Ha eltűnnek a sárkányok…

Összes megtekintés: 20 

(Megjelent a Holnap Magazin Kiadó gondozásában az Utazók című sci-fi, és fantasy kötetben.)

Kothenc Mária
Ha eltűnnek a sárkányok…

Az emberi világ bármely pontján bármikor, ahol éppen elvesztettek vagy megnyertek egy háborút állhatott volna Emberfia. Bárholország északi határán a csata után a győztes hadvezér körülnézett. Várta az eufóriát, amit a győzelem okozni szokott, de nem jött. Legyőzött egy nemzetet. Az ellenség királyának teste katonái között hevert a mocsokban. Lehet, pár év múlva már csak úgy fogják emlegetni: a sose volt ország, aztán egyszer csak Bárholország része lesz, mintha sose lett volna másként. Lassan elfelejtik kik is éltek itt egykor.
Most azonban egy szag kegyetlenül facsarta az orrát. A vér és a puskapor keverékéből elegyedett halál szaga lepte be a csatateret. Itt-ott felhőkben kavargott az ágyúgolyóktól felszaggatott föld pora a robbanások okozta füsttel. Mintha a nap se akarná a győzelmét látni, felhők mögé bújt. Apró szemekben elkezdett esni az eső. Az nem lehet, hogy az égiek ezt a népet siratják! A madaraknak énekelniük kellene. Miért hallgatnak? Miért nem viszik hírül az ő győzelmét? Az öreg Sárkánykirály magatehetetlen testére nézett. Bevégeztetett, mégsem töltötték el jó érzések. Büszkének kellene lennie, de nem érzett büszkeséget, pedig legyőzte Sárkányföld népét, és itt van előtte saját vérében fekve a sárkányok öreg királya.

A sárkány sérüléseitől legyengülve véreres szemekkel nézett Emberfiára.
– Legyőztél. Megölsz, mint ahogy a társamat, az emberkirályt is megölted – mondta sorsába belenyugodva.
– Mit vártál? Te minden ember ellensége vagy.
– Nekik – mutatott a csatatér felé intve fejével a Sárkánykirály – a védelmezője voltam. A többiek ellenségnek kiáltottak ki, hát az lettem. Az ellenség úgy kell nektek, mint a levegő. Ha van ellenség, rá lehet kenni mindent. Ha tanulatlan, vagy gondolkodáshoz nem szokott a nép, el is hiszik, hogy azért nem jut elég élelem a családjuknak, mert az ellenség elrabolta, vagy a katonákat kell etetni, hogy megvédjék őket. De kitől is? Egy ellenségtől, akit magatok teremtettetek magatoknak. – Hangja reszelőssé vált a kínoktól. – Miért kellene a világon mindenütt egyformán imádkozni? Miért nem vagytok képesek elfogadni, mindegy milyen nyelven szól az ima, ugyanoda száll? Ha azt hiszed Istenről és a többiekről, hogy meghallanak, miért nem vagy képes elfogadni, hogy tudják, mihez kezdjenek a hallottakkal, látottakkal. Jobban tudják, mint ti emberek. Ők osztják a jutalmat, de a büntetést is. Az embernek nevezett földi pondró hogyan merészel helyettük dönteni, ítélkezni, ha azt vallja, hogy az ítélkezés és a megbocsátás az égiek joga? A nevükben cselekszetek, de nem tudhatjátok, hogy a ti akaratotok valóban az ő akaratuk-e. Az ő nevükkel a szájatokon harcoltok, de a saját céljaitokért. Ha nincs közös ellenségetek, egymást ölitek. Gondolkodj! Emlékszel-e olyan időre, amikor nem harcoltatok a sárkányok vagy más közös ellenség ellen, de egymás ellen se? – Emberfia tétova mozdulatára maga válaszolta meg kérdését. – Nem hiszem, hogy emlékszel ilyen korra. A ti történelmetek háborúk sorozata. Ha valahol az emberi lét veszélybe került, azt sose más lények, mint éppen az emberek, egy másik nemzet fiai okozták. Kicsiben úgy kezdődött, hogy az erősebb gazda kétszer akkora csordát akart, mint előtte volt, de ehhez kellett a szomszédja földje is. Ha valóban erősebb volt, elvette. Mi lett a szomszéddal? Nem érdekelte. Mennyivel volt különb, mint a sárkányok? Később kinek ez, kinek az kellett, ami nem volt az övé, de akarta, hát ideológiát és okot teremtett arra, hogy ő maga legyen az igazság kardja. Gyarmatosító az volt, nem más. Az igazságról pedig inkább ne beszéljünk.
– Egy halálra szánttól nem tagadom meg a beszéd jogát, de ne hidd, hogy életben hagylak.
– Nem hiszem. Emberfia, nem figyelsz rám. Tudom, hogy ez a nap a halálom napja. De te tudod-e, hogy az utolsó sárkány halála után hány napod lesz még? Tudod-e, milyen közel van az a nap? Tudod-e, hogy mennyire lecsökkent a számunk, a közös ellenségeitek száma?
– Annyi öldöklésen vagyunk túl, hogy sokáig nem vágyunk újabbra. Nem fogunk egymásnak esni.
– Te lehet, hogy így érzel, de vannak mások, akik nem. Gondolj arra, amit a két gazdáról mondtam.
– Mégis azt akarod, hogy életben hagyjalak.
– Már nem rajtad múlik. Legfeljebb siettetheted a végem, de már nem te döntesz… Talán, amikor szükséged lesz rá, eszedbe jut, amit most mondok. A sárkánytojásokon, ha nem keltik ki őket rögtön, a pikkelyek megkövesednek, megvastagodnak, és egyre kevésbé hasonlítanak egy tojáshoz. Ha megtalálod a tojásaimat, rakj egy máglyát. Tedd rá őket és tápláld négy napig. Talán lesz négy sárkányod. Négy közös ellenség, hogy te legyél az, aki az ember-ember elleni öldöklést megakadályozza… De lehet, hogy neked védelmezőre lesz inkább szükséged. Mindegy. Ügyelj rá, hogy maradjon tojásod, mert szükséged lesz rá neked, és az utódaidnak is.
– Nem kerestem a tojásaidat.
– Nem is tudtál róluk. Majd keresni fogod.
– Ha nem raknak alájuk máglyát, sose kelnek ki?
– De te máglyát fogsz rakni alájuk, mert nélkülük, a közös ellenség nélkül egyszer rátok is sor kerül. Egyszer megjelenik az a nép, amelyik képletesen szólva a ti földeteket akarja a csordájának, és egy pillanatot se szentel arra, hogy a sorsotokkal törődjön. Akkor jön el számodra a sárkányok ideje.
– Nem érdekelnek a tojásaid. Felőlem elenyészhetnek.
– Ismered azt a mesét, amelyikben a Sárkánykirály kitagadja három gyermekét a vörös, a fekete, és a fehér sárkányt és mindenét az aranysárkánynak adja?
– Minden gyerek tudja.
– Te is? Jól tudod? Ha nem, tanuld meg, mert az a mese lesz segítségedre abban, hogy a tojásokat megtaláld.
– Miért akarsz segíteni az embereken?
– Akiket most győztél le, sárkányokat, embereket, szerettek. Még a pikkelyeimen keresztül is éreztem a kezük simogatását. Ők tudták, hogy nem lehet közös életterünk, mégis megfértünk egymás mellett. Tudták, hogy nem rabolok királylányokat, de még csak szüzeket sem eszem. Talán nem mindenkit öltetek meg Sárkányföldön. Talán a tojásaim érnek neked annyit, hogy ők legyenek azok a kevesek, akiknek adsz egy esélyt a megmaradásra.
– Mindig az erősebb győz, és uralkodik… Nekem is esélyt adsz. Miért?
– A fizikai erő, ha nem párosul ésszel, csak az izmok győzelmét hozza. Rettegésben lehet vele tartani embereket, népeket. De, mindig van egy még erősebb, még izmosabb. Igaz, nem lesz jobb, mint az elődje volt. Az ilyen zsarnokokat általában egy gyenge nő segíti át a másvilágra valamilyen fortély segítségével. Az se ritka, hogy izmokban gazdag, szellemiekben kevésbé tehetős férfiakat a köldökükig se érő, termetükre hiába sóvárgó, magukat túlértékelő, hataloméhes fickók zsinóron rángatják… Nem győzködlek. Ahogy gyarapszik éveid száma, úgy gyarapszanak majd tapasztalataid… Bár fiatal vagy, máris mondtál valami nagyon fontosat. Azt mondtad, eleged van az öldöklésből, és sokáig nem vágysz másikra.
– Ennyi is elég?
– Ez a kezdet. Az élet tisztelete ott kezdődik, hogy nem vágyunk ölni, de ölünk, ha az arra érdemes életet védeni kell.
– Ki dönti el, ki az arra érdemes?
– Most még mások, de hamarosan te, Emberfia… Fogd ezt a pikkelyt! Mindig tartsd magadnál, hogy akkor is kéznél legyen, amikor a halálodon leszel… Egyszer megmentelek.
– Hogyan? Hiszen… – Emberfia önkéntelenül elkapta a levegőben vitorlázó sárkánypikkelyt. Azt akarta mondani, hogy addigra az öreg sárkány halott lesz, de már most az volt.

Emberfia a sárkányok legyőzése után nagyon hamar szembesült azzal, hogy a győztes tábor urai egymással csatároztak a trónért. Minél több katonája volt egy úrnak, annál alkalmasabbnak tartotta magát az uralkodásra. Mint hadvezér pontosan tudta, a belháború rosszabb a külső ellenségnél. A nép sokat szenvedett. Itt volt az ideje a békének. Emberfia soha nem akart király lenni, most mégis el kellett gondolkodnia azon, lesz-e béke valaha, ha semmit sem tesz? A döntő lökést két úr csatározása adta meg. A győztes a vesztes birtokain népírtással folytatta a csatát. Mit vétett ellene az agg? A karon ülő csecsemő? Ha ez így megy tovább, a szomszédjaik egy legyintéssel lesöprik népét a térképről. Ők is csak emberek, ugrásra készen várnak. Amint elég gyengének látják Bárholországot, nem fognak késlekedni. Élni fognak a lehetőséggel, hogy meghódítsák.
Emberfia ujjait megfeszítve támaszkodott az asztalra, míg a hírnököt hallgatta.
Bizalmasai várakozóan nézték. Vajon hogyan dönt?
Hogyan dönthet? Tehet-e másként, mint a sereg főparancsnokaként rendet csinál a hazájában? Ha rend lesz, melyik sóvárgót ültesse a trónra? Hogy egyik se jobb, mint a másik? Hogy a nép érdeke kifejezést nem használják, de lehet, nem is ismerik? Ezek a haszonlesők nem hoznák el a békét, pedig a népnek béke kell.
– Emberfia, király leszel, mert másként nem lesz béke. A fegyverek hozzák el a békét, de mi és főleg ki tartja meg? – vélte hallani a Sárkánykirály hangját.

Emberfia Lork néven lett király. Kemény kézzel kormányozta Bárholországot. Évek múltak el. Nem volt már az a gyors léptű ifjú, aki hajdanán a csatatéren maga vezette katonáit. A legutolsó hódító csatában varázslója közreműködésével egy dombtetőről irányította hadát. Gazdagodott a birodalom. Mint minden, ami értékes, sokakban vágyat ébreszt annak birtoklására. Az Attak birodalom ura sem volt ezzel másként. Fővarázslója győzelmet ígért a Bárholország elleni csatában.
Kémek mindenhol vannak. Emberfiának miért ne lettek volna? A kémei arról beszéltek, hogy az attak fővarázsló csontokból hatalmas mamutszerű lényeket keltett életre, amelyek mindenen és mindenkin átgázolva nyitnak majd utat a katonáknak, akiket a levegőből sokkarú szárnyas kígyók segítenek.
Emberfia állát gyötörve állt országa térképe előtt.
– Eddig hódítottam. Hogyan védjem meg most az országomat? Varázslények ellen varázslattal kell küzdeni. Mamutok. Szárnyaskígyók. Vajon melyik az a lény, amelyik eredményesen veheti fel velük a harcot? – morfondírozott magában. Pillantása a csuklóján lévő bőrszíjon lógó sárkánypikkelyre esett. – Ha nincs közös ellenség, az emberek egymásnak esnek, ezt mondtad, Sárkánykirály. Bevált a jóslatod – suttogott, pedig egyedül volt a szobában. Eszébe jutott, hogy egy mese segítségével találhatja meg a Sárkánykirály tojásait. Hamarosan rá kellett döbbennie, nem jól tudja a mesét.

Az attak sereg a keleti országrészt már elfoglalta, amikor a fia dajkája meséje alapján Emberfia megtalálta a tojásokat. A királyi palota legbelső udvarában négy napig égett a máglya a tojások alatt. A negyedik nap végén először egy aranyszínű sárkányfej bukkant elő a hamuból, majd sorban egy élénkpiros, egy hófehér és egy éjfekete sárkány feje. Amint a kis sárkányok meglátták a hatalmas varázsgombákat, azonnal nekiestek. Ahogy fogyott a varázsgomba, úgy nőttek a sárkányok. Az ötödik nap a királyi palota udvarából égre törő lángnyelvek kísérték a sárkányok üvöltését.

Az attak uralkodó követei már másnap bebocsátást kértek azzal a javaslattal, ha a sárkányok elszöknének, – és ez miért ne történhetne meg -, újra lenne közös ellenség, aki ellen harcolhatnának, mert kell a harc, hogy életben tartsa a hatalmat.
– Addig el se gondolkodom a javaslatukon, amíg az országom területén attak katonák vannak – utasított el minden egyezkedést Emberfia.
– Felhatalmazásom van rá, hogy a sárkányokkal kapcsolatos megegyezés esetén, felajánljam a kivonulásunkat – jelentette ki nyájas mosollyal az attak követ.
Emberfia arca egy pillanatra megrándult. Ez a hájpacni azt hiszi, nem tudja, hogy nem a sárkányok elleni közös harcról beszélnek valójában, hanem arról, ha a sárkányok elhagyják a várat, bárki vadászhat rájuk, de bárki a szolgáivá is teheti őket. Ez a tét. A sárkányok feletti uralom. Végső soron az egyeduralom. Ez a négy sárkány létezik közel, s távol. Aki uralja őket, az uralja a világot. Érdekes, a következő gondolata az volt, hogy sikeresen védheti meg országát, hiszen a válaszcsapástól rettegve meg se fogják támadni. Mi legyen hát belőlük? Közös ellenség, vagy hatékony védelmező? Kinézett az udvarra ahol a négy sárkányt éppen etették. Még csak utána sem kaptak a köztük járkáló embereknek. A kérdés ezzel eldőlt. Lehet, hogy az embereknek és a sárkányoknak természet adta szükségleteik miatt nem lehet közös életterük, de megférhetnek egymás mellett. Hamarosan el kell engednie őket. Óh, nem azért, hogy Attak és a többiek vadászhassanak rájuk, befogják őket. Azért, hogy élvezhessék röptüket, hogy szabadon, saját akaratukból álljanak mellé, ha szükség lesz rájuk.
A sárkányokhoz igyekezve döbbent rá, szereti őket. Különösen közel állt hozzá az aranysárkány. Fényesen csillogó pikkelyei melegséget sugároztak. Nem úgy, mint a fehér sárkány, akiről mindig a tél hidege jutott eszébe. A piros sárkány gyakran támasztotta állát Emberfia fejére, ezzel jelezve milyen sokat jelent számára. A fekete sárkány sokszor húzódott homályos sarokba, hogy hirtelen felbukkanva hozza rá a szívbajt. A színükről nevezte el őket.

Először éjszaka röptette a sárkányokat. Izgult, vajon visszajönnek-e?
A sötét égbolton átsuhanó felhőként Fehér tért vissza elsőként. Rengett a nyaka, a mellkasa, ahogy kifújta az erdő felett beszívott illatos, ózondús levegőt. Piros egy csikót hozott a fogai között. Gyengéden a szalmára fektette, hagyta, hogy az emberek gondjaikba vegyék.
– Kedvenc méned utódja – mondta és állát Emberfia fejére támasztotta.
Egy villanás jelezte Arany érkezését, aki a nyakát nyújtogatta az ég felé. A következő pillanatban a földre rántotta Feketét.
– Nem akart visszajönni. Az is csoda, hogy a másik kettő itt van. Alig tudtam őket hazaterelni.
– Fordítva volt – tiltakozott Fehér.
– Ki bújt el szégyenében? Te – fújt némi gőzt Arany Fehér felé. – És te? Ajándékot hoztál, mert bűntudatod van – bökött karmos ujjával Piros felé. – Ezt meg le kellett rántanom az égről, hogy tudja, hol a helye.

Így ment ez minden röptetés után. Arany folyton áskálódott a többiek ellen. Ügyesen keltette azt a látszatott, hogy csak ő félti Emberfiát, a többiek pedig valami rosszban sántikálnak. Lassan csepegtette a kétely mérgét. Egyre jobban elbizonytalanította Emberfiát, hiszen gyakran kezdte mondókáját úgy, hogy milyen nagyszerű sárkány Fehér, Piros vagy Fekete, de mindig beleszőtt valamit, ami eltávolította tőlük Emberfiát.
Egy nap azzal állt Emberfia elé, hogy kergesse el a másik hármat, hiszen ő egyedül is meg tudja védeni, ha arra lesz szükség.
Emberfia megdöbbent. Lassan felidézte magában a közelmúlt eseményeit. Minden röptetésnél történt valami, amit kezdetben megbocsátott a három sárkánynak, de egyre jobban neheztelt rájuk.
Egy nap Arany tért vissza először. Fájdalmasan húzta egyik lábát, de minden faggatózásnak ellenállt. A másik három együtt érkezett vissza. Piros lobbanékonyan Aranyra támadt. Szó-szót követett, de Arany ügyesebben forgatta a szót.
– Ti, menjetek – mutatott a három sárkányra Emberfia.
– Csak a színe arany, a szíve nem az. El fog árulni – mutatott Fehér a szárnyával Aranyra.
– Menjetek! – ismételte meg Emberfia.
– Szeretünk, mint ahogy a békédet is szeretjük – mondta Piros miközben szárnya hegyével Emberfia arcát próbálta megcirógatni, de ő nem hagyta.
– Menjetek!
Fekete döngő léptekkel jött közelebb. A szeméből kilövellő fénysugár megtört Emberfia felemelt karján csüngő pikkelyen. Fekete alaposabban megnézte a függőt.
– Ezt apánktól kaptad. Bár legszívesebben széttépnélek, engedelmeskedem apám akaratának. Nem látod Fehér önzetlen tisztaságát, mert elvakít Arany talmi csillogása. Nem érzed Piros ragaszkodását sem. Magamról nem beszélek. Menjünk! – azzal a másik kettő elé állt, és elsuhantak az éjszakába.

Emberfia hamarabb szembesült Arany álnokságával, mint ideje lett volna elgondolkodni Fekete szavain. Attak király köszönőlevele kis híján kiesett a kezéből.
– Attak király azt írja, megérti, hogy éppen téged tartottalak meg, Arany. Mi ez az egész? Honnan tud Attak arról, hogy elkergettem a testvéreidet?
– Tőlem.
– Miért? Igaz, bántottak téged. Ezért küldtem el őket. De, azt sose akartam, hogy hajtóvadászat induljon utánuk.
– Te nem, mert érzelgős vagy, de én igen.
Emberfia a felismeréstől megdöbbenve nézte kedvenc sárkányát. Ráébredt, éppen azt a hibát követte el, amitől a Sárkánykirály óvta. Hallgatta az egyre közeledő Aranyat, miközben tudta, senki sem fogja megmenteni. Kintről behallatszott a fegyverek zaja. Attak diadalittas kiáltása.
– Miért Attak?
– Mert az ő katonái hamarosan levadásszák a három ostobát. Csak addig kell visszafognom magam, amíg ez megtörténik. Utána én leszek a mindenség ura – pöffeszkedett Arany.
– Egyedül leszel a világgal szemben.
– Ahhoz elég leszek, hogy kikergessem Attakot és a hordáját Bárholországból.
– Szövetkezni fog a többiekkel. Tökéletes közös ellenség leszel.
– Én mindannyiuk uralkodója leszek. Engem nem fertőzött meg Fehér önzetlen hűsége, Piros gátat nem ismerő szeretete, és Fekete Grál lovagi értékrendje. Kikeltem a tojásokat, és hűséges alattvalókat nevelek belőlük. Mindenki mással szemben kivételezettek lesznek. Az érdek, hogy megtartsák a helyüket, biztosítja majd lojalitásukat.

A három sárkány éppen időben érkezett. Fehér magára vonta Arany figyelmét, hogy Piros a tarajához férkőzhessen. Arany utána kapott. Éppen csak elérte a hátsó lábait, de ez elég volt ahhoz, hogy Fehér mellkasába mártsa karmait. Nem láthatta a Fehér fogai közül előbukkanó véres buborékokat, mert Piros letépte fejéről a koronaszerű ékességet. A kiömlő vér megfosztotta látásától Aranyat. Fekete kihasználva ellenfele gyengeségét farkával nagyot csapott Arany nyakára, így törve el a gerincét. A földön fekvő Emberfiához fordult.
– Fehér feláldozta magát érted. Nem érdemelted meg. Piros talán megmarad. Egyszer már meg akartalak ölni, de visszatartott apám pikkelye. Te ölted meg őt. Nincs miért lemondanom a bosszúról.
– Ne öld meg! – hörögte Fehér.
– Apánk gyilkosa.
– Szeretett bennünket, amíg Arany meg nem mérgezte a lelkét – sóhajtotta Piros.
– Ő lesz az… – mondta utolsó leheletével Fehér.

Fekete elringatta Fehér testvérét. Sárkányhoz méltóan egy tutajra fektette. Lábával nagyokat döngetve keltett hullámokat, amelyek messzire vitték a tutajt. Félelmetes üvöltést hallatott, amit azonnal követtek a tutaj után száguldó lángnyelvek. A parton megvárta, hogy kihunyjon a tűz, mint ahogy kihunyt Fehér életének csillaga.

– Haldokolsz, Emberfia. Megölnöm se kell. Meghalsz te magadtól is. – Fújt apró szikrákat Fekete.
– Tudom, hogy ez a nap a halálom napja. De te tudod-e, hogy a halálom után hány napod lesz még? Tudod-e, milyen közel van az a nap? Tudod-e, hogy a közös ellenségeitek száma milyen gyorsan nő? – ahogy elsorolta kérdéseit, déjá vu érzés fogta el, csak mintha felcserélődtek volna a szerepek.
– Tudom. De te tudod-e, hogy van számodra visszaút?
– Elfolyik az erőm, ahogy elfolyik a vérem… Miféle visszaút? Az életbe? Hogyan?
– Van még annyi időd, hogy rájöjj. Emlékezz!
– Milyen élet lesz az? Újra hadakozzam veletek? Újra idejussak? Egyszer is elég volt a nemlét pengéjén táncolni. Ölj meg, vagy hagyj meghalni.
– Ha meghalsz, számodra mindennek vége lesz. Az utad megtalálásában nem segíthetek, de egy kérdést felteszek. Az talán a megfelelő irányba fordít. Miért is harcoltál ifjúként?
Emberfia a fájdalomtól kábultan próbált visszaemlékezni ifjúkori csatáira. Felötlött benne a haldokló öreg sárkánnyal folytatott beszélgetés néhány részlete.
– Az arra érdemes életért – suttogta.
Fekete bólogatott. Felsegítette Emberfiát.
– A lábad alatt kezdődik az életbe visszavezető út. Csak rajtad múlik elindulsz-e rajta. Még nem késő. Te döntesz, milyen utat jársz be.

Szólj hozzá!