Narcissus naplója

Hát most mit mondjak. Lehet ezen filozofálni, vitázni, pro és kontra, érvek ellenérvek. Az idők végtelenségéig mehet a huzavona, de akkor is jó vagyok. Jó vagyok! Megkérdőjelezhetetlenül, és végérvényesen.
Még az is lehet, hogy a legjobb. Ebben nem kételkedhet senki. Sem a feletteseim a cégnél, sem a barátaim, sem az anyám. Rudolf, a főnököm folyton folyvást bizonygatja, dörgöli az orrom alá könyörtelenül, hogy nem tartom be a határidőket, kiszámíthatatlan vagyok és öntörvényű. Felháborító állítás, mint ahogy az is, hogy reggelenként elkésem, hadilábon állok az idővel, a pontossággal, mert nem érek be nyolc harmincra. Ugyan, gyerekek, nyolc harminc. Mégis mit kukacoskodik ez az ember a perceken, nem értem. Kötözködik, lovagol ilyen „nüansznyi”, pitiáner apróságokon. Én ennek felette állok, nálam nem pár perc a mérvadó. Neki nyolc harminc, hát nekem is. Legfeljebb nyolc harminckettő.
Nyilván nincs jól beállítva a telefonja, mindenki tudja, szerintem most már direkt miattam. Rám szállt, ez egyértelmű. Nem tudja elviselni, hogy jó vagyok a szakmában, sikeres, és felülmúlhatatlan. Pedig a kollégák tisztában vannak vele, hogy maximalista vagyok, és ambiciózus. Ellenőrizhető, feketén fehéren. Szerződések az én nevem alatt, nyereséges üzletek, az eredményeim, statisztikailag előtte járok mindenkinek. Nem győzöm bizonygatni milyen magasan teljesítettem az utóbbi negyed évben, elvitathatatlan érdemem. Engem csak az utókor fog elismerni, tudom jól.
Kutatónak, orvosnak kellett volna mennem, vagy fizikusnak, istenem, de hülye voltam. Mennyit dicsértek annak idején, gimnáziumi éveimben, Tárnoki tanárnő már akkor látta a tehetségem, szorgalmam. Bánkódott, amikor nem egyetemre jelentkeztem. Hiba volt, ma már én is tudom. De semmi vész, most is kiemelkedő vagyok, szeretem a munkámat. Persze, mit lehet tenni, mindig vannak, akik visszahúznak, nem hallgatnak rám, nem értékelik a tudásom, a szakértelmem. Hadakozhatok nap, mint nap, látom elégedetlen arckifejezésüket, vissza visszavágnak. Irigyek rám. Irigylik a sikereimet, erősségeimet, határozottságom. Bárkit meg tudok győzni az igazamról, lenyűgöző képességeimet nem is tudom, talán apámtól örökölhettem. „Ezek” meg itt, azt hiszik beképzelt vagyok, egoista, önhitt, ellentmondást nem tűrő, elviselhetetlen. Visszahallottam. Nem is értem ezeket a vádakat. Rólam beszélnek?? Kizárt dolog.
Nézem magam a tükörben, szimpatikus, lágy vonások.. és elhinni nem tudom miért ez az ellenségesség. Gyanítom, a “nagytöbbség” nehezen viseli, ha valaki jobb, több, netán okosabb lehet nála. Ilyenek az emberek, nem is kérdés. Elnézem nekik, ahogy annak idején Dominiknak is elnéztem a szóáradatait, dühkitöréseit, a vitákat, alaptalan vádjait, ajtócsapkodásokat. Istenem, még azt mondják, hogy a férfiak nem tudnak hisztizni? Dehogynem. Megtapasztaltam, nem mindenki bír el az intelligenciával, a borotvaéles gondolatmenettel, nekem pedig ez az erősségem. Még szerencse, hogy én aztán tisztában vagyok eme tényekkel. Azt mondta nem bírja tovább. Hát, ha nem, hát nem. Nem hiszem, hogy marasztalnom kellett volna, tudtam, hogy nála csak jobb járhat nekem.
Jött Marci, és milyen szép is volt az élet, mennyire imádott engem. Rajongás volt minden pillantása, minden mondata. Tudom, hogy neki én voltam a legjobb és a legtökéletesebb nő a világon, és hát, ez natúr valóság, bárki láthatja, ha csak rám néz. Megérdemeltem, hogy szeressen, hogy a tenyerén hordozzon, hogy én legyek az első és egyetlen az életében. Nem vonhat meg tőlem semmit, ami számomra kedves, és kényeztető, ez evidencia, ő is tudta. Boldog voltam mellette, bármit megtett volna értem, bármit. Egyszerűen nekem rendelte az ég ezt az embert, ragyogtam mellette. Bárcsak élhettünk volna örökké, így együtt, de hát az élet elvette tőlem, a sors közbeavatkozott. Marci megbetegedett. Magamra hagyott, megfosztatott az imádatától, és ez megviselt. Igazságtalanság volt, sérelmeztem. Szükségem volt rá, a szeretetére, a jelenlétére, és aztán egyik napról a másikra csak róla szólt az élet. A kezelésekről, az étvágytalanságáról, hányt is. Mennyi kínt kellett végignéznem, szörnyű hatással volt rám, tovább kellett lépnem.
Én nem szürkülhettem bele a gyászba, a fájdalomba, én nem élhetek az árnyékban, nem maszatolhatja el az arcomat könnyek áradata. Vigyáznom kell a vonásaimra, meg kell őriznem a szépségem, és ellenállhatatlanságom, ettől lesz teljes és kiegyensúlyozott az életem. Különleges vagyok és egyedi, megismételhetetlen. Persze azt mondják, mindenki az, de.. én tényleg. Léna is ezért köpköd kígyót békát rám odabenn, mert tudja, hogy vetélytárs vagyok. Pedig amúgy nem is, nekem nincsenek vetélytársaim. Megpróbál megszégyeníteni, befeketíteni, keresi a hibáimat, sunyi módon helyezkedik, hogy előnyhöz jusson. Tudom, hogy az állásomra pályázik, esélytelenül. Hát, majd meglátja kivel van dolga, engem nem lehet csak úgy lenyomni, eltávolítani, kifúrni.. de nem ám. Hogy is képzelhette, hogy méltó ellenfél lehet számomra.
Neeeem, itt csak én győzhetek, mindig és mindenki felett. Hiszen honnan is tudhatna nálam többet, képtelenség. Sem végzettségében, sem tapasztalatában nem érhet fel hozzám, és előbb utóbb mindenkinek el kell ismernie ezt.
Majd teszek róla,hogy tiszteljenek…