Felelősség és realitás

A kilencvenes években bizony-bizony kemény, és viszontagságos dolognak számított különcködő gyereknek lenni.
Tudta ezt magáról Döme is, aki – korához képest -, meglehetősen alacsony növésű volt, szemüveges, és pattanásos. Afféle Harry Potter-utánzat. Szőke gomba fizurájával úgy festett, mintha a Beatlesből lépett volna az emberek közé.
Még szerencse, hogy irányításmániás anyja azonnal beszereltette gyerekszobájába a telefont, így felhívhatott egy-két jószívűbb srácot, hogy játszanak, vagy kicsit hülyéskedjenek együtt. Fűrésznek rengeteg floppy lemeze volt a jó öreg 486-os Pentium kettes névre hallgató személyi számítógéphez, amin remek játékokat lehetett játszani, és ha az ember igazán belelendült, akkor nem számított, hogy odakint mínuszok röpködnek, vagy éppen tombol a kánikulai hőség, mert kényelmesen elhelyezkedett a kiszuperált irodai székben, és már kezdődhetett is a mérkőzés, vagy a csata az izgalmas lövöldözős játékoktól függően.
– Hé szia haver! Na? Mi a pálya? Délután talizunk, vagy mi lesz? – érdeklődött Döme. Megpróbálta lazára venni a figurát, de nem nagyon, mert csöppet sem volt jellemző rá a könnyed, fesztelen stílus. Inkább amolyan visszahúzódó, introvertált emberke hírében állt.
– Szia pajti! Nem is tudtam, hogy tudod egyedül is kezelni a telefont! – máris ugratásba kezdett Laci, aki valóságos számítástechnikai guru volt. Mindent azonnal szétszerelt, de pontosan össze is rakott. – Körülbelül háromnegyed kettőre ott vagyok, ha így megfelel?
– Nekem oké! Csak kérlek siess, mert nem akarom, hogy az apám korábban hazajöjjön! – Döme hangjában mindig is félelemmel vegyes reszketés bujkált, ha váratlanul kissé idegbeteg buszvezető apjára terelődött a szó, aki sajnos hajlamos volt hazavinni szintén kellemetlen munkáját annak minden nyűgösségével, és szőrszálhasogató temperamentumosságával együtt.
– Hé pajtás! Ne izgasd magad! Időben ott leszek! – máris lerakta a kagylót barátja. Lehet, hogy titokban ő sem igen kedvelhette, ha sugdolóznak a háta mögött. Kishúga pedig mindig úgy ügyeskedett, hogy idősebb bátya közelében lehessen, hiszen felnézett rá, és utánozni szerette volna minden lépését.
Döme apja Péntek lévén éppen beugrós műszakban volt. Ez annyit jelentett, hogy az adott műszakja két szakaszból állt. Egy délelőtti, és egy délutáni munkavégzésből. Balszerencse csupán akkor következett, ha egy-két busz műszaki hibás lett, vagy éppen kiégett, és szerelőt kellett hívni hozzá, mert akkor az adott munkavégzés – legalább is -, aznapra értéktelen maradt. Hiszen megkezdett órabér volt, és ha kiesett négy óra az ember a másik négyet már ritkán pótolhatta. Ekkor Döme apja rendszerint kicsit korábban hazajött.
Most viszont Dömén volt a sor, hogy szabadidejével úgy gazdálkodjon, ahogyan csak szeretne. Eldöntötte tehát, hogy minden szóban forgó házi feladatot, és leckét megcsinál, hogy így a két teljes napi hétvégén is azt csinálhasson, amihez csak kedve van. Talán végre újdonsült barátai elhívják bringázni, vagy az újonnan megnyílt játékterembe Budaörsön, és ott végre kipróbálhatja az új játékgépeket, vagy a billiárdot, mint a nagyobb, vagányabb fiúk.
Épp ezért valósággal repesett az örömtől, amikor osztálytársa pontban a megbeszélt időpontban felszólt csilingelő hangon a kaputelefonjukon, és közölte, hogy egy rakás kurva jó játékot hozott, amitől garantáltan befelé fog nőni az ember haja.
– Szia haver! Megjöttem! Engedj be! –közölte, míg Döme máris benyomta a kapunyitó gombot.
Ha Laci jött, akkor a másik jóbarát Gábor sem maradhatott el, aki nyugodt, érett komolyságával messze meghaladta vele egykorú társait. Meglehet azért, mert az apja valami fejes seggfej volt az egyik banknál, vagy csupán csak szülei korai vállása hozhatta ki belőle a korai felnőttség érzését.
Döme máris kirohant a bejárati ajtóhoz, és lelkes izgatottságát nem is kellett palástolnia. Most tényleg olyan volt mint egy igazi, őrülő kamaszodó srác, aki igazán a barátságnak örül, amiben olyan kevés része lehetett csak.
– Sziasztok! – köszöntötte őket. – Gyertek be! Nyugodtan!
– Hűha! Ez ám a porfészek pajtikám! – füttyentett Gábor, akinek volt egy dalmata kutyája, de ettől még nem kedvelte a százegy kiskutya című rajzfilmet.
– Hát nem megmondtam, hogy Dömében meg lehet bízni! Nem olyan mint a többi idióta! – lépett be cipő nélkül a lakásba Laci, akinek hátizsákjában értékes kincsek lapulnak.
Nem kellett messzire menni, mert a bejárati ajtó mellett közvetlenül a gyerekszoba helyezkedett el egy kifordított L-alakban, ahol sajnos a kánikulában a levegő is hajlamos volt bent rekedni, és áporodottá, elhasználttá válni.
– Kértek estleg… valami innivalót, rágcsát…
– Nekem egy dupla whiskeyt sok jéggel pajti, Gábornak meg ami tetszik! – kezdték ugratni, és jókat kuncogtak egy ideig, mire Dömének leesett a lényeg.
– Viccet félretéve! Van itthon kóla, meg chips! Ki mit kér?
– Igen! Jöhet mind a kettő! – Laci abban a percben, hogy meglátta az asztali számítógépet, mely olyan volt számára, mint valami műkincs, és ragyogott a tisztaságtól, mert Döme anyja ki nem állhatta a port, meg a piszkot, holott tudvalevő, hogy az elektronikai cikkek mániákusan vonzzák magukhoz a port – máris helyet foglalt a forgatható irodai székben, elővette a az ujjnyi vastag floppy lemezeket, és máris a meghajtóba tette őket. Nemrég jött ki a Windows 95. Ez azért mégiscsak fényévekre volt a régi Dosos operációs rendszertől, ami sivár volt, fekete-fehér, és halálosan eseménytelen. A Windowssal pedig egyszerre minden tökéletesen áttekinthetővé, és leegyszerűsítetté vált.
Döme egy műanyag tálba rakta a chipset, a ropogtatni valókat, és készített szintén ként tiszta műanyag pohárba kólát. Ne mondhassák barátai, hogy nem volt példás, megbízható házigazda. A végén még a következő Hétfőn máris elterjedt volna a hír, hogy a kis Döme milyen egy smucig kis szarházi.
– Már itt is vagyok! Hogy haladtok? – érdeklődött, miközben megpróbált úgy egyensúlyozni, hogy remélhetőleg egy eltévedt kólacsepp se hagyhasson barátságtalan foltot vadi új szőnyegén, különben anyja egészen biztosan szíjat hasít a hátából.
– Kösz haver! Nem rossz a géped, ám a teljesítménye lehetne egy fokkal jobb! – vett egy nagyadag chipset, és máris szájába tömte, mint aki már hónapok óta nem evett. Hogy Gábor se maradjon ki kortyolt egyet a kólából.
Mindhárman izgatottan várakoztak, amíg az adott játék telepítő programja végig nem futtatta az egész összetett műveletsort, majd amikor mindent jóváhagytak, és elfogadtak kezdődhetett az igazi játék.
Először persze Laci volt az, aki kötelezően végig mutogatta Dömének, hogy mi mire való? Hogy melyik tárgyakat, eszközöket, fegyvereket kell ahhoz megszerezni, hogy egy-egy komplikáltabbnak vélt pálya sikeresen teljesíthető legyen, majd – mivel az idő szorított -, azonnal kilépett a játékból, és sorrendben floppy lemezeivel feltelepített egy következőt. Aznap legalább vagy öt-hat játék is ráment az üres merevlemezre, és Döme nem győzött naiv-gyerekesen hálálkodni, hogy menyire szuperfrankó haverjai is vannak neki, és végre tényleg úgy érezhette magát, mint aki révbe ért, és akit elfogadtak különcködésével együtt.
Időközben azonban fordult a kocka. Hazajött Döme zsörtölődő, kissé kiállhatatlan apja, aki máris a konyhába ment, hogy elszívja megérdemelt cigarettáját, és megigya hűsítő sörét. Most kissé leverten, és csapzottan nézett be fia gyerekszobájába.
– Szevasztok! Szia Döme!
– Csókolom! – köszöntek ketten!
– Szia apa! – kicsit tartózkodóra, félénkre sikeredett Dömétől a köszönés, de örült, hogy remélhetőleg ennyivel is megússza, legalább is aznapra.
– Mit csináltok? – kíváncsiskodott.
– Tetszik tudni mi csak… játszunk… van néhány számítógépes játék, meg ilyesmi…
Döme apja úgy érzékelte, hogy minden rendben van, így több szót már nem vesztgetett rájuk elment a hálószobába átöltözni, majd mikor ezzel megvolt fáradtan beleroskadt a nappaliban lévő kedvenc, kényelmes fotelébe, és elkezdett újságot olvasni, hátha utolérheti az álom. Néhány perc múltán már jóízűeket horkantott.
– Te az apád tényleg nagyon mogorva figura lehet! – legyezte meg bizalmatlanul Gábor, aki ki nem állhatta az öregjét. Talán azért volt kissé antiszociális.
– Szerintem jó fej, csak nem szabad hogy felkapja a vizet, mert akkor jobb, ha senki sincs a közelében! – Döme csak az igazat mondta.
– Szóval olyan igazi belevaló, magányos farkas típus. Igaz-e?!
– Hát… valahogy úgy…
Laci türelmesen megmutatott minden feltelepített játékot, majd amikor már jócskán eltelt az idő és kora este lett a két jóbarát úgy döntött, hogy most már ideje lelépni. Döme csak hadd játszadozzék egymaga ezzel a sok frankó játékkal.
– Akkor mi leléptünk hapsikám! – nyújtott kezet Laci, és Gábor vegyesen! – Az öregeddel meg vigyázz, nehogy baj legyen miattunk! Akkor Hétfőn talizunk a suliban! Szevasz! – köszöntek sietve el, és már mentek is.
Döme a hétvégéket szinte mindig anyai nagyanyjánál töltötte, mert szüleinek rendszeres szokásává lett, hogy minek tespedjenek lustán a négy panelfal között, amikor kertesház, szabad levegő, és kikapcsolódási lehetőségek egész sora várja őket.
Szülei kisebb veszekedési patáliát kerítettek abból, hogy Döme miért nem akar kimenni velük a nagymamához. Miért kell neki mindenáron a játékaival vacakolnia, ahelyett, hogy biciklizhetne, vagy levegőzhetne, mint a többi gyerek?
– Egyszerűen képtelen vagyok megérteni a fiad gondolkodását! Miért kell neki ezt csinálnia, amikor ő is családtag, és egy családnak össze kellene tartania! – fortyogott veszekedése közben az ideges apuka.
– Nyugodj meg drágám! A fiunk csak kamaszodik, és egy kis függetlenségre, önállóságra vágyik! Meglásd! Ha most engedünk neki később még meghálálja a nagyfokú bizalmat! – próbált a férje lelkére beszélni a megfontolt, és talpraesett feleség, aki pontosan tudta mire van szüksége fiának.
– Oh! – hökkent meg az arrogáns apa. – Nem is tudtam, hogy előléptetted magadat önkéntes pszichológusnak! A te fiad egy… én nem is tudom, hogy milyen ember…
– Na rajta! Mondd csak ki, amit gondolsz! Tudom ám, hogy mit hiszel róla, de nagyon tévedsz! Döme igenis fantasztikus gyerek, és ha neked ennyi sem elég akkor csak fődögélj nyugodtan a levedben! És ha azt mondanám, hogy idén én egyedül megyek nyaralni?! – most a feleségen volt a sor, hogy kijöjjön az ingatag lábakon álló béketűrésből.
– Ne idegesíts anyukám! Ne húzd fel a már így is pattanásig feszült idegeimet, mert annak rossz vége lesz! – kezdett ide-oda járkálni mérgében a lakásban.
– Igen! Talán fel akarsz pofozni???
– Nem! Sose bántanálak! Csak… szeretném, ha egy család lennék! – vette higgadtabbra a figurát, és látszott rajta, hogy bensejében őrlik magukat az érzelmek, akár a malomkövek.
– Nézd! Mindketten felnőtt emberek vagyunk! Tartsuk tiszteletben a gyerekünket legalább annyira, hogyha ő most nem szeretne velünk jönni, akkor nem kötelező! Elvégre már kamaszodik, vagy nem?! Örökké senki kezét sem foghatjuk! Nem igaz?!
A férj kiment elszívni egy cigarettát a konyhába, és látszott rajta, hogy homlokán, és arcán az erek valságos indákkal tekergőznek, mintha valami őserdő akarna arcán megjelenni. Végül az apa kénytelen-kelletlen beadta a feleségnek a derekát, és másnap – hétvége lévén -, csupán csak ketten látogatták meg a nagymamát.
Döme boldogabb, és kiegyensúlyozottabb talán már nem is lehetett volna. Mintha mászás, tonnányi sziklatömegektől szabadult volna meg, melyek több kárt okoztak önbizalmán, mint amennyit az átlagos ember valaha is el tud képzelni. Elhatározta, hogy kedve szerint osztja be az idejét. Előbb az iskolai, még függésben lévő feladatok, aztán mehet a véget nem érő számítógépes játékok egész sorozata.
Anyja szokott módon ebédidőben mindig felhívta telefonon.
– Szervusz édesem! Hogy vagy? Remélem kicsit megnyugodtál, és legalább kikapcsolódsz! Nagymamáék is jól vannak! Sokszor puszilnak téged, és hiányolnak!
– Szia anyu! Én is puszilom a nagyit! Jól érzem magam! – először mondhatta ki hangosan, megkönnyebbülten. – Mikor jöttök haza?
– Még van itt egy kis tennivaló a ház körül, de este felé biztosan visszaindulunk majd! Addig egyél, amit találsz a hűtőben, és semmi rosszaság! Rendben?!
– Hisz ismersz már! – óvatosan lerakta a kagylót, majd tovább folytatta a megkezdett játékot. Kicsivel háromnegyed tizenkettőkor lefeküdt egy kicsit pihenni. Kimerültnek érezte magát. Talán kicsit szúrt is a szíve, de nem nagyon. Inkább olyan érzések kavarogtak a lelke mélyén, mintha elárult, vagy cserben hagyott volna egy másik embert, gondolatot, vagy eszmét.
Amikor később felkelt úgy döntött olvas egy kicsit. Egy régi könyvet nyitott ki idézetekkel teli. Arra volt kíváncsi, hogy vajon ha az élet ennyire bonyolult, és összetett, mint jelenlegi formájában, akkor vajon miként érhető el a tartós változás?
Szülei kicsivel este hat óra körül nyitották ki a bejárati ajtót. Anyja bensőségesen magához ölelte, mintha már évek óta nem találkoztak volna, míg apja kicsit szúrós, méregető zöld szemekkel erőltetett udvariasságot mímelve egyszerűen csak megszorította a kezét.
– Na mesélj csak édes fiam! Milyen volt a ház urának lenni? – kérdezte.