Nagyapa fecskéi

Összes megtekintés: 244 

Nagyapa reggelente korán kelt. Számára mindig úgy indult a nap, hogy elsők voltak az istállóban reggelijükre várakozó állatok. Először mindig kiszedte az éjszaka folyamán lepottyantott tehénlepény maradványát. Félrerakta. Jó lesz, ha megérik, örül neki majd a föld. Nagy vasvilla segítségével megrakta a jászolt szénával. Megvakargatta Riska hátsó felét, a vakaróval és a kefével elkezdte tisztogatni. Keze alól hullott le a megszáradt trágya maradványa. Ahogy végigjárta az állatokat, mindegyikhez ,akár egy kis gyerekhez volt egy két szava. Úgy volt az jó, hisz régóta együvé tartoztak. Az állattok pedig minden szép szót megértettek és meg is hálálták. Riska elé rakta az illatos szénát, a nyulakat a lehullott széna és a ledobott répa rágására biztatta. A jászol alól óvatosan előbújtak a nyulak, az orrocskájukat mozgatva szimatolták az eléjük szórt takarmányt. Nagyapa jót nevetett a nyulakon, majd felnézett az istálló homlokdeszkájára, a fecskefészek üres volt.- Jöhetnének – sóhajtozott – itt az április dereka, kint a virágok illatoznak, a nap sugarai is egyre erősebbek. Megcsikordult az istálló ajtaja, nagyapa hátranézett. Nagymama jött, hogy megfejje a Riskát.
– Látod mama, újra éled a természet.
– Igen papa, mi meg egyre öregebbek leszünk.
– Ja, az idő halad, de a szekér marad.
– Marad, de meddig?
– Míg a Ferkó gyerek fel nem nő.
– Megérjük mi azt? Még madarakat is alig tudjuk kivárni, hogy hazaérkezzenek. Mikor lesz ebből a gyerekből felnőtt? Ahhoz még sok tavasznak, kell eljönni.
– Kivárom én azt, meglásd, csak türelem.
Nagymama megfejte a Riskát, a friss meleg tejjel besietett a konyhába, hogy Ferkó iskola előtt meg tudjon reggelizni. Riska nem szűkölködött a tejjel, ő meg a friss foszlóskaláccsal. Megreggeliztek. Nagyapa a csizmáját verte le kint az udvaron, közben figyelte a villanydrótot, ami az istálló és a villanyoszlop között kifeszítve várta a fecskéket. Ferkó fogta az iskolatáskáját és elindult, hogy ma is tovább tudja tágítani az esze szelencéjét. Kíváncsi kis szemét a drótra szegezte, csalódottan vette tudomásul, hogy üresen lebegett a levegőben, csak az enyhe tavaszi szél mozgatta ide – oda.
– Nagyapa még ma sem érkeznek meg a fecskék? Mikor hangzik fel a kedves csivitelésük?
– Talán délután, vagy majd holnap? Hosszú az út hazáig. Türelem kisfiam, meg fogod hallani, amint berepülnek az udvarba. Meglásd a Riska is boldogan fogja köszönteni a vándorokat.
– Nagyapa, mit fog szólni a cica? Őszi eresztés, még sosem látott fecskemadarat.
– Akár csak te az AB C-t, a macska is megtanulja, hogy ne bántsa őket.
– Az jó, én fogom rá megtanítani, csak már érkeznének haza a fecskék.
– Jól van kisfiam, de most már indulás az iskolába.
Nagyapa megsimogatta Ferkót, fején eligazította a félrecsúszott sapkát, hátán a táskáját és mosolyogva útnak indította az unokáját. Nagymama az ebéd készítésével foglalkozott, feltette a levest, amikor kinézett az ablakon, látja, hogy megmozdult a villanydrót.
– Papa gyere, egy fecske megérkezett!
Nagyapa, amint meglátta dróton pihenő kismadarat, kibontotta az istállóajtón, a télen elreteszelt nyílást. – Jól van, már nagyon vártunk, hol hagytad a társad? Megjön az is? Elmaradtatok egymástól? Jaj, csak nem lett beteg?- záporoztak a kérdések a kismadár felé. A fecske illegette, billegette a szárnyait, csivitelni kezdett, szu-szíír, ide- oda repdeset egy darabig, majd egyenesen berepült a nyíláson. Bú- bú! Hangzott, az istálló felől. Mire Ferkó hazaért az iskolából már három fecske tollászkodott a villanydróton.
– Nagyapa, szerinted nagyon fáradtak?
– Nem tudom kisfiam, de elfáradni elfáradhattak, mert nagyon messziről repültek haza.
– Milyen messze van, ahonnan haza indultak?
– Sok ezer kilométerre.
Ferkó nézegette a madarakat, azok meg vidáman csiviteltek, tszvit-tszvit-tszvit, örültek, hogy hazaértek. Estére a villanydróton ott sereglett a sok fecske, énekeltek örvendeztek. Az egyik fecske hirtelen felszállt a drótról és egyenesen berepült az istállóajtón.
– Nézd nagyapa, nézed, ez a fecske is keresi a fészkét!
– Látom kisfiam, igen megnézi, hogy meg van e. Nem verem le én, még akkor sem, ha néha fejemre piszkítanak, amikor a szénát felnyársalom a vasvillára. Takarítanak ezek az én kertembe, csak kezdjék költeni a fiókáikat.
– Most mit dolgoznak nagyapa?
– Most? A fészküket javítják, sározzák, tele szórják pihével, aztán lerakják a tojásaikat.
– Nagyapa megnézhetem majd a tojásokat?
– Az nem unokám, csak akkor, ha kihajigálják a fészekből.
– Ha kihajítják, miből lesz a kisfecske?
– Jól van, no, én arra értetem, hogy akkor hajigálják ki, amikor kikeltek a kismadárkák.
A fecskék szorgalmasan tapasztották a sarat, hordták be a szénát. Ferkó naponta figyelte a szorgos madarakat. Hol az egyik repült be a fészekbe, hol a másik, aztán újra ott üldögéltek a villanyvezetéken. Kint keringőztek a levegőben, majd lecsaptak egy – egy légyre. Inni a nagyapa tavára jártak le. Ferkó nagymamával kint a kertben kapálás közben is elnézegették a villás farkúakat
– Ott száll a mi fecskénk, nézd csak!- mutatta nagymama Ferkónak.
Ferkó sehogy sem tudta elképzelni nagyapa és nagymama honnét ismeri meg a sok repdeső madár közül az ő fecskéjüket. Egyformának látta az összes vidáman kergetőző madarat. Néhány nap múlva, hol az egyik, hol a másik madár tűnt el a drótról. Nagyapa mosolygott.
– Fészkelnek kisfiam, meglásd, nem sokára a fiaik csivitelnek kint a dróton.
Ferkó alig várta, hogy megleshesse a fészkelő fecskemamát. Délután mikor hazaért az iskolából, a fecskemama tényleg ott ült a fészekben, csak a feje, meg a farka állt ki. Most már csak ki kellett várni, míg kikölti a fiókákat. Két hét múlva nagyapa Ferkót meglepetéssel várta.
– Kisfiam, itt vannak a madártojások.
Ferkó nézte az apró, kékes- barnás pettyekkel tarkított kettétört tojáshéjakat.
– Nagyapa, hol vannak belőle a madarak?
– Megmutatom, ha kijössz az istállóba.
Ferkó szedte a lábát, ahogy csak bírta, s a fészekben ott tátogatott egy éhező had. Micsoda lármát csaptak, szplin-plink. Nagyon izgatottak voltak, hogy kinek jut az első falat. Szegény fecskemama meg a fecskepapa ki és berepkedtek az ajtó nyílásán, szájukban lógott a kukac. Etették az éhező fiókáikat. Pár nap múlva Ferkó sírva jött be az istállóból, kezében egy apró madárral. Nem sok élet volt benne.
– Nagyapa, segítsünk rajt, talán nem pusztul el.
Nagyapa nézegette, csóválta fejét. Szegény madárnak szíve is éppen, hogy dobogott, nem kalapált olyan gyorsan, mint, ahogy nagyapa a fészekből kieső madaraknál máskor már megtapasztalt. Szerette volna megnyugtatni az unokáját, visszavitte a kisfecskét a fészekbe. Ferkó örült, hogy megmentették a kismadarat. Nagyapa tudta jól, hogy ha Ferkó újra kimegy az istállóba, megint a földön fogja megtalálni a fecskét. Kis idő múlva kisétált, hogy megnézze kidobták e már a fecskék az élettelen fiókájukat. Kint találta, gyorsan eltüntette. Nem árulta el az unokájának, nem akarta megfájdítani a szívét. Inkább biztatta.
– Tanulj kisfiam, s ha végeztél a leckével gyere utánam a madarakhoz.
Ferkó alig végzett a tanulással, már is kint ült az istállóban. Figyelte, ahogyan etetik a fecskeszülők a gyermekeiket. Nagyapa mosolyogva nézte az unokáját, aki órák hosszat ott felejtette magát a fecskefészek közelében egy sámlin. Hallgatta fecskemama szifit- szifit jelzésit, amivel figyelmeztette a kismadarakat. Másnap nagymama kint a tornácon arra lett figyelmes, hogy fecskemama, vitt- vitt- vitt hangokkal csalogatja fiókákat.
– Gyere gyorsan kis unokám, kirepült az első madár!
Ferkó azt sem tudta, hogyan szaladjon a nagypapa után.
– Csendben légy, nehogy valamelyik megijedjen.
A macska, odasomfordált Ferkó lába mellé, ránézett aztán elnyújtózott. Abban a pillanatban elhangzott a fit-fitt figyelmeztetés, amire nem volt szükség, mert Ferkó megtanította, négylábú barátját, hogy ne fájjon a foga a madárpecsenyére. Ferkó és a cica le sem vették a szeműket a fészekről. Egy kismadár tszvit-tszvit-tszvit csicsergett, majd kirepült az istállóban lévő drótra, majd vissza a fészekbe. Aztán jött a másik, majd a harmadik, a negyedik és az ötödik madár. Sorba egymás után. Ki és be a fészekbe. Mindig egyik kicsivel hosszabb távra repültek. Kis vártatva a fecskemama vitt- vitt- vitt jele újra felhangzott, most aztán, huss, egyszerre repültek fel a villanydrótra. Nézegettek körbe- körbe. Csicseregtek csiviteltek. Riska is felemelte a fejét, régen hallott már ekkora hangzavart. Kérődzve figyelte az egymás mellett szorosan sorakozó madarakat. Fecskemama büszkén mutogatta az öt fiókáját. Most kezdődött csak el a nagy verseny, repkedtek a madárkák, majd hintáztak a villanydróton. Talán egy fél óra telhetett el, amikor a fecskemama beparancsolta őket fészekbe. Csend lett. Fecskemama kiült a fészek szélére vigyázott a kicsinyeire, nehogy valamelyik fióka engedély nélkül elhagyja a fészkét. A kukacokat fecskepapa egyre sebesebben horda a tátogató éhes szájakba. Ferkó meg sem mozdult volna a világért sem, ilyen csodát még nem látott, egy pillanatát sem akarta elmulasztani az fecskék első repülésének próbálkozásából.
– Mi lesz most nagypapa?
– Pihennek fiacskám, aztán újra kezdik a tanulást.
Egyszer csak az udvari vezetékről berepült két fecske. Oda szálltak a fecskemama mellé. Hirtelen élénk tszvit-tszvit-tszvit hallatszott. A kisfecskék egymás után repültek ki az udvarra, alig bírta Ferkó számon taratani őket. Kint a villanyvezetéken gyülekeztek a nagyobb fecskék, körbe vették a kismadarakat és repültek velük egyre hosszabb távolságra. Micsoda öröm volt. Nagyapa az istálló közeléből figyelte a tanítványokat.
– Kisfiam kirepültek a madárkáink, holnaptól újra üres a fészek.
– Nagyapa, akkor árván marad, akár csak én.
– Nem kisfiam, csak várni fogja, hogy jövő tavasszal visszatérjen a fecskecsalád. Te sem maradtál árván, veled vagyunk a nagyanyáddal.
Ferkó nézte a kergetőző madarakat. Vidám csiripelés jelezte az útjukat. Nagypapával elindultak a madarak után a tóra. Kint a fecskék, lábukkal végigszántották a víz felszínét, a szárnyukkal csapkodták és maguk után hagyták a vízsugarakat. Nádszálak lengedeztek, egy- egy veréb is bámészkodott, kint a főben ugrándozva bámulták a kisfecskéket. Lassan elővezette a szárcsamama is a sárga lábú fiókáit. A tó szélén a sekély vízben ott úszkáltak az újbegynyi halacskák, pillangók és a szitakötők örvendeztek a jövevényeknek. A lágy nyári szellő simogatta szárnyacskájukat.
– Nagyapa, mond melyikek, a mi madaraik?
– Mind a miénk kisfiam.
Nagyapa ölébe ültette az unokáját. Sóhajtott egy nagyot és felmutatott az égboltra, ahol a fecskék együtt repültek a fiókáikkal, készítették fel a nagy útra, hogy jövőre visszataláljanak az üresen hagyott fészkekbe. Szemében megcsillant egy könnycsepp, arra vigyázott, hogy Ferkó meg ne lása. Tudta, hogy ez a tavasz megint az ő arcára is rávésett egy rovást, s eljön az idő, amikor ő is üresen fogja hagyni Ferkónak azt a fészket, ami most a szülei után a biztonságot jelenti.

“Nagyapa fecskéi” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Kedves Katalin és Szaip Istvánné.
    Bocs, hogy együtt üzenek nektek, de nálam már a kert kéri a munkát. Először is köszönöm, hogy időt szakítottatok a novellára. Magam is azért gondoltam ezt az írást elküldeni, mert nálam is április 12-én megjelentek a fecskéim. Javítják a fészküket a garázsban, mert már nincs istállom.Tudjátok az idő tényleg halad és a szekér marad.Újra költeni fognak a fecskék, aminek mindig nagyon örülök.A halastó pedig a lakóival alig várja, hogy fürdőt vegyenek a férjem emlékére. Szeretettel: Karola.

  2. Kedves Karola!
    Csodálatosan élethű történetet írtál a fecskékről és a nagyszülőkről akik árva unokájukat nevelgetik.
    Szívemnek egyik legkedvesebb madarai a fecskék.
    Hál’ Istennek vasárnap (04.12-én) megérkezett az első három fecske madárkánk.
    Nagyon várom a többieket is…
    Szeretettel gratulálok írásodhoz:Kata
    🌞

Szólj hozzá!