Hétköznapok

New York, október 28.

Szakad a hó. Október van és szakad a hó. Hajnalra megérkezett a tél. Az utca sötétségét néhány bár és a rideg utcai lámpák fénye hatja át. Hideg, havas októberi éjjel. És senki az utcán. Csak néhány macska a sikátorokban.

Jön a busz. Megérkezett. Végre. Már úgyis sokat kellett várni és hideg is van. Végre itt van.

– Fel kéne kelnünk, már nagyon késő van!
– Fél hat. Már annyi?
– Csináljak reggelit?
– Esik a hó, nézd.
– Tényleg! Csináljak reggelit?
– Köszi!
Megállt a busz. Kiszálltak belőle néhányan. Fáradt, kimerült emberek.
– Kérsz kávét?
– Igen, köszi!
– Hogy jutunk el így munkába?
– Majd megoldjuk.

A busz továbbment. Halvány lámpái lassan eltűntek az októberi hajnal sötétségében, ahogyan egyre távolodott. Az emberek elindultak a dolgukra, mind más merre.

– Tényleg nagy a hó.
– Otthon maradjunk?
– Nem lenne rossz, főleg most, a főnököm borzasztó rosszindulatú. De nem, inkább nem.
– Jó.

A buszmegállóban csak egy ember maradt. Egy szürke kabátos, afroamerikai fiatal férfi, aki az imént szállt le a buszról. Rágyújtott egy cigarettára és közben körbe-körbenézelődött. Néhányat sóhajtott, majd lehajtott fejjel elindult kelet felé az utcán.

– Kész vagy már?
– Várjál már, egy perc!
– Jó, indulhatunk?
– Igen, siess!

A szürke kabátos férfi betért egy boltba. Körülnézett, majd egy-két dolgot letett a kasszára. Kifizette, majd kiment. Az ajtó előtt körbenézett, majd elindult ismét kelet felé, lassú léptekkel.

– Nem indul az autó.
– Azt nem csodálom…
– Menjünk busszal!
– De jó is lesz ilyen hidegben…

A szürke kabátos férfi egy padra ült le egy parkban. Nagyokat sóhajtva elgondolkozott és elmélyedve nézett.

– Miért nem jön már az a busz?
– Nem tudom, de nagyon hideg van.
– Hihetetlen, hogy október van és ilyen hideg. Nézd, ott jön!
– Na, végre.

A férfi a parkban csak ült és nézett. Magányában semmi sem zavarta. Nézett az ég felé és a fekete égboltból hulló hópelyheket csodálta.

– Megérkeztünk, szálljunk le!
– Hát akkor, jó munkát neked!
– Köszi, szia!

A parkban még mindig síri csend uralkodott, és a szürke kabátos férfi csak jeges tekintettel nézett és a sírás kerülgette.

Olyan jó most minden. Szép ház, feleség, gyerekek. Kettő. Egyik lány, a másik fiú. Éppen kerti parti van. Átjöttek a szomszédok. Olyan jó most minden. Idilli és gyönyörű. Ilyen életre vágyik mindenki. Ez maga a tökéletesség. Persze jobb, mint szegénységben, Harlemben anno. gyerekként. Olyan jó most minden. A gyerekek nevetése, a mosoly az arcukon, a gyönyörű feleség halk szavai és a vidám beszélgetések. Olyan jó most minden.

– Szia, na, milyen volt a munkanapod?
– Borzasztó, neked?
– Nekem átlagos. Elmenjünk az óvodába most a gyerekért, vagy szóljak anyámnak, hogy aludjon ott ma is?
– Mindegy.

A parkban már nincs senki. Üres a pad. A fiatal férfi csak céltalanul sétált a városban, néha-néha a sírás kerülgette. De nem! Tartania kell magát. Legalább még egy darabig. Legalább míg hazaér. Az autók látványa felébresztette benne a szomorúságot. Vajon miért pont vele történt? Miért kellett aznap a családjának autóba ülnie? És ő miért nem ment velük? Miért nem ment ő is? Hirtelen látta a gyerekei arcát az utolsó reggelen, minden szóra pontosan emlékezett, emlékezett az utolsó integetésre.

– Milyen csöndes vagy ma este.
– A munkahely egyszerűen borzalmas. És minden, vagyis az élet olyan szürke.
– Miért?
– Mikor lettünk ilyenek?
– Milyenek?
– Hová tűntünk?
– Ne foglalkozz ezzel!

A fiatal férfi átment egy hídon, hosszú és széles híd. Megállt és lenézett a folyóra. Kicsin múlt, hogy nem tört ki sírásban, de nem lehetett. Azt azért mégsem. Gyorsan kezdett futni, amilyen gyorsan csak tudott. Torkaszakadtából üvölteni kezdett és közben sírt. Úgy, ahogy még soha. Így futott át az utcákon, egészen egy magas házig, belépett az ajtón, sírva felrohant a lépcsőn és kiment a tetőre. Hirtelen abbahagyta a sírást és letörölte a könnyeit. Ijedtség és belülről feszítő rémület váltotta fel a fojtó szomorúságot. Megállt egyhelyben és csak nézett.

– Kimegyek a tetőre levegőzni.
– Jó, menj!

Kilépett a tetőre. Sírva futott a tető pereméhez és lenézett. A főnöke lenézi, nem szereti a munkáját, a feleségével kihűlt a kapcsolata. Elgondolkodik egy percig, majd ijedten visszafutott az ajtóhoz, vissza-visszapillantott a tető peremére, majd becsapta maga mögött az ajtót.
A szürke kabátos férfi nem szólt, csak mély levegőket vett, és ijedt szemekkel nézett. Mély meglepődöttségében és szomorúságában csak ott ült, és csak ült, szótlanul órákig.

Olyan törékeny most minden. Szép ház, feleség, gyerekek. Kettő. Egyik lány, a másik fiú. Éppen kerti parti van. Átjöttek a szomszédok. Olyan törékeny most minden. Idilli és gyönyörű. Ilyen életre vágyik mindenki. Ez maga a tökéletesség. Persze jobb, mint szegénységben, Harlemben anno. gyerekként. Olyan törékeny most minden. A gyerekek nevetése, a mosoly az arcukon, a gyönyörű feleség halk szavai és a vidám beszélgetések. Olyan törékeny most minden.

– Drágám!
– Igen?
– Olyan jó most minden.

2017. július 23-24.