Mesterség, mesterség

Gábris döngő léptekkel halad a falu egyetlen utcáján, az út közepén, Nem nézett semerre, csak előre, de így is jól tudta, hogy vizsla tekintetek követik minden lépését az ablakok mögül. Nem csak nézték, követték a szemek, hanem szavak is követték. Leány ajkakról szálló szavak.
– Most jött meg a városból a Mózes fiú -suttogta a függöny mögé bújva Marica, a falu szépe.
– Tudós professzornak készül, mint Keresztesi professzor úr a Kollégyium igazgatója -toldotta hozzá a háziak Boriskája.
– Jobban tenné, ha a fészét forgatná a penna helyett! -szólott bele a leányocskák beszédébe Boriska édesanyja, Malvina nén’ -Az ácsmesterséget tanulná inkább az apja mellett, aki becsületes iparos ember. Mindenki becsülte a faluban.
Közben Gábris hazaérkezett, s édesapját ott találta megszokott helyén, a padon ülve, az eperfa alatt. Balesete óta mindétig itt ült, innen irányította az embereit, s innen próbálta kisebbik gyermekének, Vencelnek magyarázni, hogy miként fogja kezében a szerszámot, hogyan álljon a fa mellé, nehogy kárt tegyen magában, ha megcsúszik a szekerce.
– Isten hozott, fiam! -fogadta nagyobbik fiát Mózes Aladár.
A fiú leült az apja mellé a padra, s az asztalra kitette, amit a tarisznyája rejtett. Egy könyvet. Aladár a balesete óta, bizony, rákapott az olvasásra, a fia pedig hozott neki olvasni valót. Olyasmit, amit a diákok is olvasgatnak, ha sikerül elkerülni a professzor urak figyelmét.
– Látod fiam, milyen az élet, én látlak el téged testi táplálékkal, te pedig engem szellemivel! -kacagott nagyot.
– Apám annyit olvas itt az eperfa alatt, hogy mehetne helyettem, a professzorok elé!
– Öl a csúfság, úgy-é?
– Azért szívesen hozok olvasni valót apámnak!
– Beszélj nekem, hogy haladsz az iskoláddal.
– Jobban haladnék, ha több időm lenne, de…
– Nincs időd a tanulásra? -horkant fel az öreg. -És mire jut időd? Mivel foglalkozol te titokban.
– Dolgozom…
– Teee? És mit, ha szabad érdeklődnöm?
– Házépítésen.
– Hogy?
– Mesterlevél nélküli ács vagyok.
Apai áldással, anyai tarisznyával és kevéske zsebpénzzel érkezett Gábris a városba, hogy meghódítsa a tudomány várát, hogy mint elsőszülött fiú jogi tanulmányok folytatásával emelje a család hírnevét. Nem sok idő múlva a tarisznya is kiürült, a zsebpénz is megfogyatkozott, az atyai áldással pedig nem lehet jól lakni, kérni meg nem engedte a büszkesége. Korgó gyomorral ténfergett a város utcáin, bár lett volna tennivalója elég, már amit a vaskos tankönyvek tanulmányozását illeti, de üres hassal nem fűlött hozzá a foga. Az utca végén szorgoskodó emberek csoportja vonta magára a figyelmét.
– Szaporán, szaporán! -kiabálta mérgesen egy kalapos ember.
Gábris megállt, nézegette, vajon mivel foglalatoskodnak ezek az emberek. Árkot ástak, ügyesen négyszög formában. Egy ház alapja kezdet alakot ölteni.
– Hé, ne tátsad a szádat! -fordult a mérges ember Gábrishoz -Gyere inkább, fogd meg a dolog végét! De előbb dobd le a kabátodat, nehogy bepiszkolódjon.
– Mit fizetsz?
– Rendes órabért.
Barátunk feldobta egy farakásra a kabátját, feltűrte a nadrágja szárát, és beállt a kubikosok közzé. Sötétig dolgoztak, ekkor a kalapos, aki a munkavezető lehetett kifizette a munkabért a munkásoknak. Gábris is megkapta a bérét, bár nem sokat, de egy kiadós vacsorára futotta a közeli csapszékben. A többiek persze inkább bort rendeltek, s nyakaltak, ameddig a napszámból tartott.
– Itt legyetek reggel virradatkor! -szólt be a kocsmába a kalapos.
– Ha úgy jövök, mint ma, elfogad? -kérdezte Gábris.
– Mi az, a méltóságos úr csak délben méltóztatik felkelni? -kérdezett vissza csúfondárosan, amit az emberek harsány röhögéssel jutalmaztak.
– Délelőtt úr vagyok, este kódis! -jött a replika.
– Órabéred a munkád után jár -dobta oda a szót beleegyezése jeléül a mérges, s bevágta maga után az ajtót.
Ezzel aztán Gábris az építkezési csoport “délutános” tagja lett. Eleinte nehezen ment a munka, de ahogy teltek a napok összeszokott a munkatársaival, s mire felhúzták a falakat, már tapasztalt kőművessegédként ügyködött közöttük. A falak álltak, következett a tetőszerkezet összeállítása. Igaz ács nem akadt a csoportban, mert a gazda nem akart máshonnan drága napszámért mesterembert hozatni, két asztalos segéd állt neki a gerendák kifaragásának. Gyengén haladtak, sokat boldogtalankodtak.
– Tönkre teszitek a drága anyagot! – szólt rájuk Gábris.
– Mit izélsz? Csináld, ha jobban tudod!
A fiú szó nélkül elvette a szekercét, és az édesapjától ellesett mozdulatokkal nekiállt a munkának. Suhant a vas, hullt a forgács, s nem sok idő múltán készre faragta a fát. A többiek, beleértve a mindig mérges munkavezetőt is szájtátva bámulták.
– Miért nem mondtad, hogy ács vagy?
– Mert nem vagyok.
Mikor mindezt elmondta az apjának, Mózes Aladár egy méretre vágott rönköt hozatott az udvarra, s ráparancsolt a fiára:
– Ott van minden a szerszámos kamrában, ott van a fa előtted, lássam, hogy lesz belőle szarufa, s ha kész, kapcsold hozzá azt a másikat, ami az eszterhéj alatt van. De úgy, hogy megálljon száz évig!
Gábris könnyed lendülettel dolgozott, még dudorászott is közben, s estére elvégezte a munkát. Még meg sem izzadt.
– Minek neked, fiam a penna? Itt a helyed mellettem! Segédemmé fogadlak, s egy év múlva megkapod a mesterlevelet is!
– Velem meg mi lesz? – ijedt meg Vencel.
– Cseréltek. Te mész a városba, vár rád a kollégyium!
Így lett évek múlva híres ügyvéd Vencel, s megbecsült mesterember Gábris.