Én és a mumus

Összes megtekintés: 342 

Az egész még gyerekkoromban kezdődött. Ovis voltam, vagy maximum elsős és egész nyárra nagyanyámhoz voltam delegálva, nyári szünet címén. Késő estig kinn játszottam az udvaron. Nagyanyám a szokásos, bevált gyerekcsalogató módszerrel próbált behívni az udvarról:

-Gyere most már be, mert elvisz már a mumus!

Párszor már – hatástalanul – kilátásba helyezte ezt az opciót, de azon az estén már a kerekeskút mellett gyülekeztek az árnyak és csak egy kecses rózsasziluett rajzolódott ki feketén a telihold ragyás arcán…aztán hirtelen megjelent ő maga, személyesen: „A” mumus. Ma is látom magam előtt, ahogy az indigókék, vagy inkább fekete, füstszerű teste összeállt, mint egy áthatolhatatlan ködfal. Némán áradt felém…na most én olyan gyorsan sprinteltem be, hogy még a lavórt is felborítottam, melybe – fürdőszoba híján – a nagyanyám az esti mosdóvizet készítette. Arra emlékszem még, hogy sokáig nem mertem sötétedésig az udvaron tartózkodni.

Aztán ahogy telt az idő, megfeledkeztem róla.

A döbbenet akkor ért, amikor harminc-harmincöt év múlva a Harry Potteres filmek alkotói teljesen ugyanúgy ábrázolták a „Mumust”, ahogy én azt megláttam azon az ijesztő, gyerekkori estén.

Így hát átfutotta a fejemen…mégiscsak létezik?!

Végül a realitás talajáról közelítettem meg a dolgot – mert korábban senki sem adott személyleírást nekem a mumusról – hogy valahogyan a tudatalatti, kollektív félelem ugyanúgy materializálja ezt az alaktalan, megfoghatatlan lényt.

…megjegyzem, a koronavírussal senkinek sem lesz ilyen gondja…

A Zsákos Ember számomra nem volt annyira ijesztő. Őt körülbelül harminc vagy inkább ötven kilogrammos, textilből készült, szénporos krumplis zsákkal, kormos arccal képzeltem el. Úgy véltem, hogy semmi szüksége szófogadatlan gyerekekre. Aztán, amikor városba költöztünk, rájöttem, hogy ő igazából a guberáló és mindenfélét inkább a kukákból szeretne elvinni.

A Rézf@szú Bagolytól sem féltem egyáltalán. Itt – Borsodban – egyébként is eltűnne a nemesfém kinövése.

A „Fene” szintén csak kis ideig okozott fejtörést, mert pikk-pakk rájöttem, hogy ő pozitív lény. Ugyanis jóízű csámcsogással nagyjából minden félresikerült dolgot, kudarcot, kétbalkezességet megeszik. Idesorolható még a „Csudába” és a „Manóba” is. Ők is, szinte kedvesen, hasonló dolgokat gyűjtöttek be.

Aztán jött a másik nagyanyám. Ő rendkívül sok babonát ismert, melyeket zömmel meg is osztott velem… így nem győztem kerülő utakon járkálni, hármat köpve, csűrbe tett ujjal, mert valahogy folyton fekete macskák rohangáltak át előttem.

Meg tudtam azt is, hogyha zavaros vízzel álmodom, beteg lesz valaki, ha viszont azt álmodom, hogy gödröt ások a ház mellett, egyenesen meg is hal egy közeli hozzátartozó…na most gondolom elhiszitek, hogy pár hétig – mint egy családirtó – minden éjszaka zavaros vízben gödröt ástam a ház mellett és bűntudatosan vártam, hogy kit sikerült kinyírnom…

De ez már egy másik történet…

“Én és a mumus” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Jót nevettem a Rézf@szù Bagolyon.. akinek egykettőre ellopnák a nemesfém kinövését Borsodban. Egyébként őt nem ismertem,nem is hallottam róla. a mumus és a zsákos ember ismerős. és a radai rosseb is, akiről Márkus Katalin írt. Apám Vas megyei (Kisrákos, közel a zalai határhoz) anyám somogyi volt. nálunk a Poncius Pilátus is időnként szóba került.
    Gratulálok. Fgy

  2. Érdekes írást hoztál a régi gyerek ijesztgetős kifejezésekről. Bőven volt benne részünk, ráadásul, még féltünk is tőlük.
    Nálunk Zalában ez még kibővült a radai rossebb-el. ” Ha nem fogadsz szót, elvisz a radai rosseb!”
    Egyik zalai faluhoz, Nagyradához kötődik ez a mondás.
    Írásodhoz gratulálok: Kata

Szólj hozzá!