Mechanikus elmúlás: T. Ágoston László emlékére

„Az öregember egy kiugró sziklapárkány szélén ült,” tudva hogy az orvostudomány nem ígérhet neki már hosszabb életet, és ha meg is élné valami csoda folytán hogy ezt felajánlhatnák neki, akkor már túl sokat élt ahhoz, hogy tisztában legyen vele, ha valami túl szép, hogy igaz legyen, akkor az az is. Nem vágyott már a meghosszabbított életre, csak a távoli csillagokra, vagy legalább egyre közülük, de ha valaki most azzal állt volna elő, hogy megígéri neki hogy megkapja, és pont azt amire annyira vágyik, átlátott volna rajta, és a szemébe vágta volna hogy hazudik. És amúgy is, úgy érezte, hogy ha kinyújtaná érte a karját, bármelyiket elérhetné. Tudta hogy ő sem halhatatlan, és mégis, nem tud olyan esetre visszaemlékezni, még ha hosszan törné is magát, amikor a halálnak, bármilyen szerepet is osztott volna az adott tervében. De megöregedett, nem volt mit tennie ez ellen, mégsem érezte ezen a napon magát különösebben fáradtnak, és meglepetésére a karja, de még a keze sem remegett, ami az utóbbi időben olyan nagyon megnehezítette és keserítette hogy a legfőbb szerelmének éljen, az írásnak, a kitalált, vagy kiszínezett történetek megkomponálásának. Mert ezen a napon, ahogy ezen a sziklapárkányon üldögélt, nem volt kedve utána járni egy történetnek sem, és annak valóságalapját kutatni, vagy kikérnie a régen halott édesapja szakmai tanácsait, és dörgedelmes kritikáit. Nem akart a végére járni, hogy hol is van a mindenség vége, vagy a semmi kezdete, és hogy mi választja el a kettőt egymástól. Tudta hogy mindezek kifejtésére már nincs elég ideje, mert sokunkkal ellentétben, nagyon pontosan tudta, mikor jön el a halála órája, és perce, hiába mondogatták neki, hogy ezt Ő meg honnan tudja, és tudhatná. Ő erre csak mosolyogott, és nem kötötte senki orrára az Ő nagy titkát. A haláltól nem félt, mert nem volt már ismeretlen a számára, és örök titoknak is csak mások gondolták a környezetében, akik nem tudták mire vélni azt a sztoikus nyugalmát, amivel az utolsó napjaiban is szemlélni volt képes az őt körülvevő világot. Nem akarta, és meg sem próbálta elkerülni az elkerülhetetlent, neki sem látott vésővel és kalapáccsal a természet alappillérének szétverésébe, és búcsúzásul, még mielőtt elballagott volna, erre a nem is annyira az Isten háta mögött sziklapárkányhoz, ráncos kezeivel még utoljára végigsimította gyermekei, és szépszámú unokái feje búbját, tudva, hogy itt az ideje, hogy átadja a helyét a fiatalabbaknak. Nem tapogatózott a homályos távolságokba, és többször is az eszébe jutott, hogy ezen a napon van a legszorosabb kapcsolata a halállal. Nem akart kórházba vonulni, hogy ott a legmagányosabbak között a legmagányosabb legyen, azt bámulva és számba véve, hogy milyen gép, milyen műszer csatlakozik ehhez vagy ahhoz a testrészére, és szervére, hogy adatott szolgáltasson ennek vagy annak az orvosnak, akik ilyen vagy olyan beosztásban, ezért vagy azért, kielemezzék az ilyen vagy olyan géptől és műszertől kapott adatokat. Nem akarta maga körül látni, a szomorú tekintetű, és bárgyú ábrázatú hozzátartozókat, akik erről vagy arról akarták volna biztosítani Őt, miközben állandóan tettek és vettek volna körülötte, szüntelen szorgoskodásukkal terelve el a figyelmet a zavarukról, vagy arról, hogy valójában nincs is mit mondaniuk a számára. Nem akarta hallani a kedves szavakat, amelyek úgy hangzottak volna a számára, mintha csak valami ócska képeslapról olvasta vagy tanulta és magolta volna be az illető, hogy mint aki jól végezte a dolgát, egy kis szabadkozás után szabaduljon a kórház nyomott légköréből. A háta közepére sem kívánta, hogy bárki is fölé hajoljon, és áll anyai gondoskodásáról téve fényes tanúbizonyságot, letörölgesse a verítéket a homlokáról, vagy hogy kitörölje a fenekét, hogy zsebkendőt szorítson a taknyos orrára. Nem akart felszínes beszélgetésekbe bonyolódni, hogy újra hallgassa az ezer éves, talán meg sem történt meséket, és hogy fültanúja legyen a vele szemközt ülő vagy álló ön sajnáltató regéit, hogy néha megszakítva a mondókáját, újabb és újabb láz vagy fájdalom csillapítót erőltessen le a torkán, egy-egy korty, állott és langyos víz kíséretében. Mindez nem segített volna neki, igyekezet és jó szándék ide vagy oda, hogy elterelje a figyelmét a jelenről, és a jövőről. Nem akarta még csak elképzelni sem, ahogy az aktuális ügyeletes a nővérfigyelőben üldögél, kezében egy gépi kávéval, és egy madárlátta szendviccsel, ami talán éppen egy halott után maradt hátra, ahogy fürkésző szemekkel a műszerek jelzéseit figyelve, hogy vajon mikor kell otthagynia a kávét és a szendvicset, hogy kezdetét vegye a számára már rutinmunkának számító eljárás. A papírmunka, a telefonozás, az ez meg az. Biztosan tudta, hogy az ügyeletes, akit hozzá osztottak volna be, biztos hogy még akkor sem ment volna be hozzá, ha hívja, vagy még akkor sem ha az állapota rosszabbra fordul. Nem akarta magáénak tudni ezt a mechanikussá és gépiessé lett elmúlást. Nem akarta az élete utolsó napjaiban ilyen elembertelenedettnek látni a világot, inkább ült és ült azon a sziklapárkányon, azon kevés emberek nyugalmával, aki tudja jól: a minden, a semmi, és a névtelen, tárt karokkal várja őt.

Idézet: T. Ágoston László írásából.

Móritz Mátyás
2017 Július 22. Szombat
Budapest, Csepel