Nyunyóka

Összes megtekintés: 202 

– Már megint ez az átkozott eső – suttogta a fiatal lány, és mérgesen összébb húzta magán a magas nyakú, kissé elnyűtt pulóvert. Kilépve az irodaépület fotocellás ajtaján, kissé félrebillentett fejjel még visszapillantott. Megfordult a fejében, hogy visszamegy inkább, nem akart bőrig ázni, mire hazaér. Aztán mégis úgy döntött, útnak indul. Semmi másra nem vágyott, csak kis lakásának nyugalmára, egy kád forró vízre, egy bögre teára, csendre kedvenc kuckójában és csapatnyi plüssállata kíváncsi tekintetébe feledkezve.
Nem tudták róla, és nem is reklámozta, hogy gyerekkori pajtásai a mai napig vele élnek. Kissé kopottabbak, szőrük megfakult, de az apró gombszemek csillogásában megmaradtak azok az emlékek, amelyeket ő is a szívében őriz. Féltett kincsek egy régmúlt világból.
Ha rájuk néz, vagy becsukja a szemét, még mindig látja a kis falusi házat, ahol felnőtt: Anyácska alakja megelevenedik, ahogy a kis konyhában sürgölődve süt-főz, közben néha megtörli izzadt arcát. Emlékszik a furcsa, szívalakú kis anyajegyére is a könyökén. A levegőben finom illatok keverednek, ő pedig a konyhaasztalnál írja a leckét, vagy olvas.
Az egész ház három helyiségből állt, egy konyha, egy apró szoba két ággyal, és egy mosdóhelyiség. Kettejüknek éppen elég. Az udvaron veteményes, a kertkapuig tartó két-három lépésnyi csodabirodalom, ahol pirosló paradicsomok, paprikapalánták, uborkák, fürtökben gömbölyödő zöldborsó, fehérrépa, sárgarépa és fűszernövények gondozott sorokba rendezve keretezték a kis gyalogjárdát.
Az első esőcseppek bőréhez értek. A langyos víz könnycseppekként, csendesen csorgott le arcán. Ki tudja, talán az ég is szomorú néha és kisírja magát. Elmosolyodott erre a gondolatra, és igyekezett meggyorsítani lépteit.
Közel lakott az irodához, mindössze a parkon kellett keresztülvágnia, és a túloldalon már ott magasodott a felhőkbe nyúló régi ház. Néha, amikor gyerekszemmel figyelte esténként, elképzelte, hogy egy titokzatos torony, és ő ennek a toronynak a tetején él. A kopott tizedik emeleti lakása cseppet sem hasonlított egy mesebeli királylány szobájához, de ez nem bántotta.
Ami hiányzott mindennapjaiból, azt nem lehetett pénzért megvenni, pótolni az ürességet. Anyácska öt éve költözött el végleg, de mintha ma lett volna.
Csendesen élt. Reggel felkelt, elment dolgozni, ha kellett, bevásárolt, főzött, vagy rendelt magának valami vacsorát, olvasott, filmet nézett, és álmodozott egy kedves fiúról, családról, mint minden hozzá hasonló huszonéves lány.
Így teltek a napok, hetek, évek, most pedig, éppen ma ünnepli a harmincadik születésnapját. Az irodában összesúgtak néha mögötte, sajnálták a vénlányt, aki nem kell senkinek.
Ha tükörbe nézett, kedves arc pislogott vissza rá, se nem szép, se nem csúnya. Vörös, hosszú haj, zöld szemek és apró szeplők csapata az arcán, amelyeket tulajdonképpen szeretett.
– Haragos az égi királyság – suttogta, amikor villám cikázott végig a felhők között, és morgó, dörgő hanggal ijesztgette az utcán sietőket.
Egy pillanatra megállt, a végtelen szürke felhőmasszát nézte a feje fölött, és elképzelte, ahogyan hatalmas lények néznek le az aprócska földi emberekre és jókat kuncognak, amikor látják, hogy a vihar hangjaira mindenki menedéket keres.
Táskáját áthelyezte a másik vállára, és elindult a park apró kövekkel gondosan kialakított gyalogösvényén. A fák lombjai védelmező karjaikkal felfogták az esőcseppek nagy részét, néha-néha szökött csak át rajtuk egy-egy ügyesebb égi könnycsepp, hogy újra és újra megmossa a lány arcát.
A padhoz közeledve egy kuporgó kis alakot vett észre. Először azt gondolta, csak a képzelete játszik vele, de amikor közelebb ért, már jól kivehető volt az ülőkén összegömbölyödő test.
Megtorpant, csendesen a padhoz lépett, és kezével óvatosan megérintette a reszkető kis vállat.
– Szia! – köszönt halkan. – Tudok segíteni?
A kócos fej megemelkedett, és a hatalmas mélykék szemek tekintete találkozott az övével.
– Elveszett – suttogta az aprócska kislány, és egy ázott gombócot emelt maga elé.
A lány leült a padra, hogy közelebbről szemügyre vegye a szőrmókot.
– Ki veszett el? – kérdezte, és kisímította a kislány arcából az ázott hajtincset.
– A szeme…, elveszett – mutatott a kopott kis állatkára a kislány, és fejével is biccentett felé.
A lány körülnézett, de kettejükön kívül senkit nem látott a parkban.
– Segítek megkeresni, de mondd csak, hol vannak a szüleid?
A kislány lehajtotta a fejét, és alig hallhatóan suttogta:
– Nekem nincsenek szüleim.
Mintha kést szúrtak volna mélyen belé, úgy hatottak a lányra ezek a szavak. Nézte az aprócska, törékeny kis testet, és már nem csak az eső cseppjeit érezte az arcán.
– Hogy kerültél ide? – kérdezte, miután összeszedte kicsit magát.
– Megszöktem – jött a csendes válasz. – Anyukát keresek. Márti néni azt mondta, hogy egyszer nekem is lesz majd anyukám.
– Értem…
– Téged hogy hívnak? – kérdezte a kislány, és közben kíváncsian nézte.
– Kitti vagyok… és téged hogy hívnak?
– Emese, de a barátaimnak csak Mesi.
– És… hol vannak a barátaid?
– Ők ott maradtak az otthonban, nem jöttek ki.
Újabb hatalmas villám cikázott végig az égen, és az eső gorombán csapkodta már a fákat, a lombok megadták magukat, és átengedték az égi hadsereg katonáit.
– Gyere velem! Itt megfázol – mondta határozottan Kitti, és a kislány felé nyúlt, aki átölelte a nyakát és belecsimpaszkodott.
Magához ölelte, és sietős léptekkel elindult a most már közeli emeletes ház felé.

***

A lakás oltalmazó melegében megmosdatta a kislányt. Puha köntösbe bugyolálva ült a konyhában, apró kezeivel a bögrét szorongatta, és kis kortyokban itta a teát. Ázott kis barátja az asztalon feküdt.
– Megnézhetem? – mutatott rá Kitti.
– Persze, nyugodtan! Nem fél az idegenektől. Téged pedig rögtön megkedvelt. Már a parkban mondta nekem.
A lány felemelte a kis félszemű szőrmókot.
– Hol veszett el a másik szeme? A parkban?
– Nem, már régebben, de nem tudom, mikor. Amikor elindultam, ő is jött velem, azt mondta, ha találok anyukát, ő biztosan tud szemet is adni.
– Nézzük csak! – állt fel Kitti, és egy kis szekrényhez lépett. Kihúzta az egyik fiókot, amelyben cérnák, varrótűk és gombok sorakoztak. Talált közöttük egy megszólalásig hasonlót. Kivette, befűzte a tűbe a vele megegyező színű cérnát, és apró öltésekkel rávarrta a mosolygós kis pofira, amelyről nem igazán lehetett megállapítani, miféle jószág.
A kislány le sem vette róla a szemét. Visszafojtott lélegzettel nézte, amíg dolgozott és amikor felé nyújtotta a kész állatkát, két kézzel nyúlt érte.
– Hurrá! Meggyógyítottad. Tudtam! – mondta meghatódva, és magához ölelte a maszatos valamit, majd egy nagyot ásított.
– Gyere, mossunk fogat és lefekszünk aludni. Reggel pedig visszamegyünk Márti nénihez.
– Nem maradhatok inkább itt?
Ettől a pillanattól tartott leginkább, de valahol a lelkében talán várta is ezt a kérdést. Nem tudott válaszolni, és becsapni sem szerette volna a kislányt.
– Most az a legfontosabb, hogy megmossuk a fogadat, hogy a fognyűvő manók éjszaka ne lyukasszák ki.
A kislány néhány pillanatig kutató pillantásokkal nézte az arcát.
– Jó – bólintott, és kezét a lány kezébe téve elindultak a fürdőszoba felé, ahol a fiókból új fogkefét kapott, és segített megmosni az apró fogsort.
– Őket is vihetem magammal aludni? – mutatott Emese a kanapén üldögélő plüssökre.
– Mindet nem, mert akkor mi sem férünk el – válaszolt mosolyogva Kitti, és szíve megtelt valami különös boldogsággal, ahogy az aprócska jövevényt nézte, aki rövid válogatás után két mackóval és egy tigrissel a kezében jelezte, hogy most már mehetnek.
Miután a kislányt lefektette, mesélt neki, felhívta a gyermekotthont, és Márti nénit kérte. Megtudta, hogy öt évvel ezelőtt Emesét a kórház inkubátorában hagyták, szülei ismeretlenek. Megnyugtatta az otthon vezetőjét, hogy a kislány jól van, és megbeszélték, hogy reggel visszaviszi.

***

– Köszönöm! – mondta Márti néni, és megszorította Kitti kezét.
A kislány felváltva nézte őket, hol az egyik arcot, hol a másikat figyelte, majd felemelte a kezében szorongatott kedvencét.
– Nézd, Márti néni! Kitti meggyógyította.
– Nahát! Nyunyókának újra két szeme van – lelkendezett a gondozónő, és szeretettel megsimogatta a kis állatkát, majd a kis-lány fejét, ezután ölbe vette, és felemelte. – Búcsúzz el szépen Kitti nénitől!
– Nem mehetek haza hozzá? – kérdezte a csöppség, és mindkét kezét felé nyújtotta, szája sírásra görbült.
– Hááát… – mosolygott Márti néni sejtelmesen. – Most még nem, de nemsokára újra találkozhattok, csak néhány papírt alá kell írnunk, és ha mindennel készen leszünk akkor igen.
– De jó! De jó! De jó! – kiáltott fel a kislány. – Ő lesz az Anyukám, és együtt kereshetünk egy apukát is! – lelkendezett.
Mindhárman nevettek, a pici lány pedig két kezébe fogta Kitti arcát, és egy cuppanós puszit nyomott rá. Ezután Márti néni nyakába csimpaszkodott, miközben ruhája ujja felcsúszott, és láthatóvá vált a könyökén egy furcsa szív alakú kis anyajegy…

“Nyunyóka” bejegyzéshez 11 hozzászólás

  1. Csodaszép történetet írtál, könnyes szemmel olvastam. Bearanyozta az estémet, mint egy születésnapi ajándék.
    Szeretettel olvastalak: Melinda

  2. Kedves József! Nemrég írtam valahol, akkor jó egy vers, ha nem csak szép
    költői képek felsorakoztatása, remek rimeléssel, hanem ha annak
    gondolatisága is megfogja az olvasót, később is emlékszik rá. Mikor
    olvasni kezdtem e történetet, már a cím is emlékeztetett, hogy olvastam.
    Olvasmányos, viszik a sorok az olvasót, nem felejthető a mondanivalója sem.
    Üdvözlettel: Mária

  3. Kedves Rita, Kitti, Zsuzsa!
    Örülök, hogy olvastátok írásomat.
    Egy antológiában megjelent már, de így Anyák napja előtt úgy gondoltam felteszem.

  4. Kedves József!

    Csavarral vagy csavar nélkül, szívet melengető írás. Kerüli az érzelgősséget, ezáltal válik hatásossá.

    Szeretettel:
    Zsuzsa

  5. Kedves Marica!
    Örülök, hogy olvastad a történetet.
    Akkor te megtaláltad a történetben a kis plusz mondanivalót 🙂
    Szeretettel
    Józsi

  6. Kedves Márton!
    Köszönöm, hogy olvastad az írásomat.
    A történetben van egy kis elrejtett csavar is, kevesen veszik észre.
    Az anya és gyermeke közötti kapcsolat az egyik legszebb a világon.
    Üdvözlettel: József🙃

Szólj hozzá!