A NADRÁG

Összes megtekintés: 22 

Az asszony álmatlanul, zsibbadt tagokkal feküdt az ágyban. Nem tudott elaludni. Fel-felriadt minden neszre. A férjét várta. A férje ivott ugyan, sűrűn ki-kilátogatott a pincébe, amelyben saját termésű borát tartotta, de kocsmázni nem szokott. Ma is, úgy nyolc óra tájban már kissé kapatosan hazajött, aztán vacsora közben egy kis vitájuk támadt, mire fogta magát és a vacsorát dühösen otthagyva elment a kocsmába. Nyugtalanította és dühítette is ez a fordulat. Dühét egyre fokozta, hogy már tizenegy óra elmúlt és még mindig nem alszik, pedig reggel munkába megy, tehát korán kell kelnie. Bosszúsan szusszantott és a másik oldalára fordult. Lecsukta a szemét. Az éjszaka neszei tompán hatoltak el tudatáig. Hol egy kutya ugatott, hol léptek kopogtak a ház előtti járdán. Aztán csend, hosszantartó süket csend. Már éppen elaludt volna, mikor hirtelen nagyot rándult a szíve. Ez az ő hangja volt.. Igen, megismerte. Feszülten figyelt.
– Neem baj, gyeregek, neem baj, gyeertek csak, rááérünk méég gyeertek csak bee. A makogó, nyújtott részeg beszédre, hasonló érthetetlen mormolás volt a válasz. Valami helyeslés félét lehetett kikövetkeztetni belőle. Aztán lassan, határozatlanul megnyikordult a kapu. Beljebb, már az udvarról, csoszogás, borgőzös nevetgélés hallatszott, amely egyre közeledett. Az asszony teljesen felébredt, de nem mozdult. Már nem volt se szomorú, se dühös, csak fáradt, nagyon fáradt. Az ajtón hallatszó kaparászásra kiszólt.
– Nem találsz be? Mit vered föl az egész házat? Éjfél van. Hangja élesen, ellenségesen csengett.
– Jóóól van, anyugám jóóól van, csitítgatta a férje. Hangján érződött, hogy nehezen forog a nyelve. Az éles fény, ami hirtelen beterítette a szobát, bántotta az asszony szemét. Férje keze még a villanykapcsolón volt, mikor hunyorogva odanézett. A férje mögött két részeg alak támolygott az egyik a helyi TSZ. elnöke, a másik a szomszéd cipész volt.
– Kezeit csókolom, köszönt nagy hanggal az elnök. Elnézést, hogy ilyen későn zavarunk, folytatta akadozva, de fontos megbeszélnivalóink voltak a férjével. Meg aztán ilyen fiatalasszonynak, még nem is kéne aludnia. Nincs igazam? Nevetgélt. A cipész nem szólt semmit, csak vigyorgott. Mindketten odamentek az asztalhoz és leültek. A cipész rá könyökölt, fejét öklére támasztotta, úgy bámult az elnökre. Csapzott szőke haja zsíros fürtökbe tapadva omlott sovány arcára. Az elnök szemben ült vele, fején kalap, kezeit zakója zsebébe sűlyesztette, és valamit fütyörészett. Egyikük sem törődött az asszonnyal. A férj bort, és poharakat hozott, letette az asztalra és töltött.
– Na, igyatok, koccintott feléjük. Az elnök fenékig itta poharát, a cipész csak belekóstolt, aztán váratlanul megszólalt.
– Az a baj, mondta, hogy nem hallgatnak rám. Megmondtam a lányomnak, azzal jársz, akivel akarsz, de nekem ne hozd ide zabálni. Jó, mondjuk egyszer kétszer eljöhet, azért nem is szólok, de ez, minden vasárnap beállít ebédre. Legalább hozna egy kiló húst, hogy főzzük meg. De nem, ez csak jön, zabál, és elmegy. Mondtam is a lányomnak, ennek nem te kellesz, hanem az ebéd. Ha még egyszer eljön, kidobom. Elhallgatott. Megitta a borát.
– Most meg van sértődve a naccsága. Azúristenit, tette még hozzá. Az elnök úgy tűnt figyelmesen hallgatja, kicsit mintha mosolygott volna.
– Az én lányom próbálná csak megtenni, szólalt meg. Kicsavarnám a nyakát. Van ugyan udvarlója, de az más. Meg aztán, az csak néha jön. Megmondtam a lányomnak az ő dolga a tanulás, ha nem lesz jeles, kicsavarom a nyakát. Nézett kihívóan a cipészre. Majd én megmutatom neki, nincs lógás, én ebben nagyon radikális vagyok.
– Baszhatod, nyögött a cipész.
– Én is tanultam, folytatta az elnök, meg se hallva a cipész megjegyzését. Agrármérnök vagyok, és azért tanultam,,… itt megszakította mondókáját, és a zsebeiben kezdett kotorászni. Cigarettát vett elő, és rágyújtott. A cipész hunyorogva figyelte. A férj fejét az asztalra hajtva elaludt.
– Szóval azért, fogott hozzá újból az elnök, azért tanultam, hogy többet nyújtsak a közösségnek. Mert én szeretem a közösséget, elhihetitek. Nagy házam van Szegeden, mégis itt vagyok, mert szeretek itt lenni, mert én szeretem ezt a népet, felelősséggel tartozom értük. Itt mindennek úgy kell lenni, ahogy akarom, és úgy is van. Igaz, vannak vitáim a Tanáccsal. Csányi elvtárssal nem mindenben értünk egyet, de végül mindig igazam lesz. És, hogy nyomatékot adjon kijelentésének, nagyot csapott az asztalra. A férj, aki közben elszundított, a csattanásra felébredt. Értetlenül nézett körül. Hamarjában nem tudta mi történik körülötte, de gyorsan feltalálta magát, megmarkolta az üveget és töltött.
– Danoljunk, indítványozta és rákezdett egy nótára. És danoltak. De előbb ittak. Az asszony is elszenderedett közben, de a danolásra felébredt.
– Mit lármáznak itt, menjenek már haza, visította, mingyá reggel lessz.
– Hohó, kapott a szón az elnök, ha engem ilyen fiatal feleség várna, mennék is azonnal, de még mennyire, hogy mennék.
– Van magának még fiatalabb is, mint én, vágott vissza az asszony, biztos várja magát.
– Vidd el, vidd el, adadom, nevetett kajánul a férj.
– Péter, fordult a cipész a férjhez, azt hiszed, azt hiszitek, nézett körbe, mintha rajtuk kívül mások is lennének ott. Szóval azt hiszitek, hogy én nem tudom megkefélni a Jolinénit? Jolinéni a felesége volt.
– Mi, azt hiszitek? Az volna még a szép…. mint a huzat. Csak neki előbb mindig el kell menni pisálni. Hahaha. Vastagon röhögtek, és újra ittak. Aztán még egy ideig beszélgettek erről, arról, de a téma egyre vontatottabb lett. A bor sem fogyott már, inkább csak ki kilötyögött a poharakból, a szó pedig el elakadt nehezen forgó nyelvükön. Többnyire, csak sóhajtoztak, bólogattak. A férj is, az asszony is újra elaludtak. A cipész eszmélt fel elsőbb.
– Hazamegyek motyogta, és óvatosan támolygott kifelé a szobából. Az elnök is mormolt valamit, körülnézett aztán ment a cipész után. Úgy, tűntek el hirtelen, mintha ott sem lettek volna. Csak a bortócsák az asztalon, és az elnyomott, félig szívott cigarettavégek árulkodtak a kései vendégekről. A férj aludt a széken. Az asszony felébredt a csendre. Felkelt, letörölte az asztalt, kivitte a csikkeket, közben hangosan szitkozódott.
– Ide állit éjnek idején, egy része bandával. Kik ezek? Hát nincs családjuk? Akkor miért nem mennek haza, mit csavarognak ilyenkor? Mért nem hagyják az embert pihenni? Kell nektek inni? Keserűen felnevetett. Alig álltok a lábatokon. Úgy néztek ki, mint aki becsinált a nadrágba.
– Vetkőzz le, rázta meg a férjét. Gyerünk lefeküdni! Mingyá reggel lesz. A férj morgott valamit, felállt, aztán ruhástól végig feküdt az ágyon.
– Vetkőzz le, kiáltott rá az asszony. Csupa sár a nadrágod. Mindent összekensz és, hogy lehúzhassa, elkezdte gombolni a férje nadrágját. A férj, dühösen felpattant, próbálta visszagombolni a nadrágot. Mivel ez nem igen sikerült, káromkodni kezdett.
– A hétszentségit, még, hogy az én nadrágom. A kutya úristenit, még, hogy sáros, hát hadd legyen sáros, én fizettem ki hát én is sározom össze.
– De hát vesd le, és feküggy le, kérlelte az asszony.
– Menny innen, hadonászott a férj, és haragosan átment a másik szobába, ahol ruhástól lefeküdt. Az asszony is lefeküdt. Keserűség, és tehetetlen indulat feszült benne. Kicsit sírdogált tehetetlenségében, aztán elaludt. Nem lassú, kellemes zsibbadással fonta körül az álom, hanem hirtelen zuhant rá, mint egy kő. A férj nem tudott elaludni. Kegyetlen indulat forrt benne. Még, hogy az ő nadrágja sáros, és, hogy őt le kell vetkőztetni, még, hogy ő ne hívjon vendégeket, hogy neki akar az asszony parancsolni, hát azt nem.
– A hétszentségit. Még, hogy a nadrágom. A kutyaúristenit. Majd én, megmutatom hajtogatta egyre hangosabban. Hogy mit is akar megmutatni, azt nem tudta, nem is gondolt vele, egyáltalán semmire sem gondolt, csak érezte, hogy elképzelései, cselekedetei, amelyek inkább ösztönösek mintsem tudatosak voltak, korlátokba ütköztek és ez elviselhetetlenül ingerelte haragját. Lerúgta magáról a takarót, és a sötétben tapogatódzva kifelé igyekezett a házból. Úgy érezte megfullad, ha azonnal nem mehet ki a levegőre. Az asszony, akit felébresztett a lárma, a folyosón érte utol. Ösztönösen ismét a nadrágját kezdte cibálni.
– Vetkőzz le lihegte nem mész sehová, nem volt még elég? A férj dühödten védekezett. Egyik kezével a félig kigombolt nadrágját tartotta, a másikkal az asszony felé csapkodott.
– Megáj hörögte, ezt még megkeserülöd, megáj. Egy darabig, húzták – vonták egymást a folyosón, aztán az asszony abbahagyta a civódást, és szitkozódva, sírva visszament a kisszobába, a férj pedig ki az udvarra. Az udvaron tépte, cibálta le magáról a nadrágot s hogy ez végre sikerült, belevágta a sárba, és megveszekedett dühvel, magából kivetkőzve, rúgta, taposta a latyakos talajon. Sokáig, fanatikus elszántsággal tántorgott a sáros ronggyá lett nadrágon, mígnem szidalmai hörgésbe fulladtak, s ő maga erejét vesztve, elcsigázottan rogyott az udvar felázott talajára. Ott aludt el. Tehetetlenül, szánalmasan, mint egy ketrecbe zárt vadállat.

Szólj hozzá!