NAGYMAMÁKRÓL

Összes megtekintés: 40 

A Lydia Koidula észt költőnőről szóló könyvet kerestem a könyvszekrény polcain. Egy bordó plüss borítólapú könyv tűnt elő a középső polcról „Édesanyámnak szeretettel” ezüst betűs felirattal, ez alatt kis ezüst pillangódíszítéssel. A könyv lapján rózsaszínű és világoskék apró virágokból álló koszorúban lányom írásával: 1995 Karácsonyán Judit.
Mindig mély szomorúságot és fájdalmat érzek ilyen tárgyaknak a láttán, ha egyáltalán tárgyaknak lehet nevezni ezeket az emlékeket. Itt vannak épségben és akitől az ember kapta, ő már soha nem mondhatja el mindezt élő szóval.
Szépek ezek az alkalomszerűen megjelenő megemlékezések az édesanyákról. De a nagymamákról, akik csendben teszik örök értékű dolgaikat, kevesebbet írunk és beszélünk. A szeretet fogalma velük kapcsolódik össze először tudattalanul is a gyermek fejében. Az önzetlen szereteté, aminek az emlékéhez is jó visszamenekülni felnőtt korunk nehezebb napjaiban.
Anyai nagyanyámról keveset tudok a régi időkből. Fiatal korában, mikor még karcsú volt a dereka, a műkedvelő előadásban ő volt Fínom Rózsi a Falu rosszában nagyapámmal, akit én már nem ismerhettem. Amit ő csinált, az minden tökéletes volt. Mikor özvegyen maradt, kenyeret sütött a boltba, ruhákat szabott és varrt, otthon baromfit és sertést tartott, a kertből krumpli, hagyma gyümölcs került a háztartásba. Pár évig kiadta a ház kisebbik részét, később maga költözött abba a lakásba. Egy házban laktunk, de külön lakásban ezután. A déli 12 órás harangszókor a konyha asztalon volt már az ebédje. A rakott sparheltben délután krumpli sült, nagyanyám horgolt, esténként meg kártyázgatott a szomszédban lakó nénivel. Engem olyannak fogadott el, amilyen voltam. Ha hibáztam valamiben, az volt a legnagyobb megrovás, hogy azt mondta csendesen: de nagy szamár vagy kedves. Ha beteg voltam, ült az ágy mellett és finom ujjaival simította a talpam gyerekkoromban. Ma is szívesen menekülök vissza gondolatban ehhez az önzetlen szeretethez, amit tőle kaptam.
Apai nagyanyámmal csak nagyobb ünnepeken találkoztam, mert nem egy faluban laktunk. Mivel inkább a déli órákban voltunk nála, az ebédek emléke él bennem élénkebben. Én kaptam a leveshúsból a kakas taraját, eszét, a meggyszószhoz a szívet és a zúzát. A többi unokával akár naponta találkozhatott, mi keveset beszélgettünk. Apámnak mondta el a gondjait. 12 gyermeke volt, én már csak kilencet ismerhettem. Mire megöregedett, elvették és lerombolták az otthonát. Utolsó éveit felváltva egy-egy gyermekénél töltötte számára szokatlan tétlenségben.
Volt egy nagymama, akiről alig tudok valamit, egy képeslapon maradt meg az aláírása régies, a nagyanyáméhoz hasonló írással: Nagymama. Talán ő tette a leghősiesebb dolgot a családjáért. Az 1920-as években elítélendő volt, hogy hamarabb legyen a keresztelő a családban, mint az esküvő. Pedig a fiánál majdnem így sikerült. Még állása sem volt a leendő apának. A nagymama a világ legtermészetesebb dolgaként befogadta és segítette őket, míg önálló életet nem tudtak kezdeni. Az ő otthonában született az unokája, akit a sors kegyetlensége folytán ő nevelt később évekig. Számomra ez az egy aláírása maradt meg az Újévi üdvözlőlapon, hogy: Nagymama. Személyesen sose találkoztam vele. Ha rá gondolok, erősebb leszek egy kicsit a bizakodásban, hogy az én erőmből is telhet annyi, mint ezekből a nagymamáékéból, akikről kevesebbet emlékezünk meg az Anyák napján, mint ahogy érdemelnék.

2013-01-28

“NAGYMAMÁKRÓL” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Magdika!
    Örömmel olvastam nagymamákról szóló írásod.
    Gyermekkoromban nagymamámat szerettem legjobban.
    Nagylány koromban könnyekig hatódtam, ha buszon utazva, nagymamma korú nénit láttam.
    Még mindig magam előtt látom.
    Szeretettel:
    Marica

  2. Kedves Karola!
    Valahogy megint eltűnt a tegnapi hozzászólásom. Köszönöm, hogy olvastad kis írásomat és említettem, hogy szeretett nagymamámat is Karolának, Karolinának hívták. Magdi

  3. Kedves Magdolna!
    Nagyon kedves visszaemlékezés a nagymamákra. Én az anyai nagymamámat nem ismertem, az apai pedig keserű emlékkel él a szívemben. Mindig fájó az, ha a szerettünk előbb távozik a földi életből, mint mi. Szeretettel olvastam a történetedet. Karola.

Szólj hozzá!