Nagyapa titkos birodalma

Összes megtekintés: 226 

Bálint alig várta, hogy megszólaljon a tanítás végét jelző csengő. Az udvaron aggódva figyelte az édesanyja érkezését.
– Anya siessünk, mert nem érjük el az első vonatot.
– Mi olyan fontos, holnap is lesz egy nap. Nagyapa tanyája nem fog elmenni a helyéről. Hidd el meg fog várni.
– Tudom, de én minél előbb szeretnék náluk lenni.
– Különös én elvágytam a tanyáról.
– Tényleg különös? Nagyapa szerint te különleges szabadságra vágytál.
– Szabadságra? Dehogy csak egy másik életformára.
– Most meg vagy elégedve?
Anya erre nem válaszolt, hallgatott. Bálint egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy az édesanyja jól döntött, amikor otthagyta a tanyát a nagyvárosi életért. A hangosbemondó utolsó figyelmeztetésekor értek a vonathoz. Bálint felszáll a leghátsó kocsiba.
– Vigyáz magadra kisfiam! Nagyapáékat üdvözlőm, megyek érted, amikor üzensz.
A vonat lassan haladt a nagyapa felé. Egy jó darabig a város házai sorra elmaradtak mögöttük, aztán ott volt Bálint szeme előtt az ismerős táj. Az alföldi síkság. A fekete földjét néhány helyen felszántották, máshol még állt a napraforgó és a kukorica végtelen tengere. Hogy mit adott az Úr a verejtékes munka árán? Bálint is csak találgatni tudta. Ahogy egyre közelebb ért nagyapához végig próbálta gondolni, milyen is volt a nyár, amit kint töltött a tanyán. Hallotta nagyapa hangját.
– Lesz kenyerünk fiam, nem fogunk éhezni a télen, sem mi, sem pedig a jószágok. Az ősz még hátra van, az még titkokat rejt.
– Nagyapa szerinted van olyan évszak, ami a számotokra nem rejteget titkokat?
– Szerintem, nincs.
– Még is nagyapa miről tudtok ti mindent?
– Miről fiam? A hátunk mögött hagyott időről. Az már megmutatta a titkait.
– Mindig vannak titkok?
– Vannak fiam, ha szemed kinyitod és kitárod a szíved megfejtheted, de az is lehet, hogy még akkor sem látod meg.
– Soha sem nagyapa?
– De igen, akkor, amikor a lelked üzen, akkor igen.
– Az milyen érzés?
– Azt fiam csak te magad fogod megtudni. Én nem.
Pár óra múlva meglátták az ismerős táblát. Debrecen. Lassan begördült az állomásra a vonat. Bálint feltette a vállára a kistáskáját. Az első leszállók közt elhagyta szerelvényt. Nagyapa kackiás bajuszával, csikósbojtáros ünneplős ruhájában várta. Olyan volt, mintha megállt volna vele az idő. Egyszerre emlékeztette Bálintot a múltra, és a jelenre. Nagyapa kérdezés helyett közölte Bálinttal.
– Igaza volt nagyanyádnak, amikor befogatott. Azt mondta, nem várod meg a következő vonatot. Sietni fogsz, hogy naplemente előtt kiérjünk a Hortobágyra.
– Nagyanyám a levelében az írta, hogy már készülődnek a darvak.
– Készülődnek? Bálint fiam, már vonulnak is!
– Akkor siessünk!
– Csak úgy, ahogy a lovak bírják. Egész nap dolgoztak, vigyázni kell rájuk. Aztán meg innen Virágoskút is egy kicsit messzebb van.
– A darvak nagyapa hol vonulnak?
– A Nemzeti Parknál, a dohányszárítónál.
– Odaérünk napnyugtáig?
– Remélem. A darvak nem minket várnak, hanem egy jelet, aztán, huss, felszállnak, és irány a Hortobágyi tó.
– Nagyapa láttad már a darvakat vonulni.
– Láttam-e! Ilyet, hogy kérdezhetsz tőlem? Láttam gyerekoromban is meg, ha az időm engedte felnőttként is.
A szekér egyre tempósabban haladt. Nagyapa néha kinézett a kalapja alól, nem szólt semmit. Az útszéléről jól látszott, hogy az magányosan álló fa mellett a kukoricaföldön szürke színben rejtőzködnek a darvak. Némelyik felemeli a fejét, körülnéz, aztán újra eszegetni kezed. Mellettük az úton csendesen baktatott a fogat. Alig volt hallható a lovak patkójának a zaja.
– Meg ne neszeljenek bennünket, mert akkor oda van, amiért jöttünk. Egy pillanat alatt felröppennek, hangosan adják tudtára a társaiknak, hogy ember van a láthatáron.
– Be kellene érnünk a dohányszárítóig?
– Igen. Onnan a fejed felett láthatod a madarakat, ahogy felszállnak, és csapatokba verődve elindulnak az éjszakai szálásuk felé.
Már csak pár méter volt hátra, amikor Bálint megszólalt.
– Nagyapa elindultak a darvak!
– Az baj fiam! Megláttak bennünket! Kicsit távolabbról leszünk kénytelenek figyelni, ahogy vonulnak.
Bálint és a nagyapa gyorsan leszálltak a bakról és a szekér mellől figyelték a felreppenő, hangos madarakat. A darvak szinte belerepültek a lenyugvó napba. Rendezett sorokban egyre többen szálltak fel a tarlóról. Dohogott, suhogott a hatalmas szárnyuk.
– Ilyet nagyapa még én soha sem látta, de nem is hallottam.
– Azt elhiszem fiam. Ilyen csak kevés embernek adatik meg.
– Nagyapa ez egy gyönyörűség.
– Igen az fiam, a természet rendje mindig csodálatos, ahogy az Isten elrendelte, úgy évezredek óta be is van tartva.
– Erre mondtad nagyapa, hogy minden évszaknak meg van a maga titka?
– Erre is.
A darvak megvárták, hogy elvonuljanak előttük a társaik, majd újabb csoportban felszálltak, messzire repültek. Hamarosan az égen a Nap, átadta a helyét az esti szürkületnek. Nagyapa és Bálint hazafelé beszélgettek az élet törvényeiről. Érezte azokat a titokzatos illatokat, amik a tanyát körülvevő földről hozott feléjük a szél. Fent az égen egyre sűrűbb csillagfelhő pásztázta az égboltot. Minden egészen más a tanyán, mint a városban. Ott éjjel nappal a száguldó autók zajától, a villamos csörömpölésétől, s a hangyabolyként ide-oda rohanó emberektől néha még egymás szavát sem értik az édesanyjával. Semmire sincs idő. A meghitt beszélgetések, amit nagyapával megejtenek, nagyon távol esik Bálint szüleitől. Mindig a rohanás, mindig az idő hiányában telő napok sokasága jelenti az életüket. Kisgyerek korában sem értette Bálint a dolgokat. Nagyapának ott a tanya, a föld, a lovak és az állatok. Bálintra mindig volt ideje. A szekéren, kint a mezőn, mesélt a múltról, azokról az időkről, amikor a dédapja felépítette a nagy zsuppfedeles házat.
Virágoskúthoz közeledve egészen más illat csapta meg Bálint orrát. Kint az udvaron magában állt egy kiszolgált szekér, tele volt rakva muskátlival. A kerekek alól kikandikáltak a gyógynövények. A körülötte lévő ágyásokból, lilás színben mutogatta magát a levendula, kecses szárán integetett a megmaradt virága. Távolabb zsálya, rozmaring, kakukkfű és bazsalikom ontotta az illatát. Nem messze tőlük pompáztak a rózsák.
– Nagyapa, most is csodásak a rózsáid.
– Szépek és illatosak, még van idejük, még nincs itt a tél.
Alig állt meg a szekér nagyanya is előbújt a házból. Fent a nádfedeles ház tetején, egy lábon állt a gólya.
– Az is lehet, hogy itt marad-tette hozzá nagyanya-, árván maradt szegény, kiesett egy fészekből. Emlékszel a nyáron a nagyapád hozta haza. A tyúkanyó kárára, mert el csentünk tőle egy két fiókát. A tóból lóherével fogta meg nagyapád a békát és a boglya alól kimerészkedő siklóval etette. Már kijár a tanyára. Éles hangon kelepel, ha valaki felénk tart. Meghálálja, hogy megmentettük az életét. Gyere be fiam, vár a vacsora. Jól el voltatok nagyapáddal, már azt gondoltam, hogy kitörött a szekérnek az egyik kereke.
– Nagymama, nem történt semmi baj, nagyapa mutatott nekem egy titkot. A darvakat néztük, ahogy vonultak ki a nagytóra.
– A dohányszárítónál?
– Sajnos odáig nem értünk el, de így is valami csoda, ahogy felröppenek, és egy hatalmas csapatban repülnek a lenyugvó nap felé.
– Örülök fiam, hogy nagyapád megmutatta. Tudod engem lány koromban vitt oda.
– Ezzel bűvölte el?
– Azért kellett ahhoz még más is.
Bálint megfogta nagymama vállát és bementek a portára. Mint mindig most is ünnepi vacsorával várták Bálintot. Este sokáig ültek kint a tornácon és beszélgettek. A csendbe néha belerikoltott egy bagoly, a macska felszegett fejjel figyelte a denevérek útját, majd álmosan nyújtózott a pad alatt. Reggel a kakas kukorékolása ébresztette fel Bálintot. Mire kiért a nagyanyja az asztalon várta a frissen fejt tejjel és az illatos kaláccsal. Reggeli után kiment nagyapához az istállóba. A lovak fényesre kefélt szőre, egyáltalán nem jelezte, hogy tegnap egész nap úton voltak. Nagyapa kacsintott és kérdezés nélkül mondta.
– Kilovagolsz?
– Igen, ha lehet.
Bálint rohant be a szobába, magára öltötte nagyapa ifjúkori lovagló ruháját. Morzsa utána szaladt, mint aki egy pillanatra sem szeretné magára hagyni a kisgazdáját.
– Indulhatsz fiam, vigyázzatok egymásra.
A ló visszanézett nagyapára és lassan elindult. Nem volt sietős a dolga. Az egész délelőtt előtte állt, hogy körbe vigye Bálintot a tanyán. Más világ egészen más világ a Hortobágy és a tanya. A szélesen elterülő földek, a végelláthatatlan messzeségbe vezető horizont. Nem messze hangos énekszóra lett Bálint figyelmes. Apró kis kukoricatábla szélénél egylovas szekérre rakták fel a zsákokat. Látszott, hogy tengerivel van tele. Megállt, leszállt a lóról. Tudta, hogy Gergő bácsié a terület. Neki nem nagyot hasítottak ki a szomszéd tanyából. Sok volt a testvér, kevés a föld, így mindenki annyival gazdálkodhatott, ami jutott az örökségből. A kedve, a nóta azonban soha sem hagyta el Gergő bácsit.
– Hogy szolgál Gergő bácsi egészsége?- szólította meg Gergő.
– Megvagyok fiam.
Emese hosszú fekete haja, piros szalagjával kikandikál a kukorica sorból. Piros pozsgás arcát próbálta elrejteni Bálint elől. Fehér vászonból szőtt ruhája kiemelte az alakját. Bálint nézte, aztán megszólalt.
– Segítek, ha megengedi Gergő bácsi.
– Minden kéz jól jön, akit a jó szándék vezet.
A zsákok hamar felkerültek a fogatra. Emese nem szólt semmit. Lehajtott fejjel indult a szekér után.
– Ha szeretnéd, haza viszlek- szólt Bálint-, kettőnket is elbír a Pajkos.
– Nincs rajta nyereg.
– Minek, én a szőrén is megülöm a lovat.
– Városi fiúként, betyárnak képzeled magad?
– Nem. Kitudja, mi leszek, ha végzek az iskolával.
– Betyár? Tanyasi gazda? Városi úrfi?
– Az majd elválik.
Bálint még egy kicsit győzködte Emesét, de a lány nem volt hajlandó felülni a lóra.
– Az Isten áldjon. Gergő bátyám, vigyázzon Emesére- szól vissza a lóról.
Vágtatva folytatta az útját. A déli harangszó nagyapáéknál az illatozó asztal mellett érte.
– Merre jártál?- kérdezte nagyapa.
– Sokfelé a tanyán. Találkoztam Gergő bácsiékkal. Széplány lett az Emese.
– Szép, igen szép. Büszke is rá a Fáni.
– És az apja?
– Kitudja ki az apja és az anyja. Ő is kiesett egy fészekből, mint Pityu a gólya. Valamiért nem lett gyereke Gergőnek meg Fáninak. Sokat gyötrődtek miatta, s egyszer Fáni fogta magát bement a városba intézkedni. Mire kijött a tavasz ott volt a bölcsőbe egy kislány, Emese. Azt mondta Fáni, neki pont egy ilyen árva madárra volt szüksége. Gergő meg csak nézte, ahogy a kislány fekete hajába Fáni belekötött egy piros masnit.
– Alig van haja, minek oda a masni?- kérdezte Fánit.
– Majd megnő, s majd úgy repül a copfjában a piros szalag, mint a pusztán az árvalányhaj.
Emese attól a naptól fogva mindig piros szalagot hord a fekete hajában.
– Emesét Gergő bátyád oda sem adná senkinek sem a világon. Hogy ki szülte a világra? Soha sem érdekelte. Emese az ő lányuk, nekik a legnagyobb kincsük.
– Emese tudja?
– Megmondta neki Gergő, amikor nagyapád megtaláltam a gólyát.
– Mit szólt hozzá?
– Azt, hogy neki édes szülei Gergő és a Fáni. A többi nem érdekli. Akit párjának választ annak úgy kell elfogadnia, ahogy van.
– Mondd fiam csak nem akadt meg rajta a szemed?- kérdezett közbe nagyapa.
– Igaza van nagyapa, Emese szép lány. Azt hittem, hogy büszke, mert nem ült fel mellém a lóra, aztán rájöttem, hogy lehet, hogy neki nem kell egy városi fiú, sem egy betyár, aki sorra járja a tanyákat.
– Emese soha sem hagyná el szüleit, ide tartozik a tanyához. Neki a puszta az élete, még akkor is, ha kevés kis földjük van, amiből meg kell, hogy éljenek. Tudod fiam, akiket rabul ejt a puszta, az olyan, mint az ősszel vonuló darvak, napnyugtakor felröppenek, napkeltékor visszaszállnak a tanyára.
– Édesanyám miért nem maradt a tanyán?
– Tudod fiam, azt tőle kérdezd meg. Arra csak ő tudja a választ.
Este újra kint ültek a tornácon. Bálint lehunyta a szemét, előtte látta Emese piruló arcát, fekete hajában a meglibben piros masnit. A szellő lágyan cirógatta az eperfa levelit. Mélységes mély csend volt mindenhol. Nem tudott elaludni. Hiába idézte fel az iskola szürke hétköznapjait. Semmi sem vonzotta a városban maradásra. Fájdalmas érzés fogta el. Vissza kell mennie a szüleihez, ahol csak a zaj, a rohanó emberek és a fekete égbolt, ami minden este feltárul. Lent az utcák neon világítása teljesen eltünteti a csillagos eget. Számolta a napokat, még van egy féléve. Kezében a diplomával a tanya is befogadhatja. De mit szólnak hozzá a szülei? S mit szólna Emese, ha közölné vele, hogy a tanyát válassza. Holnap újra kilovagol. Elmegy Gergő bácsiékhoz. Egy kicsit puhatolózik, aztán dönt. Mi van, ha Emese megint elutasítja. Meg kell próbálni. Virágoskút egy csodás hely, nagyapa is boldog lenne, ha övé lenne a tanya, főleg Emesével. Alig bírt elaludni. Álmába Emese fent ült a háta mögött a lóháton. Lassan kerülték meg a tanyát. Emese fehér ruhája elé piros pettyes kötény volt kötve, zsebéből kikandikált egy csokor kamilla. Bálint nagyapa lovaglóruhája helyett, fehér betyáros gyolcsnadrágot viselt, kalapjában ott virult az árvalányhaj.
A hajnali napfény kiparancsolta az ágyból. A tanyán majdnem minden úgy kezdődött, mint eddig. Csak Bálint szíve vert hevesebben. Sietett Gergő bácsiékhoz. Emese kint teregette a ruhákat. Fehér szoknyáját meglebbentette a szél. A lovas érkezésére megfordult. Gergő bácsi a fészer mellől sietett Bálint elé.
– Jó reggelt. Kit keresel?- kérdezte.
– Jó reggel! Egy lányt, aki elfogad, ha az iskola után öröke visszajönnék a tanyára.
– S ki lenne az a lány?
– Emese, ha ő is, meg Gergő bátyám is belegyezne.
– Ne tőlem kérdezd édes fiam, hanem Emesétől. Nem én választok neki párt, hanem ő válassza azt, aki a szívéhez közel fog állni.
Bálint leszállt a lóról, a nyeregtáskájából elhúzott egy piros rózsát. Virágoskút legszebb rózsatövéről vágta le. Az illata összekeveredett az Alföld titokzatos illatával.
– Jó reggelt- köszönt Emesére-, neked hoztam, ha elfogadod.
– Igen, de csak akkor, ha visszajössz a tanyára és itt is maradsz örökre.
– Érted visszajövök és itt is maradok. Este elviszlek valahova, ha te is, meg Gergő bátyám is belegyezik.
– Mond Bálint, hova vinnéd Emesét?
– Megmutatom Emesének a vonuló darvakat.
– Az jó! Ha Emesének nincs ellene kifogása én megengedem.
– Nincs édesapám- nevette el magát Emese.
Napnyugtakor Emese Bálinttal a dohányszárítónál figyelte a madarakat. Ott szálltak a fejük felett. Suhantak az égbolton, hangos szárnycsapkodásuk jelezte az útjukat.
Pár nap múlva Bálintot visszavitte a vonat a városba. Zakatolt és egyre távolabb került Virágoskúttól. Édesanyja izgatottan várta az állomáson.
– Megjöttél édes fiam. Azt írtad nagyon fontosat szeretnél tőlem kérdezni. Mi lenne az?
– Édesanyám, miért hagytad ott a tanyát?
– Miért? Édesapádért. A szerelemért. Miért kérdezed ép most?
– Azért édesanyám, mert én pont ezért fogok visszatérni a tanyára.
– Meddig akarsz ott maradni?
– Örökre édesanyám, örökre.

“Nagyapa titkos birodalma” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Katalin!
    Tudod örül az ember lelke, ha van valaki ,aki beáll a sorba és továbbviszi a nagyapa álmát. Köszönöm szépen az olvasát. Szeretettel: Karola.

  2. Örömmel olvastam kedves történetedet.
    Bálint méltó utódja lesz nagyapjának,
    aki belé csepegtette a vidéki élet szeretetét.
    Gratulálok írásodhoz: Kata

Szólj hozzá!