Még tombolt a nyár

Még javában tombolt a nyár, s a város utcái, a házak, járdák ontották a hőséget. Egész nap a folyóban, a Kőrösben lubickoltunk, de alig hűsített a víz. Az is meleg volt, akár a “mosogatóvíz” – mondogatták a felnőttek, akik délutánonként csatlakoztak a fürdőző, úszkáló gyerekekhez. A Szigligeti utca végén egy fahíd ívelt át a Kőrösön, a háború alatt felrobbantott híd helyén sok évig hajóhíd működött. Ez egymás mellé kötött csónakokból állott, melyre korláttal ellátott padozatot építettek. A víz egészen közel volt, s ha megáradt a folyó bizony félelmetesen zúgott az ember lába alatt.
Később egy takaros fahidat építettek a pontonhíd helyére. Két hídlábon állott, s a folyással szemközt vasazott jégtörő ékek néztek szembe az évenként ismétlődő jégzajlással. Még azonban messze van a jégzajlás, jelenleg meleg nyár van, s barnára sült lurkók vígan fürödnek a hídlábak közötti mélyebb vízben. Itt másfél, sőt akár két méter is lehet a mélység. Máshol csak térdig ér, és felfele egészen a Mokos-szikláig felmehetünk ebben a sekély vízben. A szikla alatt mintegy medence, ismét kimélyül a meder – lehet pár csapást úszni, és fejes ugrani.
Ebbe a nyári idillbe robbant bele édesanyám kérése.
– Munkásfelvétel van a téglagyárban, kisegítőket, segédmunkásokat keresnek a nyári idényre. Jelentkezzél, hátha felvesznek!
– Menjek dolgozni? – döbbentem rá a szavak értelmére.
– Igen, bizony! Menj el dolgozni! Ha nem is fizetnek valami sokat, de ha rendesen dolgozol, egy hónap alatt megkeresheted a téli tüzelő árát.
– Értem – sóhajtottam -, és mikor menjek?
– Délig ott vannak. Ha már is indulsz a biciklivel, félóra alatt odaérsz, s akkor még ma jelentkezhetsz.
Így ért véget számomra a vidám vakáció. Tudja a csoda, hogy van ez, de nem is bántam!
Egy szóra felvettek. A fizetés valóban nem volt busás: 8 lej a napszám, vasárnap (ha be kell menni) a kétszerese, de délben adnak egy egyfogásos ebédet. A munka elég nehéz volt, különösen nekem, aki nem szoktam meg a rendszeres fizikai munkát. Mégsem bántam, hiszen megismertem egyszerű embereket, megismertem egy különleges mesterséget. Pontosabban a téglavetés és téglaégetés mesterségét.
Az emberek hamar befogadtak, igaz mindig tettek egy-egy gúnyos megjegyzést az idétlenkedéseimre, hogy nem jól fogom az ásót, vagy rosszul emelem a saroglya* rúdját.
– Az lesz ám az igazi érettségi vizsga, ha velem egy sorban ásod az árkot! – évődött a csoportvezető.
– Addig még megerősödöm, van rá egy évem – válaszoltam, mire jól hátba vágott tiszta barátságból.
Volt a csoportban egy fiatal román lány is, Catarina. Vidám, dalos kedvű teremtés. Egész nap énekelt, ha dolgozott, ha pihent, talán még evés közben is. Furcsa fájdalmas-szomorú népdalokat. Többiek csak hallgattuk, s amit már többször hallottunk, vele dúdoltuk. Ilyenkor vidám fények csillantak meg a szemeiben, és szája is széles mosolyra húzódott. Mondott is valamit, de én nem értettem, társaim úgy gondolom biztató szavakat intéztek hozzá. Néha-néha hozzám is intézett egy, két szót, mire én csak bólogattam, és bambán vigyorogtam. A többiek meg hangosan kacagtak.
– Mit röhögtök, na! – fordulta feléjük.
– Azt kérdezte, hány szeretőd van? Te meg kettőt bólintottál, mire azt mondta, hogy ügyes fiú vagy, mert neki csak egy van, s az is megkeseríti az életét.
– Azért énekel olyan búbánatos dalokat?
– Tudod, mit énekel? Ugye, nem érted? Figyelj, így szól az egyik dala:
“Mosolyodra vágyom,
Mosolyodról álmodom,
Szívemben hordalak,
El sem bocsátalak.”
– Szép!
– Mondd meg neki!
– Megmondjátok ti! Ti jobban beszélitek a nyelvét.
Ettől fogva még barátságosabban nézett rám nótázás közben. Aztán egyik szombaton hirtelen megváltozott a hangulata, többet kacagott, mórikálta magát, mintha becsípett volna úgy viselkedett. Ebéd után – emlékszem paszuly leves volt (szemes paszuly), amihez nagy karéj kenyeret és karikára vágott vereshagymát adtak. Szóval ebéd után Catarina mindenkihez odament, kit megölelt, kinek kezet adott, s mondott néhány szót nagy jókedvében. Nekem is megfogta mind a két kezemet, s arcon csókolt, én pedig most is csak vigyorogtam, mint a fakutya. Akkor értettem meg, hogy elment, elbúcsúzott, mikor a kapuból visszanézve integetett nekünk.
– Tegnap megjött a babája – magyarázta egyik társam -, leszerelt, befejezte a katonai szolgálatot. Azért ilyen boldog, meg aztán holnap lesz az esküvője.
Egy hét múlva az én munkaszerződésem is lejárt, megkaptam a fizetésemet, pontosan 240 lejt. Kettőszázat odaadtam édesanyámnak, s a fennmaradót megtartottam tanszerekre.
A nyár eltelt, s nagyon gyorsan az ősz is – iskolakezdés, új tanárok, új barátok – és már itt is volt a tél, a nagy havazások ideje. Olyan nagy hó hullott le a városra, hogy a járda melletti torlaszoktól nem lehetett a másik oldalra átlátni. Hatalmas hógolyó csatákat vívtunk a szünetek alatt az iskola udvarán, folytatva órák után is hazafelé menet.
Ebben az évben fehér Karácsonyunk volt. A piacon a fenyőket a hó alól bányászták ki a kereskedők, mert éjszaka a kihozott árut vastagon beborította a fehér lepel. Mint meleg dunyha takarta a hó a várost. A sok szenny eltűnt, s a zajok is letompultak az elviselhetőség szintjére. Egy takaros, formás kis fenyőt vásároltam, s vittem haza boldogan.
Este édesanyámmal ketten álltunk a feldíszített karácsonyfa előtt. gyertyagyújtásra nagynéném is átjött a szomszédból, s így hárman örvendeztünk a gyermek Jézus születésének. Elénekeltük a karácsonyi dalokat, de nekem közben a szemem a fa alá tett jókora csomagot pásztázta. “Vajon mi lehet az?” – motoszkált a kíváncsiság bennem. Ott feküdt a fa alatt az én lapos, kis csomagom is, amit édesanyámnak készítettem: újságokból kivágott receptekből készítettem neki szakácskönyvet. Egész évben gyűjtögettem a kivágásokat, összeszedtem minden kidobásra ítélt képes újságot, magazint, majd egy héttel az ünnep előtt beragasztottam egy füzetbe a recepteket, és a fedelére nagy ákombákom betűkkel felírtam “Anyuka szakácskönyve”. Ez volt az én “angyalom”, de mi lehet az a nagy csomag? Alig vártam, hogy megnézhessem!
Kibontom. Egy gyönyörű, vatelin béléses télikabát. Tiszta gyapjúszövet, elegáns, kissé karcsúsított szabással. Igazi felnőtt kabát!
– Látod, kisfiam! Az angyal átvarázsolta a tűzifát, télikabát lett belőle.
Megértettem, hogy az én nyári munkám eredménye ez a karácsonyi ajándék…
-.-
*saroglya – \’két hordórúddal (öles) ellátott sima lap, egyik végén támasztó lappal ellátva\’