Szösszenet egy kiskutyáról

Összes megtekintés: 90 

Olyan furák az emberek. Azt hiszik, mindent tudnak a világról. Az igazság az, hogy minél többet ismeretet szerzünk, rádöbbenünk, milyen keveset is tudunk. A legnagyobb hiányosságunk, hogy nem vagyunk elfogadóak másokkal. Csak a mi igazunk az igaz, a másiké biztos, hogy nem. Ezt gondoljuk minduntalan, ezt a téves képzet rögzült be az agytekervényeinkbe évezredek óta. Aztán, ha ér valami nagy csalódás, fájdalmasan beismerjük, hogy mégsem nekünk volt igazunk. Már aki van annyira intelligens, hogy be tudja ismerni.

Utálom az állatkínzókat. Ez annak apropóján jutott az eszembe, hogy aki az állatot bántalmazni tudja, az embertársát is bármikor meg tudja sérteni, porig tudja alázni, de akár még az életét is el tudja venni. Az állatkínzók szerint az állatoknak nincs lelke, nem éreznek, nem értenek semmit a külvilágból. Aki így gondolkodik nem nézett még kutya szemébe. Parányi vagy olykor hatalmas méretű testük szinte hasonlóan érez, mint az ember. Ösztöneikre hallgatnak leginkább, de bebizonyították a kutatók, hogy bizony érzelmeik is vannak. Aki tartott már kutyát, cicát, az megtapasztalhatta, hogy amikor reggel elmegy a szeretett gazdi otthonról nagyon szomorúak tudnak lenni, amikor pedig haza érkezik, örömtől csillognak a házi kedvenceik szemei.

Ismertem egy embert, bár nehezen nevezem emberi lénynek, aki féltékeny volt a család házi kedvencére, egy kis York terrier kutyusra. Gombszemei voltak és zsemleszínű bundája. Rövid lábacskájával ügyesen ugrott fel a kanapéra, a hintaágyra és minden egyéb ülőalkalmatosságra. Hosszú szőrű kutyus volt, tavasszal szokás szerint hullatni kezdte a szőrét. Volt belőle mindenhol, bárhogy is takarítottak utána. Kicsi kora óta szobatisztaságra lett nevelne, az ajtó elé ülve jelzett, ha ki akart menni a dolgát elvégezni. Óramű pontossággal ébresztette kedves gazdiját, a család legnagyobb gyermekét, Marcit, aki nem volt rest kiugrani ágyából és papucsot húzva kivinni a kis ebet az udvarra. Többnyire az új trend szerint csak tápot evett a kutya, de szerette a kolbászt is és az ebédről megmaradt maradékokat is szívesen fogyasztotta. A ház urát nagyon zavarta, hogy felesége és a család többi tagja imádta a kutyust, hiszen gesztenyebarna szemeivel olyan kedvesen tudott nézni, hogy levett mindenkit a lábáról.

Történt egyszer, hogy a család minden tagjának egész napos programja volt, a kutyust egyedül hagyták a lakásban. Szegény szerencsétlen állat egész nap magányosan feküdt a vackában. Estefelé már nem bírta tovább a vizeletét visszatartani és a szőnyegre engedte. Legelőször a család feje ért haza a kiskutya vesztére. Amikor meglátta, hogy milyen a szőnyeg mérgében a seprű nyelével a kutya fejére ütött olyan erővel, hogy betörte a koponyáját, ami azonnal vérezni kezdett. Fájdalmában nyüszített, majd ájultan esett össze. Marci nemsokára megérkezett és látva a kutya ájult testét felvette és az ölébe és paskolgatta, rázogatta, míg végül életre kelt. Sok időbe tellett mire valamennyire felépült. Marci apja mély sebet ejtett nemcsak a kis kutyán, hanem gyermeke szívében is. Néhány hónap elteltével agyi katasztrófa miatt átkelt a szivárványhídon a kis eb. Fia eltemette a kert végében, emlékül egy kis fakeresztet helyezett a sírja fölé. Ezután érezhetően megromlott Marci és apja között a kapcsolat. Apja nem tudta mire vélni fia eltávolodását, eszébe nem jutott, hogy milyen fájdalmat okozott tettével. Családon belüli erőszak talán ez is, de sajnos ez a szomorú történet nem kerül az állatvédők látószögébe. Marci felnőtt lett azóta, és nagy ívben elkerüli apját. Eltűnt belőle a gyermeki szeretet csekély szikrája is, amin senki nem csodálkozott, egyedül csak az apja.

“Szösszenet egy kiskutyáról” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Drága Éva!
    Te egy igazi kutyabarát ember lehetsz. Ennek a kis ebnek is jó helye volt a családban, mint ahogy a tiédnek is a legjobb élete van nálad, csak sajnos a történetemben a családfő nem kedvelte, és ez éppen elég volt a vesztéhez.
    Szeretettel láttalak nálam, mindig! Melinda

  2. Kedves Melinda,
    Megindító írásod nagyon szemléletesen fogalmazza meg az ember elidegenedését a természettől, az élővilágtól. Itt azonban többről is van szó. Egy durva lélek cselekedetéről, és súlyos következményéről, amely az ártatlan kis állat halálával végződött. De ami még kegyetlenebb, a fia is eltávolodott tőle, és innen már nincs visszatérés.
    Szeretettel,
    Janó

  3. Kedves Melinda! Kis prózád igen tetszett, mivel nagy kutyabarát vagyok. Ha felvállaljuk az állatot, legyen bármilyen, felelősséggel tartozunk érte. Sajnálatos történet, de a gyermek szívet jól megsebezte egy életre. Nálam kellett volna élnie itt bizonyára jó sora lett volna, az is a baj túlságosan is kényeztetem pedig nem is fajtatiszta. Nekem ő a legszebb. Szívvel olvastam remek írásod. Szeretettel mindig. Éva

  4. Kedves Melinda!

    Aki nem szereti a kutyát, az ne tartson, viszont, ha a gyermeke kedvéért megteszi, akkor viselje el. Azt minden normális ember tudja, hogy az állatnak épp új fáj a bántás, mint az embernek, mondjuk beperelni nem tudja, de érezni igen. Ha mi nem tudunk WC-re menni, akkor előbb-utóbb velünk is az történik, ami a kutyussal, a végletekig nem tudja visszatartani a szükségét sem ember, sem állat.

    Szeretettel: Rita🌹

Szólj hozzá!