Őrangyalok

Összes megtekintés: 40 

Rengeteg tévhit kering rólunk, őrangyalokról. Sokan azt hiszik, szárnyunk van, repülni tudunk, vagy hogy egyenesen a mennyből jöttünk. De ez nem igaz, egyszerű emberek vagyunk mi is. Akkor érkezünk, amikor szükség van ránk, és egyetlen perccel sem maradunk tovább. Sohasem tudhatod, ki a te őrangyalod: lehet a postás, a szomszéd kislány, a boltos Marika néni, de akár a munkás ember is, aki éppen a kertedet segít felásni. Még egymást sem ismerjük; ha találkozunk, csak akkor érezzük meg, hogy a mellettünk álló ember ő más, ő egy őrangyal.
Így ismertem meg Bandit, egy másik őrangyalt. Kórházban dolgoztam akkoriban, ápolóként. Testhez álló szakma volt, végtére is feladatunk másik segítése, és hol máshol tehettem volna ezt meg jobban? Törött kézzel hozták be a fiatal szőke férfit, és amint a szemébe néztem, tudtam, hogy ő is közülünk való. Szája kissé kinyílt, csodálkozó tekintettel bámult rám, megérezte hát ő is a bennem lakozó titkot. Nem kérdezett, én pedig nem feleltem neki. Kíváncsi voltam persze, hogy mi okból került ide közénk, kit kell megmentenie, de tudtam, elég csak várni, és az idő úgyis mindent felfed majd. Nem is kellett soká várnom, a gyámhatóság két szigorú embere egy rendőr kíséretében hét-nyolc éves forma lányt hozott be. Pár zúzódás látszott az arcán, karján pedig rászáradt vérnyomok voltak, csomókban lógó hajára ráfért volna már egy vágás. Legyek
vele óvatos-figyelmeztetett a gyámügyis- ugyanis nem beszél. Tud, de nem hajlandó.
Különös gyermek volt: fiatalnak és ártatlannak kellett volna lennie, de a szeme az mást sugallt. Azokban a mélybarna szemekben olyan értelem és fájdalom tükröződött, amit néma még az időseknél sem látni. A vizsgálat nem tartott sokáig, alultáplált volt ugyan, de egészséges. Mindvégig engem bámult, de nem beszélt velem.A feltett kérdésekre csak bólintással vagy fejrázással válaszolt.
-Bent kell tartani pár napra, és holnap a doktornő is megvizsgálja majd – jeleztem a hatósági személyek felé. – Mi történt a szüleivel?
A feltett kérésre nem kaptam választ. Amikor visszatértem a gyermekhez a kórterembe, csak akkor értettem meg Bandi jelenlétének okát, aki éppen sakkozni hívta a leányt: miatta van itt, ők most összetartoznak.
Műszakom lejártával hazaindultam a vőlegényemhez, aki valójában a védencem volt. Különös játéka a végzetnek, hogy bár lényünk puszta szeretetből és empátiából áll, a szerelem csodáit képtelenek vagyunk átérezni. Vágyhatunk rá, próbálkozhatunk, de sosem kapjuk meg. Miért készültem akkor mégis házasodni? Mert ezt a feladatot kaptam.
Péter jó ember volt, egy gazdag család egyetlen szem fiúgyermeke, aki szülei árnyékából kitörve igyekezett új életet kezdeni, ez azonban nehezen ment neki; a felmenői iránt érzett kötelességtudat és belé nevelt tisztelet visszahúzta. Ők pedig mindent megtettek, hogy behálózzák egyetlen szem gyermeküket. Ez volt az a veszély, amitől óvnom kellett őt, mielőtt teljesen elnyeli a sötétség. A szülők ugyanis gonosz emberek voltak, pénzüket és befolyásukat kihasználva embereket dolgoztattak emberhez nem méltó körülmények között, állatokat kínoztak, ellenségeiket pedig csalással rövid úton eltették láb alól. Ha képes lettem volna a gyűlöletre, bizonyára ezt éreztem volna irántuk, azonban nekem ez sem adatott meg. Jól volt ez így, mert az erős érzelmek eltántoríthattak volna a számomra kijelölt útról.
Aznap vacsorameghívás kapunk a szülői házból. Bár reménykedtem benne, tudtam, hogy Péter képtelen nemet mondani az anyja hívására. Valahol, mélyen legbelül ő is tudta az igazságot, beismerni azonban magának is képtelen volt.
Szinte eseménytelenül telt a lakoma, rengeteg fogást szolgáltak fel egy hatalmas étkezőben, amit gyertyák fénye világított meg. Oka volt ennek, hiszen lámpavilágnál tisztán látszott volna a felszolgálólány arcát borító seb, amit sminkekkel próbált elfedni. A beszélgetés bizonytalan, ijesztő irányba haladt; adó-és biztosítási csalásokról esett szó, amit Péter édesapja igyekezett finoman elsimítani. Az anyja ellenben még csak nem is próbálkozott, ő nyíltan vállalta.
-Az a csőcselék megérdemelte, amit kapott. Ha leégett a házuk, hát leégett, én biztosan nem hullatok értük könnyeket. A biztosító meg fizet nekünk, mint a kis angyal.
Úgy éreztem, mintha tőrt döftek volna a szívembe, és azt forgatnák meg.
-Mi volt a tűz oka? -kérdezte Péter, holott tudta a választ. Mind tudtuk. De ő reménykedni akart, éltetni magában a vágy utolsó csíráját, miszerint tan megváltozhatnak a szülei.
-Valami baleset lehetett, legalábbis a rendőrség szerint – az édesapa minden évben bőkezű adományokkal látta el az önkormányzatot, így aztán nem volt meglepő, ha néha eltussoltak neki ezt-azt.
-Baleset? Hát tényleg ezt mondják? -nevetett fel az Anya. -Helyes, helyes. Nem is kell tudniuk, hogy mi állunk mögötte.
Abban a percben ember akartam lenni. Ha ember lettem volna, képes vagyok sírni, dühöt és gyűlöletet érezni, de ehelyett csak ültem némán, és a felszolgált kacsasültet bámultam. Péter megszorította a kezemet, de képtelen voltam a szemébe nézni. Azért voltam itt, hogy bátorítsam, kiszabadítsam ebből a világból, de egy pillanatig tehetetlennek éreztem magam. Elbuktam volna?
Vacsora után a tornácon borral kínáltak minket, én pedig csendesen kortyoltam bele italomba. Ha ember lettem volna, legalább elbódítja elmémet, és ideiglenesen tompítja a fájdalmat, de ránk nem hatnak a normális világ bódító szerei.Hűvös, esti szél simogatta fedetlen vállunkat, a csillagok némán ragyogták be az eget, de a Hold nem mutatkozott. A közelgő vihar jele volt ez. Az udvar sarkában egy sovány kutya ült, láncra verve. Barna szemeiben a legmélyebb fájdalom tükröződött, amit valaha is láttam.
Nem tudom, mi üthetett belém abban a percben, nekünk ugyanis tilos bármiféle véleményt formálni, s annak hangot adni, mégsem érdekelt, ha megszegem a szabályokat.
Olyan lendülettel álltam fel, hogy a poharam a földre zuhant, szilánkokra hullott szét, a szilánkok között pedig -akár a vér- patakokban csordogált a vörös nedű.
-Elég volt! Elég! Maguk a legszörnyűbb emberek, akiket valaha láttam -kiabáltam. -Egyetlen percig sem vagyok hajlandó tovább itt maradni. Ha Péternek ez kell, ám legyen, de én ebből nem kérek, sem most, sem máskor.
Az Anya szintén felállt, gonosz mosollyal nézett az arcomba.
-Tudtam én, hogy nem vagy a fiamhoz való, ezt mondom már évek óta, s lám, igazam lett. Csak a férjem miatt nem történt még nagyobb bajod, de most, hogy kibújt a szög a zsákból, nem kell visszafognom magamat.
Valahol a távolban villámlott, és megdörrent az ég. A megkötözött kutya panaszosan, ijedten felvonyított, és reszketni kezdett, próbált kicsin óljába menekülni. A ház pedig lángokba borult. Soha, amíg élek nem felejtem majd ez Péter anyjának nevetését, amikor egyértelművé vált: azért hívtak át ma minket, hogy a tűz martaléka váljon belőlünk, a házzal, a kerttel és minden ott élő teremtménnyel együtt. Ha ember lettem volna, bizonyára pánikba esek, ahogyan kedvesem is tette. Csak állt némán és döbbenten, az én lélekjelenlétem azonban megmaradt. Angyali tulajdonság volt ez, amiről korábban nem is tudtam. Magához térítettem a páromat, majd szalajtottam, hogy mentse a szolgálókat, míg én a szegény kutyus láncát próbáltam eloldani.
Percekkel később, az utcán állva néztünk fel a hatalmas, lángokban álló házra, miközben Péter koszos arcán némán könnyek peregtek le. Csak egy halk, kétségbeesett sóhaj volt, semmi más:
-Meg akartak ölni.
És itt a feladatom véget ért. Pétert nem nyelte el a sötétség, megmaradt a fény oldalán. Fájdalmas úton tanulta meg a leckét, a lelke szinte daraboka hullott, de idővel egész lesz majd, és ő maga is csodákra lesz képes.

Mi történt a kislánnyal, aki előző nap került kórházba?
Erre a kérdésre is hamar választ kaptam, másnap ugyanis, amikor elkezdődött a műszakom, láttam, ahogy Bandival valami mesét néznek, és közben halkan viccelődnek egymással. Kihívtam a folyosóra a férfit, hogy megtudjam, miként sikerült ezt elérnie.
-Ugyan, hiszen te is tudod, ahogy én is tudom. Ez a feladatom, se több, se kevesebb. Vissza kellett adnom az emberekbe vetett hitét, amíg nem késő.
-De mégis mi történt vele?
-Azt kérdezd meg tőle te magad.
Bementem a szabadidős szobába, a kislány rám emelte mélybarna tekintetét, amiben a világ minden tudása tükröződött, és csak annyit kérdezett:
-Őrangyal vagy te is, igaz? Mint a Bandi. -ledöbbentem, végtére is a titkukat sosem fedhetjük fel halandó előtt. Bandi azonban megrázta a fejét, jelezve, nem ő árulta el.
-Mégis miből gondolod? – kérdezem mosolyogva, de választ nem kaptam rá.
-Elmesélem neked, hogyan kerültem ide, jó? Anyám nem volt jó édesanya, folyton vert minket. Van egy húgom is, remélem, túlélte. Két hete nem láttam már. Az a nő félholtra verte, miután nem akarta megenni a vacsoráját, engem pedig utána bezárt a szobába. Néma csúsztatott be ételt, amikor aludtam. Egyik nap aztán a húgom hangjára ébredtem, pedig ő sehol nem volt. Kimásztam az ablakon, és megpróbáltam elmenekülni. Anyám valahogy meghallhatta, és utánam rohant, késsel a kezében. Tönkre tettem az életét, kiabálta, miattunk hagyta el őt apánk, hálátlan kis dög vagyok Ekkor nem tudom, mi üthetett belém, de megpróbáltam megölni. Volt egy sarló a kerti hinta mellett, azzal támadtam rá, és el is vágtam volna a torkát. Úgy éreztem, megérdemli, ő a hibás mindenért, de valaki megfogta a kezem. Nem volt ott senki, de éreztem, hogy visszatart valami erő. Ismét halottam a húgom hangját, ami erőt adott, a tiszta szeretet erejét. És inkább elrohantam. Két napot éltem az utcán, mire rám találtak, azután pedig ide hoztak.
Bandi bólintott, ő ezeket már bizonyára tudta. És most feladatot kapott: vigyázni erre a kislányra, talán csak néhány óráig, talán napokig, de nem engedhette, hogy a lelke rossz útra térjen.

Mi hát a tanulság? Az nincs igazán. Ez csak két érdekes mese volt arról, hogy mennyi gonoszság létezhet a világban, de nem szabad, hogy magával ragadjon. Felelős vagy magadért, és a környezetedéért is, de félj segítségért kiáltani, ha szükséged van rá, ugyanis SOSEM VAGY EGYEDÜL! Valahol, a körülötted lévő világban él egy őrangyal, aki azért van ott, mert rád vigyáz, felelősséggel tartozik érted.

“Őrangyalok” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!