Bizalom és köszönet

Összes megtekintés: 20 

Az átlagemberek többsége kapásból idiótának, hülyének, félkegyelműnek, és hasonlónak gondolja főként azokat a kissé különösen, vagy furcsán viselkedő embereket, akik előszeretettel szeretik megbeszélni, megvitatni ügyes-bajos teendőiket, feladataikat elsősorban saját magukkal. Kinél hogy? Valaki magában zsörtölődik, beszélget, morog, vagy csak mondja a magáért, míg mások heves, ritka esetekben elsírják magukat sajnálván elhibázott életüket, és kínálkozó lehetőségeiket, mielőtt végleg leugranak egy jó magas épület, vagy híd tetejéről, vagy egyszerűen csak egy kellőképp dinamikus főútvonalon sétálnak át méghozzá másodpercenként villámgyorsan száguldozó autók rengetegében.
Igen! Ők azok a tipikus emberei a társadalomnak akikre szándékosan nem szoktak odafigyelni, mert értéktelenek. Mintha közvetíteni, vagy tudatni szeretnének valami rendkívül fontos, mélyenszántó gondolatot, vagy adott esetben titkot a külvilággal, és erre a legtöbben csupán csak akkor jönnek rá isten igazából, mikor az illető már vartalanul meghalt.
Éppen Kedd van. Következésképpen tehát munkanap, és Arthúr szegény úgy baktat pisze orrát, busa kopaszodó fejét lehorgasztva az utcán, hogy szemével jóformán csakis saját tavaszi jellegű félcipője orrát látja, amire persze önhibáján kívül ráragadt, mint valami gennyes, meztelencsigaváladék valamelyik ismeretlen kutya piszka. Bár gusztustalan, és kellőképpen büdös is, mégis úgy éri talán hófehér papírzsebkendővel határozottan le kellene törölnie, mert az nem létezhet, hogy kilépve a külvilágba valami szarral a cipőjén menjen végig az egész városon.
Később elhalad a legendás Centrál Kávéház előtt. S bár majd megöli a kulturális kíváncsiság, hogy csak lappangó tolvajok módjára beleshessen mégis inkább egykedvűen tovább lépked. Megáll egy bagolyt formázó, koszossárga neonembléma alatt a Ferenciek Terén, ahol egykor kedvenc antikváriuma állt, és ahol életében kicsit úgy érezhette magát, mint egy igazi felnőtt, csupán csak azáltal, hogy egy egész halom értékes könvvhalommal indult haza a balzsamos, szeptemberi alkonyatban. Akkor érdekes módon úgy érezte, hogy valaki, csak mert egyetemre járhat. Csak mert kissé szánalmasnak gondolt családjából egyedül ő érdemelte ki a jogot, hogy műveltséget szerezzen, míg rokonai, hozzátartozói inkább egész nap trógeroltak, dolgoztak látástól vakulásig. Gyűrték az ipart, és mikor az arrogáns, helyenként nárcisztikus apukát megkérdezték, hogy mivel foglalkozik a felnőtt fia az apuka repdeső örömmel tett eleget a kérdésnek, és azt felelte egyszerűen: – Egyetemista!
Legutóbb a postán kellett feladnia a kötelezően előírt sárga csekket. Bár megtehette volna, hogy laptopon elektronikus ügyfélkapun keresztül is, de az igazság persze az volt, hogy bármennyire is neheztelt az emberekre egyúttal hiányzott is neki a nyüzsgés okozta rejtett izgalom.
Legutóbb kissé túlzásokba esett, amikor könyvtári napok voltak, és a lakótelepi lakásához közeli fiókkönyvtárba meghívták azt a bizonyos híresebb írót, akinek a szavára általában mindig nagyon sokat adott a média is, és anno a kilencvenes években szép sikereket könyvelhetett el főként a Katona József színházban a modern kísérleti jellegű drámáival. Most ott ücsörgött egykedvűen, unalmas arccal szolgálatkész gép módjára dedikálva legfrissebb kötetét a jobbára nyugdíjasokból álló közönségének, akiket persze egyáltalán nem csupán az adott könyv izgatott, sokkal inkább a szerző titokzatos személye.
Arthúr is sorba állt, mert ki nem állhatta azokat az embereket, akik addig tolakodnak, nyomakodnak, szemétkednek, míg erőszakosabban sorra nem kerülnek. Amikor sorra került kedvesen üdvözölte az írót, és ahelyett, hogy autogramot, vagy dedikálásért kuncsorgott volna, mint a legtöbben meglepetésre számos saját maga által írt könyvet vett elő szürke, agyonkoptatott aktatáskájából, amivel egy szürke hivatalnokra hasonlított.
– Ó, ezt nevezem! Ezt mind Ön írta?! – csodálkozik, mereszti a szemét kíváncsian, bele-belelapoz egy-két kötetbe, és mint a lelkes irodalomtörténész arra az egyetemes titokra kíváncsi, hogy vajon honnét bukkant fel trónkövetelő riválisként egy másik író, amikor itt most jelenleg ő az első számú közönségkedvenc?
– Igen! S bár még számos más munkám is van! Sajnos a kortárs irodalmárokkal egyre nehezebb a kapcsolattartás! – őszinteségnek szánja, társadalmi bírálatnak, mégis feje már megint naivan, gyerekesen lehanyatlik, mintha máris velejéig szégyellné magát.
– Mennyire igaza van! – döbben meg a híres író, mint aki elé éppen most tartottak volna görbe tükröt, és számot kellene adnia saját véleményével, ám ezt eddig a közönség, és az olvasók miatt egyáltalán nem tehette.
Arthúr a maga szerény, alázatos módján megsejthetett valamit, mert észreveszi, hogy a híres írónak kezd kicsit túlzottan is feltűnő lenni az a fajta önálló értelmiségiekre jellemző, általában szélesebb körű szellemi intellektus, ami kivételes csodabogársággal párosul. Arthúr engedelmesen félreáll az útból, mivelhogy egyre több és több lelkes, túlzottan is kíváncsi nyudíjaskorú idősebb ember kezdi valósággal megostromolni az írót, hogy követeljen egy aláírást, vagy csupán néhány kedves szót, vagy apró gesztust, mintha már évek óta ismernék egymást.
Arthúr engedelmesen eldönti, hogy kivár, mert sajnos a túlzott tömeget sem itt, sem pedig a Vörösmarty-téren megrendezésre kerülő könyvhéten nem bírja. Különben is, irdatlan nyüzsgésben, és torzsalkodó hangzavarban az ember a saját hangját se hallhatja, hát akkor hogy gondolja, hogy bárkivel is kommunikálhat.
A rendezvény eltart egy-két órát, majd a szervezők hirtelen úgy döntenek, hogy a legtöbb ember elégszer nyüstölte már szánalmas, bagatell, vagy semmitmondó kérdésekkel a szerzőt, akinek pihennie és feltöltődnie kell, így a legtöbb nyugdíjas korú szépen, csendben egyetlen miccenés nélkül máris inkább távozik Arthúr kivételével, aki szándékosan elrejtőzik gyerekkora kedvenc búvóhelyén a hátsó olvasóteremben még mindig majdnem a mennyezetig ágaskodó könyvesszekrényig.
– Hát maga meg, mit keres itt? – a szemüveges Mary Poppins utánzatú nő kérdezi ezt, és már a hangnem is provokatív, és sértő.
– Bocsásson meg kérem… én csak az író úrral várakozok, mert hoztam valamit… – óvatosan megpaskolja kitömött párnához hasonlító aktatáskáját. Egyetemista évei elátkozott szimbólumát.
– Nyugodjon meg kérem! Jöjjön ki onnét! Ott nem biztonságos! – mintha hosszas kérlelés, alkudozás venné kezdetét Arthúr és az ismerős könyvtárosnő között. Végül Arthúr az aki sarkára áll, és megindul az író felé, aki unalmasan, és egykedvűen elcsomagolja. Talán arra számít magában egykedvűen, hogy több váratlan meglepetésben a nap folyamán már nem lesz több része, amikor a könyvtárosnő halkan odatipeg elé, és bizalmasan, szinte suttogva közli vele, hogy itt van egy ismerős fiatalember, aki hozott neki valamit. Arcuk játéka, és rejtett beszéde sokat elárul. Mintha mindketten cinkosokká léptek volna elő önkényesen, csakhogy mindenképp megússzák ezt a már amúgy is totálisan egykedvű, unalmas, agyonzsúfolt napot.
– Jöjjön csak közelebb! Tessék, nyugodtan! – biztatja a könyvtárosnő. Arcán széles, árulkodó mosoly, mely arra enged következtetni, hogy bárcsak már vége lenne a munkaidőnek. Van ezer más dolga is.
Arthúr tétován, kissé félve lép közelebb, és abban a percben, hogy szemkontaktusa találkozik az író felismerésével mintha odabent legbelül kicsit talán még örülnének is az ismételt találkozásnak.
– Nohát! Ezt a váratlan meglepetést! Üdvözlöm! – néz barátságosan rá. – Miben segíthetek? – nyílt, egyenes, őszinte. Olyasvalaki, akinek a szavára figyelni, és hallgatni lehet. Következésképpen maga is megbízható.
– Üdvözlöm! – kezet nyújt, de félúton tétováskodik, mert időközben rájön, hogy ezt a formális gesztust a mai nap során többször is gyakorolta. Az író ezzel szemben azért mégiscsak határozott erősséggel megszorítja. – Nem tudom, hogy segíthet-e, de hoztam valamit!
Mintha mindenki, aki legalább is a kis fiókkönyvtárban ottmaradt, tehát az a cirka négy-öt könyvtáros most mind majd meghalnának a kíváncsiságtól, és a szenzációtól. Magukban máris azon kezdenek morfondírozni, hogy ki lehet a harmincas éveiben rostokoló férfi? Talán egy rejtetten híres ember, csak őket elfelejtették odafentről értesíteni? Könnyen előfordul, és szinte majdnem mindenkivel megesett már. Aztán inkább csöndben maradnak továbbra is figyelve mindenre, ami az olvasóteremben történik.
Arthúr legalább három-négy kötetet húz elő akttáskájából. Félszegen odanyújtja az író vaskos kezébe, és most már minden mozdulatra, váratlan reakcióra élesen odafigyel, az író pedig talán maga is érzi, hogy most ebben a percen nem lehet önző, se felelőtlen. Nem hagyhatja cserben a következő generáció jeles képviselőjét.
– Talán üljünk le egy percre, ha szabad! – kihúzza a székét, mire Arthúr is egyszerre ül le vele együtt.
– Fantasztikusak ezek a kötetek! És ezt mind egyes egyedül! Elismerésem! – hangja barátságos, szívélyes, mégis Arthúr úgy érzi, hogy még sok minden lappan a lehámozásra váró rétegek alatt. – Miben állhatok rendelkezésére? Bocsánat, hogy is hívják?
– Arthúr…
– Nos! – végigpillant még egyszer ezúttal tüzetesebben a köteteken. – Eddig szerintem fantasztikus munkát végzett, de ha jól sejtem akkor emellett szeretné, ha szélesebb körben is ismert lehetne a neve, nem igaz?!
– Ha szabad. Jó volna, ha a szövegeimmel érdemben foglalkozna egy szerkesztő, vagy irodalmár, aki pontosan, precízen megtudja ítélni a szavak súlyát, mert szeretnék pénzt keresni.
– Ha jól vettem ki a szavaiból, akkor Önnek jelenleg most nincs állása?
– Otthonról próbálok dolgozgatni… – ami felerészben igaz is lenne, de nem meri bevallani, hogy főként e-bookokat ad ki, amikért alig-alig kap valamicskét.
– Hát nézze kérem! Én mindössze annyit tudok tenni, hogy kapcsolatba léphetek néhány ismerősömmel, és barátommal, és megadhatom a címüket. Ha megkérdezik nyugodtan hivatkozzon csak rám bátran, és biztos vagyok benne, hogy valaki tud Önnek segíteni! – szavaiból Arthúr azt hallja ki, hogy a segítőszándék, bár kétségtelen, hogy őszinte és igaz azért meglehet, hogy a híres írónak is van gyenge pontja. Ő mint avatatlan zöldfülű kispályás egyszerre felbukkant az irodalmi porondon, tehát számolni kell majd vele.
Arthúr egyszerre reményteljes, és bizakodó ugyanakkor arcán már megint kisfiús szomorúság, és mély melankólia jelei olvashatók. Éppen készül arra, hogy búcsúzzon, amikor a híres író átnyújt neki egy dedikált kötetet.
– Kérem kedves Arthúr! Fogadja szeretettel kötetemet! – kézfogás keretében nyújtja át a bizony jócskán megilletődött, és most szavakat sem találó férfinak, aki úgy szorongatja kezeit között, mint valami felbecsülhetetlen, vagy legalább is kulturális kincset, melyet jó szívvel adtak át.
Egyszerre lépnek ki a könyvtár kapuján. Az író persze azonnal felkapaszkodik a városközpont felé igyekvő buszra és bár érzi, hogy Arthúr figyelő tekintete továbbra is elkíséri, mintha lelkiismeretfurdalása támadna attól, hogy nem integetett vissza, amikor még látótávolságon belül járt.
Arthúr természetesen az összes felírt címet, és internetes emailt végig keresi. Lelkiismeretesen mindenkinek leírja, ha mást nem azt, hogy a híres író jóváhagyta, hogy nyugodtan lehet rá hivatkozni. Egyesek őszintén gratulálnak neki, hogy aktívan szeretne a kortárs irodalom vérkeringésébe bekapcsolódni, míg mások szóra sem méltatják. Végül egy híres irodalomtörténész professzor végre szóba áll vele a saját internetes weboldalán.
Szavai nagy figyelemről, előzékeny megértésről árulkodnak, majd amikor már a bizalmi függés is kibontakozófélben lenne váratlanul lesújt valami érthetetlen harag, és ítélet:
– Kedves uram! Szívélyes türelemmel megszeretném megkérni, hogy több verset, kéziratot már ne küldjön, mert azt személyem elleni fenyegetésnek veszem, és megteszem a feljelentést!
Arthúr bizony hosszú órákig, napokig, hetekig töpreng a fenyegető mondat értelmén. Próbálja magában elrendezni, és megfejteni, hogy vajon ő hibázott egyedül, vagy lehet, hogy túlságosan is akaratos, rámenős, nyomulós volt így elsőre. De mintha minden összefolyna, értelmét vesztené.
Végül újra ír egy terjengős, hosszú levelet a híres írónak. találkozót beszélnek meg éppen a Centrál kávéházba, ahol Arthúr töviről-hegyire elmeséli milyen benyomásokat szerzett a többi kortárs íróval kapcsolatosan, végül rátér nagy nehezen a szomorú incidensre.
– Ezt őszintén sajnálom! Tudja nem könnyű mesterség manapság az írás, így csak azt tanácsolhatom, hogy mindenáron tartson ki, és ne adja fel. – még hosszasan elbeszélgetnek, a kezdődőfélben lévő barátság első jeleként, és a nap végére mikor már sötétedik Arthúr kicsit talán maga is úgy érezheti, hogy új barátságra lelhetett, még ha egyéb tervei egyelőre legalább is nem válhattak valóra.

Szólj hozzá!