresen komollyá, sokszor halálossá! Nem is értem, miért nem érzed fájdalmasnak azt a részt?!
– Jó lenne saját magamnak megnézni a nagy előszobatükörben, de az egyrészt magasabban van felszerelve, mint a derekam, másrészt, ha lejjebb lenne, sem látnék semmit, hiszen én nem vagyok bagoly, hogy 360 fokkal tudnám elfordítani a fejemet! De tudod, mit Tündérem? Ha téged megnyugtat, tedd a sérült rész fölé a jobb kezemet, majd megnyomkodom, hátha mégis fáj, oké?
– Itt van Apukám, érzel valamit?
– Nem érzek én az ég adta világon semmit!
– Ajjaj! Akkor tényleg nagy a baj!
– Légy szíves, ne hozd rám a szívbajt! Ha egyszer nem érzek semmit, nem fáj semmim, nem kell azzal foglalkozni! Ha véraláfutás, majd felszívódik! Ha meg visszér, akkor sem vészes, hiszen, abba még senki sem halt bele!
Ekkor érkezett haza a fiam: – Mondd Apu jól hallottam? Bekékült a hátsód?! Beütötted, vagy bevérzett?
– Na, már te is kezded? Nincs nekem semmi bajom!
– Nem fáj? Ne hívjunk orvost?
– Jaj, fiam! Neked is elmondom azt, amit az anyádnak: az ég adta világon semmi bajom! Nem tudom, miféle folt az, de ha nem fáj, és nem is viszket, nem kell vele törődni!
– Te csak azt gondolod Apukám! Nálunk a műhelyben a targonca villája véletlenül megtolta a műszakvezető Béla bácsit comb tájékon. Neki sem fájt, nem is viszketett a bőre, így nem foglalkozott vele. Aztán néhány hét múlva kiderült, valami fura bőrrákja lett, és a kékes elszíneződés már az áttétel biztos jele volt. Kérlek Apu, azonnal menj orvoshoz, ez nem játék! Tudod nagyon jól, hogy a rákok szinte mindegyike kezdeti stádiumukban, és szerencsés esetekben gyógyítható, de legalábbis, a terjedésük megállítható.
– A sírba viszel fiam! Téged össze kellene kötni anyáddal, neki is agyrémei vannak! Különben is: ma vasárnap van!
– Rendben, mára megúsztad a dokit, de holnap már rendel! Ígérd meg, hogy elmész hozzá, és megmutatod neki azt a furcsa foltot!
– Rendben! Ha ez megnyugtat téged, illetve anyádat, mire este megjöttök a munkából, beszámolok a fura bőrbetegségemről! De akkor békén hagytok?
Még válaszolni sem tudott, amikor csörgött a mobilja:
– Igen, én vagyok…
– …
– Ez most komoly?…
– …
– Ne tessenek haragudni, teljesen leblokkoltam… Ilye hamar?… Fogadják őszinte részvétemet! Szegény Béla bácsi! Legyenek kedvesek időben értesíteni a temetésről, köszönöm! Kézcsókom! – ezzel kinyomta a készülékét. Súlyos, nehéz csend ülte meg a lakást…
E kísérteties, néma csendben fiam szólalt meg először: – Pedig milyen fiatalos volt! Még több, mint tíz éve lett volna a nyugdíjáig. Szegény felesége! Hogy fogja egyedül iskoláztatni a három lányukat, a férjhez adásukról már nem is szólva!…
Ekkor éreztem, hogy ettől a pillanattól már vége a mellé beszélésnek, fel kell adnom a makacsságomat, fel kell nőnöm a helyzet komolyságához, nekem is lépnem kell!
Még azon melegében írtam a doktor úrnak egy e-mailt, hogy másnap reggel az elsők között fogom felkeresni egy eddig nem látott, semmihez sem hasonlító, fura bőrbetegséggel. Sietni fogok, mivel nagy valószínűséggel be kell majd utalnia a szomszédos város bőr- és nemi beteg gondozójába, így még a rendelési ideje befejezése előtt megmutathatom neki az ott kapott leletemet.
Úgy éreztem, ezzel az e-mail-lel megtettem a gyógyulásom felé vezető utam első lépését. Kissé meg is könnyebbültem, szívemről mintha mázsás súly esett volna le…

Másnap reggel már négykor fent voltam, s számoltam a lassan pergő perceket, nehogy késve érkezzem a rendelőbe, hiszen most már meg voltam győződve: nem babra megy a játék, talán minden perc számít.
A takarítónő még mosta a rendelő kövezetét, mikor én már megjelentem. Idegesen toporogtam az ajtó előtt, s rémképeket láttam: fent feküdtem a ravatalon, nagyszámú rokonságom a koporsóm körül, miközben halk templomi zene szólt.
„A rák kezdeti stádiuma fájdalmatlan, csak később lesz kibírhatatlan”… „A rák alattomos, és mindenhová beeszi magát”… „Szinte hihetetlen, de az egyik sejtem felzabálja a másikat!” – jöttek elő belőlem a sötét gondolatok. Bár, – próbáltam magam megnyugtatni -, a magyar orvosok világhírűek! Ha az indiai sziámi ikreket szét tudták választani, talán az én rákos sejtjeimet is ki tudják majd operálni belőlem…
Tovább nem jutottam negatív gondolataimmal, mert megérkezett az orvos. Intett nekem, és beléptünk a rendelőjébe.
– Csak a farmernadrágját tolja le a térdéig, hadd szemrevételezzem a kérdéses területet! – mondta, s én tettem a dolgomat.
-Hmmm! Ez furcsa! Mi több: nagyon furcsa! Várjon egy picit! – s a fiókjából elővett egy erős nagyítót.
„Na, ennek a fele sem tréfa!” – gondoltam. Talált volna valami újfajta, furcsa bőrbetegséget, nem szokványos véraláfutást, különleges bőrkiütést?
– Kérem, lépjen ki a nadrágjából! – szólított fel, s én tudtam, itt már megpecsételődött a sorsom… Nadrágomat összetekerve az egyik székre tettem, miközben ő benzint és vattát vett elő…
„Talán, még nincsen minden veszve! Lehet, hogy van a dokinak valami titkos injekciója! A koronavírus 2020-as kitörésekor az első néhány ezer beteget is – hatásos injekció hiányában – a tavalyról visszamaradt tífusz- és kolera oltóanyaggal próbálták gyógyítani – nem is rossz eredménnyel” – futott át agyamon. Valami nagyon halovány remény kezdett éledezni bennem…
Amikor az orvos bekente a kérdéses részemet benzinnel, és a vattával letörölte a fölösleget, új remény éledt bennem. „Ha meg nem is tudna gyógyítani, de néhány évvel talán ki tudná tolni halálom napját! De az is lehet, hogy rálelt valami másodlagos lehetőségre: amíg ki nem fejlesztik erre a nyavalyára megfelelő vakcinát, addig is életben tudna tartani valahogy” – kergetőztek gondolataim…
– Azt hiszem, rájöttem a maga bajára! – mondta diadalittasan a doktor, miközben a szemetesbe dobta a benzines vattát. Legnagyobb meglepetésemre kigöngyölte farmernadrágomat. – Megengedi? – jött a kérdés, és választ sem várva a hátsó zsebekben kezdett kutakodni. Belenyúlt a jobb hátsóba, és kivett belőle előbb egy fekete műanyag kupakot, majd a hozzá tartozó, sötétkék színű, vízhatlan, filctollat… A kettőt összepattintotta, majd visszatette a zsebbe.
– Készen is vagyunk, felöltözhet! A viszontlátásra!
– Hirtelen nem is tudtam, sírjak-e boldogságomban, vagy nevessek a hülyeségemen, de aztán viccesre vettem a figurát: – Köszönöm doktor úr! Ha tudná, mi mindenre gondoltam a fenekemen lévő foltot illetően? De Ön visszarángatott engem a halál torkából!! Köszönöm !