New York, október 28.
Szakad a hó. Október van és szakad a hó. Hajnalra megérkezett a tél. Az utca sötétségét néhány bár és a rideg utcai lámpák fénye hatja át. Hideg, havas októberi éjjel. És senki az utcán. Csak néhány macska a sikátorokban.
Jön a busz. Megérkezett. Végre. Már úgyis sokat kellett várni és hideg is van. Végre itt van.
– Fel kéne kelnünk, már nagyon késő van!
– Fél hat. Már annyi?
– Csináljak reggelit?
– Esik a hó, nézd.
– Tényleg! Csináljak reggelit?
– Köszi!
Megállt a busz. Kiszálltak belőle néhányan. Fáradt, kimerült emberek.
– Kérsz kávét?
– Igen, köszi!
– Hogy jutunk el így munkába?
– Majd megoldjuk.
A busz továbbment. Halvány lámpái lassan eltűntek az októberi hajnal sötétségében, ahogyan egyre távolodott. Az emberek elindultak a dolgukra, mind más merre.
– Tényleg nagy a hó.
– Otthon maradjunk?
– Nem lenne rossz, főleg most, a főnököm borzasztó rosszindulatú. De nem, inkább nem.
– Jó.
A buszmegállóban csak egy ember maradt. Egy szürke kabátos, afroamerikai fiatal férfi, aki az imént szállt le a buszról. Rágyújtott egy cigarettára és közben körbe-körbenézelődött. Néhányat sóhajtott, majd lehajtott fejjel elindult kelet felé az utcán.
– Kész vagy már?
– Várjál már, egy perc!
– Jó, indulhatunk?
– Igen, siess!
A szürke kabátos férfi betért egy boltba. Körülnézett, majd egy-két dolgot letett a kasszára. Kifizette, majd kiment. Az ajtó előtt körbenézett, majd elindult ismét kelet felé, lassú léptekkel.
– Nem indul az autó.
– Azt nem csodálom…
– Menjünk busszal!
– De jó is lesz ilyen hidegben…
A szürke kabátos férfi egy padra ült le egy parkban. Nagyokat sóhajtva elgondolkozott és elmélyedve nézett.
– Miért nem jön már az a busz?
– Nem tudom, de nagyon hideg van.
– Hihetetlen, hogy október van és ilyen hideg. Nézd, ott jön!
– Na, végre.
A férfi a parkban csak ült és nézett. Magányában semmi sem zavarta. Nézett az ég felé és a fekete égboltból hulló hópelyheket csodálta.
– Megérkeztünk, szálljunk le!
– Hát akkor, jó munkát neked!
– Köszi, szia!
A parkban még mindig síri csend uralkodott, és a szürke kabátos férfi csak jeges tekintettel nézett és a sírás kerülgette.
Olyan jó most minden. Szép ház, feleség, gyerekek. Kettő. Egyik lány, a másik fiú. Éppen kerti parti van. Átjöttek a szomszédok. Olyan jó most minden. Idilli és gyönyörű. Ilyen életre vágyik mindenki. Ez maga a tökéletesség. Persze jobb, mint szegénységben, Harlemben anno. gyerekként. Olyan jó most minden. A gyerekek nevetése, a mosoly az arcukon, a gyönyörű feleség halk szavai és a vidám beszélgetések. Olyan jó most minden.
– Szia, na, milyen volt a munkanapod?
– Borzasztó, neked?
– Nekem átlagos. Elmenjünk az óvodába most a gyerekért, vagy szóljak anyámnak, hogy aludjon ott ma is?
– Mindegy.
A parkban már nincs senki. Üres a pad. A fiatal férfi csak céltalanul sétált a városban, néha-néha a sírás kerülgette. De nem! Tartania kell magát. Legalább még egy darabig. Legalább míg hazaér. Az autók látványa felébresztette benne a szomorúságot. Vajon miért pont vele történt? Miért kellett aznap a családjának autóba ülnie? És ő miért nem ment velük? Miért nem ment ő is? Hirtelen látta a gyerekei arcát az utolsó reggelen, minden szóra pontosan emlékezett, emlékezett az utolsó integetésre.
– Milyen csöndes vagy ma este.
– A munkahely egyszerűen borzalmas. És minden, vagyis az élet olyan szürke.
– Miért?
– Mikor lettünk ilyenek?
– Milyenek?
– Hová tűntünk?
– Ne foglalkozz ezzel!
A fiatal férfi átment egy hídon, hosszú és széles híd. Megállt és lenézett a folyóra. Kicsin múlt, hogy nem tört ki sírásban, de nem lehetett. Azt azért mégsem. Gyorsan kezdett futni, amilyen gyorsan csak tudott. Torkaszakadtából üvölteni kezdett és közben sírt. Úgy, ahogy még soha. Így futott át az utcákon, egészen egy magas házig, belépett az ajtón, sírva felrohant a lépcsőn és kiment a tetőre. Hirtelen abbahagyta a sírást és letörölte a könnyeit. Ijedtség és belülről feszítő rémület váltotta fel a fojtó szomorúságot. Megállt egyhelyben és csak nézett.
– Kimegyek a tetőre levegőzni.
– Jó, menj!
Kilépett a tetőre. Sírva futott a tető pereméhez és lenézett. A főnöke lenézi, nem szereti a munkáját, a feleségével kihűlt a kapcsolata. Elgondolkodik egy percig, majd ijedten visszafutott az ajtóhoz, vissza-visszapillantott a tető peremére, majd becsapta maga mögött az ajtót.
A szürke kabátos férfi nem szólt, csak mély levegőket vett, és ijedt szemekkel nézett. Mély meglepődöttségében és szomorúságában csak ott ült, és csak ült, szótlanul órákig.
Olyan törékeny most minden. Szép ház, feleség, gyerekek. Kettő. Egyik lány, a másik fiú. Éppen kerti parti van. Átjöttek a szomszédok. Olyan törékeny most minden. Idilli és gyönyörű. Ilyen életre vágyik mindenki. Ez maga a tökéletesség. Persze jobb, mint szegénységben, Harlemben anno. gyerekként. Olyan törékeny most minden. A gyerekek nevetése, a mosoly az arcukon, a gyönyörű feleség halk szavai és a vidám beszélgetések. Olyan törékeny most minden.
– Drágám!
– Igen?
– Olyan jó most minden.
2017. július 23-24.
Kedves Ádám!
(f)
Jártó Róza
Nagyon örültem a véleményeknek, igen! Köszönöm! :)(cfc)
No, Ádám indíttatásnak elég -e ennyi ? Egy kis biztatás részedről és beindulnak a Holnaposok, nem hagynak cserben. Így volt ez valamikor régen is, biztatás nélkül is meglátogattuk egymás írásait, sőt, voltak egészséges építő jellegű heves viták is, amitől még jobban éreztük magunkat itt ezen az oldalon. Írogatunk, írogatunk, néha be-belép egy kedves hozzászóló és méltatja írásunkat. Kevés mindenkinek az ideje, inkább ír, de az olvasás is nagyon fontos és a jelzés az őszinte véleménynyilvánítás is,Zsófi
Köszönöm szépen! 🙂 😉
Kedves Ádám, először is engedd meg, hogy gratuláljak a helyesírásodhoz! Ritkaság ma olyan írást találni, ami segíti az olvasót a központozással, nem pedig hátráltatja, a magyar nyelvet és az olvasót pedig megtiszteli a szavak, mondatok helyes leírásával.
🙂
A novellád alapgondolata jó, sőt, üzenettel bír, ami külön érdem. Egy elvesztett "jó" élet és egy "a jó" életet élő, de azt fel nem ismerő párhuzamos bemutatásával és egymásba játszásával számomra azt üzente: örüljünk a mának, a mostnak, mert törékeny az élet, holnapra ez is elveszhet. Megszívlelendő a mondanivaló!
Feleslegesnek tartom a [i]törékeny[/i] szót ennyire kihangsúlyozni. Talán nem az ismétlésével, de főleg nem a szó megvastagításával kellene elérned a hatást. A kidolgozáson még lehetne finomítani szerintem, alaposabb leírásokkal és beszédes, szemléletes képekkel.
További jó munkát és alkotókedvet! 🙂
Pedig biztosíthatom, hogy az első. 🙂 Na jó, persze írogattam már, de így novellába szedve még nem. És köszönöm! (cfc) Kicsit a hasonló filmekből vettem példát. Az olyan filmekre gondolok, amik hagynak maguk után kérdőjeleket és utána az ember végiggondolkozik egy éjszakát a mondanivalóján. És ezt szerettem volna egy jó kis novellába átvinni. 😉
Ez hiányzik a mai novellákból a mondandó légies, törékeny kifejezése és a tagoltság. Szerintem szuper lett. Nem első írásnak tűnik, sőt, a megoldás újszerűsége is inkább gyakorlott dramaturgiáról árulkodik, Zsófi.
Kedves Szabolcs! Sokat gondolkoztam, hogy a novellát múlt-, vagy jelenidőben írjam-e, ezért a mondaton belüli, időbeli eltérések. 🙂
Mindenkinek nagyon szépen köszönöm! (l) Ez az első novellám, úgyhogy jól esnek ezek a vélemények! 🙂
Kedves Ádám!
Igen, értem, van benne valami. Egy furcsa hangulat, egy különös értés, átszövi a tragédia szele. Azért a stilisztikai hibák ott vannak, de nem zavarnak. Beszéld meg egy irodalomszakossal, egy magyartanárral, ehhez én nem értek annyira, hogy tanácsot adjak. Egyet mégis: ne add fel!
Üdv: Szabolcs
Kedves Ádám!
Tetszik ez az egyedi stílusod 🙂 Igaz, kétszer kellett vegigolvasnom, hogy megértsem a novelládat.
Jó a stílusod, olvasmányos, élvezhető. Nekem tetszett a történet, hogy két szálon párhuzamosan vezeted.
Gratulálok, szívesen olvaslak máskor is!
Szeretettel: Kata
Nagyon szépen köszönöm a véleményét és azt, hogy pontosan megértette, miről is szól és mi is a mondanivalója a novellának. 🙂 Őszintén szólva, nem hittem, hogy valaki ennyire pontosan úgy gondolja, mint én! 😉
Nem hétköznapi a novellád a hétköznapokról, bár úgy indul, mint általában hétköznapokon szokás. Egy nap történése reggeltől estig , átszőve érzelmekkel, lelki vívódásokkal. Párhuzamosan vezeted a szálat a két főalak napi tevékenységéről. Az egyikről bővebben bemutatod a napi tevékenységeit, de a szürke ruhás céltalan időtöltése nekem többet mondott és nagyobb jelentőségűnek tűnt mint a párjával élő. A tetőn talált menedéket mind a két alak. Kiderült, hogy különböző elkeseredésükkel küzdenek mind a ketten de a szürke ruhásnak megrekedt az élete. Az utolsó visszatérő emlékébe kapaszkodik, abban talál vigaszt de amikor visszatér a valóság talajára , lelkét vádolja a családja elvesztéséért – miért nem lehetett velük az utolsó pillanatban is. Futásba kezdett, s sírásba ordításba öntötte , őrült bánatát, ő jelen pillanatban már nem az élethez ragaszkodik. A másik alak vívódása hétköznapibbnak tűnik, az életén változtathat még a párjával a kapcsolata is rendbe hozható, mert ők még élnek s a másik félnek " Olyan jó most minden "
Na , egy kicsit nehéz volt megértenem ezt az újszerű feldolgozást, de tetszik nagyon. 🙂
Szeretettel gratulálok, csak így tovább, Zsófia.
Na, vélemény? 🙂