ÜTI

Összes megtekintés: 50 

Napiparancsban olvasta fel a század-ügyeletes, hogy Dora, Kovács, Lajos, Sója és Szöllősi honvédek a kiképzés folyamán teljesített kiváló eredményeikért szombaton 16 órától 24 óráig rendkívüli eltávozásban részesülnek. A valamennyien újonc vitézek természetesen örültek, de csak egymás közt, nehogy az öregek észrevegyék megórrintsák, és örömüket megrontva, csak úgy heccből, a továbbiakban körlet, folyosó, vagy mosdó takarításban keljen kiteljesedni örömködésüknek. Bár még csak csütörtök volt, de lépten, nyomon, ahányszor csak tehették, összejöttek. Átbeszélték, mint és hogyan fogják kihasználni az ölünkbe hullott lehetőséget. Végre kiszabadulhatnak a laktanyából, ahová bevonulásunk óta, idestova három hónapja vannak bezárva, mondogatták, és lelkesen tervezgették eljövendő kalandjaikat.
– Körbetapogatjuk a lányokat, kurjantott Sója honvéd.
– Megnézzük meg van-e mindenük, ahogy illik, vigyorgott Dora honvéd.
– Jó berúgunk, dörmögte a nagydarab Szöllősi honvéd. A többiek a berúgással is, és a tapogatással is messzemenőkig egyetértettek, csak már indulhatnának gondolták. Takarodó után ágyukban, finom italokról, és kedvünkre való csinos nőkről álmodoztak. Végül akármilyen lassan, de csak eljött a szombat. Délelőtt még foglalkozások voltak, amelyeken beosztásunk szerint végezték feladataikat, aztán ebéd után elkezdtek készülődni. Rendbe tették fekhelyünket. Pokróc oldalt felül elsimítva, hogy a légy is, bár december lévén ilyen nem volt, de ha mégis, hát elcsússzon rajta. Fejrész elvágólag a pokróc oldalával, törölköző háromszögbe hajtva, ahogy a szabályzat, no meg az öreg katonák előírják, és a század ügyeletes elgondolja. Mosdás, borotválkozás, mindezt igen precízen, nehogy bármi kifogásolhatót találjanak rajtuk. Három órakor már ott sorakoztak a kimenőruha-raktár előtt a kimenőruháikért.
– No, nézd má, a kopaszok, még meg sem melegedtek, és má a városba mennének, tolta a feje búbjára a sapkáját és tettetett hüledezéssel hangoskodott hozzá a raktáros, aki öreg katona volt, és a kimenőruha-raktárban korlátlan úr. No, maga itt, ripakodott a pechére elöl álló Szöllősire. Nézze má meg, hogy néz ki ez a raktár. Szöllősi tanácstalanul hunyorgott.
– Ne bámuljon, mit bámul, mint borjú az új kapura. Ugorjon rongyé, vödöré, és mossa föl. Aztán ragyogjon ám, mint a Salamon töke, mert ha nem, kimenni nem fog. Szöllősi eliramodott a felmosó-szerszámokért.
– Maguk meg ne bámuljanak, tegyék rendbe az ágyukat, környezetüket és fél óra múlva jelentsék, hogy mindennel végeztek. Rendelkezett. A rendezkedés és Szöllősi raktárfelmosása után, amikor végre hozzájutottak kimenőruháikhoz, sietve átöltöztek. Minden gombot begomboltak, minden csatot kifényesítettek és meghúztak, a köpenyen a derékszíjat a dragony fölé helyezték, az előírásoknak megfelelően. Mikor mindezzel megvoltak, jelentkeztek a század-ügyeletesnél az eltávozási engedélyeikért. A század-ügyeletes azzal a figyelmeztetéssel adta valamennyiük kezébe az engedélyt, hogy takarodó előtt nála lejelentkezzenek.
– Igenis, ígérték egységesen.
Kezükben a papírral máris indulhattak begyűjteni kalandjaikat. Már a földszinten tartottak, amikor összefutottak az ügyeletes tiszti szolgálatot ellátó főhadnaggyal, aki jobb karján, fehér alapon piros betűkkel ÜTI feliratú karszalagot viselt.
– Hova ilyen nagy robajjal, nézett az rájuk csöppet sem barátságosan, amire azonnal megtorpantak.
– Lajos honvéd jelentem, eltávozást kaptunk Erdős százados századparancsnoktól. Vágta ki magát Lajos honvéd.
– Sorakozzanak fel az épület előtt, és készítsék ki irataikat, rendelkezett kemény katonás hangon az ÜTI.
Nagyság szerint felsorakoztak az épület előtti járdán, az ügyeletes-tiszti iroda ablaka előtt. Elővették eltávozási engedélyüket és ott álldogáltak a szeles decemberi időben. Pár perces várakozás után megjelent a főhadnagy. Katonásan egyenes tartású, peckes járású, szigorú embernek tűnt. Elvette papírjaikat áttanulmányozta, majd visszaadta. Elsétált előttük, valamennyiüket alaposan végigmérte, majd mögéjük kerülve hátulról kezdte vizsgálgatni ruházatukat.
– Hogy lóg magán ez a köpeny, állt meg Sója honvéd mögött. Húzza meg a derékszíját, förmedt rá, majd újra elébük került.
– Tű készletük van?
– Jelentem igen, jelentette kissé bátortalanul Dora honvéd.
– Elővenni, rendelkezett.
Közben a felderítő század felől három idősebb, feltehetően tartalékos katona tűnt fel, feléjük közeledve a járdán. Míg ők a tűkészlet elővételével foglalatoskodtak, a főhadnagy továbbra is katonás kiállásukat mustrálva hol közelebbről, hol hátra lépve, távolabbról méregette őket. A három tartalékos pont akkor ért oda, amikor a főhadnagy ismét hátra lépet és nekiütközött az egyik katonának.
A katona nem tulajdonítva jelentőséget a véletlen koccanásnak, bocsánatot kért, és ment tovább.
– Álljon meg, ordított rá élesen a főhadnagy. A katona megállt és kíváncsian nézett a főhadnagyra. Társai is megálltak és érdeklődve hátra fordultak.
– Mit képzel katona? Pattogott továbbra is emelt hangon a főhadnagy. Mi az, hogy bocsánat? Laktanyában van katona, nem valami civil korzón sétál, itt nincs bocsánat, jelentem, vagy kérem, van. Bocsánat nincs, lépett fenyegetően olyan közel a tartalékoshoz, hogy szinte összeért az arcuk.
– Akkor… és a tartalékos katona meg sem emelve a hangját, ízes magyarsággal, tegező módban, elmondta a főhadnagynak, hogy mit csináljon az anyjával. Méghozzá szájba. Mindezt olyan nyugalommal mondta, mintha csak valami útbaigazítást, vagy tanácsot adna neki.
A hallottaktól a főhadnagy szeme olyan hatalmasra kerekedett, mintha épp kiugrani készülne a helyéről. Előbb nem akart hinni a fülének, ugyanis hihetetlennek vélte, ami őt illetően itt, és most, elhangzott. De aztán mégis csak hinnie kellett, mert a felsorakozott katonák arcán is megütközést vélt felfedezni a profán kijelentés hallatán. Délceg tartása kissé megereszkedett, olyan testtartást felvéve, mint egy hascsikarásos, aki már képtelen visszatartani székletét, és az, megdöbbenésére a nyílt utcán belecsusszan a nadrágjába. A tartalékos katona pedig részéről befejezettnek tekintve az ügyet, a köpni, nyelni nem tudó főhadnagyot otthagyva, társaival továbbment úti célja felé. A felsorakozott katonák meredten álltak kezünkben a tűkészlettel. Se egymásra sem az ÜTI-re nem mertek nézni, csak keményen bámultak a semmibe. Szöllősi honvéd, mindezt hallva, látva, ijedtében nagyot nyelt, ez meglátszott ránduló az ádámcsutkáján. Szerette volna megkérdezni Sója honvédet, hogy jól értette-e amit az imént az öreg katona mondott az ÜTI.-nek. De nem mert ránézni Sója honvédre. Csupán a kezében szorongatott tűkészletet fürkészte kitartóan, és arra gondolt, tán jobb lenne visszamenni és újból felmosni a kimenőruha-raktárt. Berúgni ráér majd egyszer máskor. Sója honvéd is jobb szeretett volna visszamenni. Úgy gondolta a lányokat majd megtapogatja leszerelése után. Lajos honvéd úgy volt vele, majd csak történik valami. Dora honvéd szentül hitte, itt most lövöldözés lesz, és majd futni kell valamerre. Kovács honvéd pedig úgy vélte, bár ebben nem volt bizonyos, hogy minden rossz után valami jónak kell történnie, ámbár a nevetés őt sem erőltette.
Aztán mégsem történt semmi. A tartalékosok tovább mentek, az ÜTI pedig, még mindig furcsa tartásban, de már csendesebben, egy lelépni-vel elbocsátotta őket. Szöllősi honvéd, mivel ő állt elöl, hangos lépés indulj-t bődült ijedtében. A varrókészletet már útközben gyömöszölték a zsebükbe.

“ÜTI” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Bár én hölgy lévén nem voltam katona, a fiamtól én is hallottam meredek dolgokat, visszaéléseket, csicskáztatásokat. Azonban nekem az sincs a kedvemre, amikor valaki anyázik, ráadásul ilyen módon. Ugyanabba a kategóriába tenném, mint a csicskáztatót, ugyanis szavakkal is lehet bántani, sőt olykor azok bántóbbak is tudnak lenni.

    Szeretettel: Rita💐

  2. Írásod eszembe juttatta azokat az éveket amikor katonai laktanyákban dolgoztam (1980-1985 ! , tehát sok éve) . Bizony, nem egyszer voltam szem- és fültanuja olyan eseteknek, amikor a tiszthelyettesek, vagy az alacsonyabb rendfokozatú(alhadnagy, főhadnagy, százados) tisztek szivatták a sorkatonákat, és belekötöttek mindenbe.
    Mindenesetre nagy bátorsága volt a tartalékos katonának, aki kiosztotta a pattogó főhadnagyot.
    Akkoriban ha valaki- akár polgári alkalmazott, akár tartalékos – lejáratott egy tisztet (szóban, cselekedetben) a sorállomány tagjai előtt, bizony komoly következményei voltak.
    gratulalok, Fgy

Szólj hozzá!