Puszi

Az utcán rengeteg ember tolongott. Zsúfoltak voltak a buszok, a trolik és a villamosok. Más járműveket nem szeretett. Csakis, amiből kilátott, és nézelődhetett.
Néhány úton torlódások keletkeztek.
Hétvégi nap volt, fáradt, álmos hangulattal, éttermek vendégekkel megpakolva. A város magaslatán lévő régi vár romjainál turistacsoportok. Mindenki utat tört, és keresett magának.
Udvariaskodtak az ajtókban. „Csak tessék. Csak Ön után.”
Ráértek ma. A helyzetet könnyen kezelve, és a gondjaikat félretéve próbálták meg kiegyensúlyozva szemlélni környezetüket. Azokat a cselekményeket és történéseket, amik mellett rendszerint csak elrohanunk.
Az egész tömeget csupán az nyugtatta: Nyár van, kellemes, száraz, de nem fülledt meleg.
A földalatti kocsijaira pedig néha hosszan kellett várni, ha teltségük miatt egy-kettőre nem sikerült mindig feljutni…

Ebben a pillanatban, egy fiatal lány ért a sarokhoz, és kanyarodott ki az egyik kisebb utcából.
Sétált. Olykor azonban felgyorsítva lépteit, azután újra lassítva. Nem lepte meg a tömeg, hiszen ez ebben a városrészben megszokott, és gyakori volt. Hogy ne ütközzenek olyan sokan neki, igyekezett figyelni a körülötte levőkre, akik közül sokan hajlamosak voltak az elbambulásra.
Ma is, már kezdte megszokni a nyüzsgést. Boldog lett tőle. Az életet jelentette számára. Annak lüktető pulzálásával, egyszerű valójában…
Egyébként Ő most hazafelé tartott, csendes békéjében. Itt született, s így gyakran magát szórakoztatva, kihasználva barangolásaiban a város adta lehetőségeket, néha meg megállt egy- egy kirakat elött.
Anna „Mert így hívták” rajongott a szép dolgokért. Ruha, cipő, csinos – és merész, szabadság érzetet adó holmik érdekelték. S már odafigyelt arra is, mi az igazán nőies.
Kedves arcán bájos mosollyal, kék szempárnak fénye, hosszú szőke haj jellemezte.
15 éves tinédzser. Hozzá vékony testalkat, miniszoknya, színes blúz.
Üdén rejtélyes, kedves lényével, képes volt felhívni magára környezete figyelmét.
Gyönge szél simogatta arcát, haját fújta, öltözékét fodrozta.
Felszabadultan, elfeledve esetleges bánatokat, élvezte a társaságot, az embereket, ezt a sokaságot. És gyakran megesett vele mostanában, hogy elmerengett a dolgok felett, egy könyv
olvasásakor, egy film nézésénél. Ha pedig a felhőkre felnézett, azokat formákba öntve csak állt egyhelyben, akárhol is tartózkodott éppen…

Most is, álmodozott. De miért is ne!?
Így amint valamelyik kis utcába ért, valami megmagyarázhatatlan ok szinte arra késztette, hogy szaladjon. Csak úgy egyszerűen, a boldogságtól hajtva. Akár céltalanul is, ha úgy adódik.
Mikor pedig megpihent újra, és elrendezett magán mindent, egy cseppnyi hiúság tükröződött vissza mozdulataiból. S Ő is csak tetszeni akart másoknak.
Elgondolkodott. Szerte a világban mennyi szépség, szeretet és barátság van.
Majd eszébe jutott, a szerelem. Melyre önkéntelenül is elpirult.
Így ért el egy zebrához. Pirosan égett a lámpa, hát megállt és várt. Figyelt mindenre ekkor, komolyan.
Nem irigyelte az autósokat. Nehéz lehetett ebben a forgalomban, idegeskedés nélkül haladni.
Épp ezért óvakodott most tőlük, mintegy érezve a feszültségük kisugárzását.
De végre zöld lett, és a lány tovább ment. Lassan megérkezett.
Ekkor történt meg vele, és oly hírtelen az az eset, amire azóta is emlékszik.
S mely akkor felzaklatta és megrémisztette, de idő multával mégis, csak egy kellemes
emlék maradt…

Gyors mozdulattal valaki, a tömegből kilépve megragadta a karját. Egy fiatal, első ránézésre neki jóképűnek mondható fiú volt. Elindult előre. Maga után rántotta, vonta, futásra késztette.
A túloldalon megbújó, árnyas fák közt megbújó néptelen, szűk kis utcába, a lendület ereje hajtotta őket.
Kipróbálva valami mást, megszabadulni – vágyni egy kedves – csodás pillanatra. Áthaladva – szétszakítani a monoton egyhangúságot…
Anna kicsit megijedt, de aztán látva a másik boldogságát, határtalan szabadságvágyát, érezve erejét, „tüzét”, Ő is mint amaz, felszabadult, nevetett. S úgy érezte, ez örökké tart. Pedig csupán egy rövid perc múlott. Azután még fel sem fogta igazán, máris végig, a sarkig jutottak rajta.
Ott aztán megálltak.
Mindketten kipirultak, s levegő után kapkodva, lihegve, kifújták magukat.
Azonban ezzel még nem volt vége a történetnek.
A fiú váratlanul felkapta az ölébe, pörgött, forgott vele, és egyszeriben, finoman, egy apró puszit nyomott a lány édes, piros ajkára szótlanul. Azután letette, kezével megsimogatva arcát meg a haját a döbbent lánynak és búcsú nélkül, egy gyors mozdulattal, nekilendült ismételten már egyedül. Otthagyva Őt, tovább örült valaminek, de fergeteges energiákat felszabadítva.
Anna, amíg maga után húzta a fiú, úgy érezte mintha repülne.
Most meg a feje búbjától a lába ujjáig zsibbadás vonult át rajta végig a testén.
– Mi ez? – kérdezte önmagától.
Egy bolond űzött vele most teljesen természetesen nyílt tréfát, vagy valamiféle örömkitöréstől ragadtatta magát ennyire el?
Nyugtatgatta magát, felzaklatott lelki világát, hogy minden rendben.
Leguggolt, sima, szép combjain ragyogott a Nap fénye.
Megigazította ruháját, s lecsúszott zoknijait. Füle mögé simított egy-két összekuszálódott kóbor hajtincset. Felállt. Nekiindult. És elszántan lépkedve, most már hogy többé ilyesmi ne történhessen meg vele, komor arccal sietni kezdett.
De belülről a „kisördög”, azért csak nem hagyta nyugodni. Nem sokáig bírta.
Elmosolyodott, és felkacagott. Mert: A puszit a szépsége és a bája miatt kapta, ezt kár lenne tagadni. S Ő már lassan egy igazi nő. Más is észreveszi hát, és értékeli végre.
Nem kell többé oly nagyon törnie magát, mint egy kis csitri.
Az a sok átaggódott, és sírásba fojtott éjszaka ezek után a múlté.
Félelme, hogy nem szerethetik, nem veszik észre, nem fedezik fel belső értékeit sem:
Mennyi tagadás, mennyi nem egyszerre. Melyeket végre elfelejthet…

Annak a napnak a varázsa kísérte el később is.
Élete első igaz szerelméig. Segítette a felnőtté válásban.
Csak vissza kellett emlékeznie rá, s olyankor mindig határtalan boldogság kerítette hatalmába.
Azzal a fiúval azonban, soha többé nem találkozott. Pedig bizony sokszor feltett volna neki egy kérdést, amely így hangzana…
– Nem lenne kedved velem, elfutni a sarokig!?

Kecskemét; 1985. július 18. csütörtök.
Kisizsák; 1995. november 3 – 4. szombat.
Budapest – Újpest; 2021. május 6. Csütörtök.