Egy ködös Februári éjszakán igyekezett hazafelé. Bár nem volt kedve megérkezni, hiszen senki sem várta, de a cél most mégis jólesett.
A téren átvágva, gyötrő szomjúság tört rá.
Bolondos ötlet a szervezettől, hogy gondolatban hideg, jeges vizet kíván, de e pillanatban éppen erre vágyakozott. S láss csodát, mivel nem volt annyira zord idő már, a sötétségben mely a magas, emeletes házak között szinte teljesen körbeölelte, egyszer csak ott találta magát az éppenhogy csak folydogáló apró kis kút elött a téren. Melyről tudta, hogy ott van, hisz minden reggel munkába menet és onnan jövet este, elhaladt mellette. Sőt hétvégente többször is, ha a piacra, vagy az ABC be igyekezett. Mégis érdekesnek találta a dolgot.
Furcsállotta, mert a víz nem fagyott be. S nem gondolta volna, hogy még nem zárták el.
Bár nappal tegnap és ma, eléggé kellemesen sütött a Nap, így lehet valaki éppen ezért, talán másképp gondolta ezt.
Ő nem bánta. A lefelé hajlított kis csövön, két furat helyezkedett el.
Befogta egyik ujjával az alsó nyílást, és szinte a nyelvét kiöltve, nyeldesni kezdte a kortyokat.
Az így megnövekedett nyomás általa úgy hatott, mintha csak egy csapot nyitna ki.
Jobb kezén, amit odatartott végig folyt, ami nem jutott be a szervezetébe.
A kézfeje és az ujjai megdermedtek. Tűzpirossá váltak.
Mégis olyan mohón ivott, mint akinek utolsó alkalma adódik rá.
Szenvedélyesen…Élvezettel.
A körülötte épült házak, elhelyezkedésükkel U alakban álltak. Tökéletes összhangban, majdnem teljesen zárva a teret. Parkosított kis fás résszel, kockakövekkel kirakott sétányokkal, homokozóval, és hintákkal ellátva azt.
Bárki is álmodta meg mindezt, hajlott a romantikára. Gondolva ezzel együtt, az összes gyermekes családra.
Ezek az egyberakott lakások, egységükben rideg betontömbök, most rémisztő gondolatokká váltak számára. Szinte a fülében csengtek egyszeriben a nagy behemót léptek, mintha csak megelevenednének azok a képzeletében, s óriások követnék a sötétben, el akarván taposni Őt…
Mégis e lassan múló pillanatban megállva, csak a szomját oltotta szüntelen.
Azután pár hangosabb, és keményebb korty következett végezetül, majd felegyenesedve, két
szemét forgatva körbetekintett.
Nem volt ott senki és semmi sem.
Csupán egy, a város egyszerű lakótelepe, az idő örökös múlásának végtelenjében.
Gyenge remegés, félelem lett úrrá rajta.
Bár tudta kezelni élénk fantáziájának furcsa világát, azért elveszni nem akart benne mégsem.
Kirázta a hideg, mégis leült egy padra.
Dacolni akart, mint mindig – most is, az adott pillanatoknak történéseivel.
Keze, amelyre a víz folyt még imént, elég rendesen átfázott, hát bedugta a kabátja alá, majd aztán megszáradva a zsebébe.
Kesztyűt általában nem hordott, mert zavarta, hogy legtöbbjükben fogni sem lehet rendesen.
Hosszas melegen tartásra kezeit pedig úgy vélte, jobbját, most épp a megfelelő helyen tartja.
Tökéletesek, pont a megfelelő célra alkalmazva.
Rövid matatás után abban mélyen megbújva nemsokára rá, ujjbegyeivel elérte régi rossz szenvedélyének a kellékeit.
Apró kis gyűrött dobozból elővett egy cigarettát, mellette lapult a gyújtója is.
Szájába vette, néhány kattanás, s a dohány máris a papírjában vörös parazsával égett.
Ajkai közt, szája jobb oldalában szívta azt, s balról, féloldalasan nyitott száján át bocsájtott
el a kiáramló füstöt. Szemével mindig hunyorítva egyet a füsttől.
Úgy érezte, hogy e percekben játszódó mozdulatai, ügyesen egymásba rendezve miként egy
jelenet, beleillenének akár valamijen filmbe is.
Mintha tényleg így lett volna megírva mindez.
Felnézett az égre, amiből a köd miatt nem láthatott semmit, hát a csillagokat hozzáképzelve
álmodozott.
Bejárva a tejutat végig, felülve a göncölszekérre, miként valamely létezés.
De szép is volt, amely mosolyra húzta szét száját engedékenyen, élvezve így azért eredendő
szabadságát…
A hideg szél, amely hajfürtjeit borzolta, most hirtelen arcába fújt egyet.
Összébb húzta magán kabátját, s csak a feje félrerántásával igazította el azt.
Elmélázott így: A már hosszan leégett cigarettahamu egyben letörve, most lepergett a kabátján végig, egyenesen a sáros, fekete földre. Szerte szállva onnan, pernyeként.
Minden előzmény nélkül, egyszeriben elkezdett szemerkélni az eső.
Aztán mintha sírt volna, hideg cseppeket könnyeknek hintett arcába.
Ébredt már elméje, reagált rá.
Örök pesszimizmus, nyugodtság ült ki sminkkel még egészen jól takarható, apró ráncokkal
átszőtt arcára.
Eltitkolt gondolatai, és a körülötte lezajló jelenetek tették őt egésszé.
Ha pedig volt is valami, amely akár komolyabban szívtájékon döfte néha, az csakis valamelyik golyóstolla lehetett, amely véletlenül bekapcsolódhatott egy-egy rossz mozdulatnál.
Ott lapultak notesza, benne feljegyzései, firkái, jegyzetei, rövid kis esszék, verseknek
társaságában belső zsebének rejtekében.
Sétáinak absztrakt dolgait – elmélkedéseit jelentett meg rajtuk.
Papírra vetett valós – valótlanságok. Amelyek mellett, minden megtörténhetett bűnben – bűntelen. Elfogadott világrendünk szerint.
S amikor végre nekiindult hazafelé, egyszerűen a tövig szívott cigarettáját, csak úgy kiköpte
a földre…
A kulcs durván kattanva lakása ajtajánál, kétszer fordult meg a régi zárban.
A lépcsőház ajtaja eközben még lassan csukódott vissza, így utána záródva amin áthaladt.
De Ő már bent is volt.
Mindent ugyanúgy, a megszokott helyén talált.
Semmi sem változott. – Állapította meg villanyoltás után, az előszobában állva.
És csak ez, csupán csak ez a kis lakás volt mindene, amit a hosszú évek során felmutathatott.
Déli fekvésű két nagy szoba benne.
A konyha, amelyben szabadnapjain kiélhette alkotó vágyát.
Sütve vagy főzve valamit, saját elégedettségére, vagy gyönyörére.
S még egy kisebb háló, egy tágas nappalival is.
Ahol a falakon festmények, köztük a polcokon regények, és főleg verseskötetek.
Az asztalon feljegyzések, írógépbe befűzött, papíron félbemaradt mondatok – gondolatok.
Igy vették körbe dolgai…
Kairó, Egyiptom, s még pár déli ország ahol szintén járt, s amelyek fényképeken megörökítve
feküdtek szerte most épp az egyik fotelban felejtve, egy lassan szakadozó illatos – kék színű borítékban.
Tegnap ezek tarották itt, ma szemében így látván csak kupi.
Lehet, ha kedve lesz, később elpakolja majd.
S ötven éve, amivel még túl fiatal mindenhez, és még egyszer kimondva ötven éve, amely által
túl öreg is lett mindehez.
Újabban gondolataiban sűrűn rátörve ez, gyötörte.
Megválva nemrég autója gyakori használatától szintúgy, miként az elmúlt egykori valós dolgaitól.
Mert hiszen így egyedül, hová is menne?…
Beljebb lépett, fáradtnak érezte magát, hát beült a kisebbik szoba egyik foteljébe. Úgy hogy éppen vele szemben függeszkedett, a már megfakult tapétával borított falon, a gitár.
Egykoron a belőle kiáramló dallamok kavalkádjában intenzíven rész vállalva Ő is még hallotta,
felidézni tudta a sok zenét, ha behunyta a szemét.
Most ott pózolva húrjainak lazaságában, oly annyira elfeledetté vált.
S mintha lehangolódva tiltakozna: Miszerint „Ez nem való, ne legyünk szomorúak emiatt.
Csak a szépre szabad emlékezni örökkön”…
Felállt, kiment vissza az előszobába. Felakasztotta a fogasra előzőleg, csak úgy, a cipősszekrényre rakott kabátját.
A 4 emeletes bérház lakói, lassan kezdtek ébredezni.
A konyhában készített magának egy jó forró teát, melybe mézet csöpögtetett.
Megevett mellé a hűtőben talált valamién szalámis, tegnapi szendvicset.
Sűrűn ismétlődő – kopogó léptek. Munkába – vagy más, dolgukra igyekvő emberek.
A földszinti lakásnak is voltak hátrányai.
Visszatért a kisszobába. Ő most szabadságon volt.
Két keze közt szorongatva kedvenc bögréjét.
A függönyök itt, nem voltak összehúzva.
Valamelyik reggel, amikor takarítással kezdte a napot, akkor maradhatott így. De most nem igen izgatta semmi. Még pár korty az ízletes teából, s átadta magát az emlékezésnek teljesen.
A zsebében talált kulcsaival kezdett el közben játszadozni. S most amúgy sem akart csinálni semmit…
Fiára gondolt, aki itt nevelkedett. S két házasságából csak Ő tudható be, mint életének egyetlen szépsége – döntése, hogy világra hozta…
Valaha Anya volt.
Megszülte Őt, dajkálta, nevelte, taníttatta. Ma csak gyenge idegrendszerét dajkálhatta önmagában, de az úgy látszik jobban szereti önön magát, mint ahogy személye viszont.
Úgy érezte, zenét kellett volna most hallgatnia, de ezen a gitáron.
S gyermeke ujjai varázsolhatnák a húrokat élővé, ahogy oly régen – újra.
Pengetve: S azok hajlonganának, mint az erdő fái a lágy szélben, fodrozódnának miként
a tavaknak – folyóknak – tengereknek hullámai.
Hajolgatnának, egy tanult értelem felett. Elsírva csodás dallamokat, megidézve vele a múltat,
boldoggá téve a jelent.
Festve az eget ragyogó kékre, a fűt zöldre, a földet feketére.
S most letörölve az arcán hírtelen végig futó, kibuggyanó könnyeit, elérzékenyült.
Azután csak úgy spontán ötlettől vezérelve, levette lábairól a cipőit, és végig feküdt azon az ágyon, amely egykoron a fiáé volt.
Itt még minden a régi volt, s ugyanúgy maradt, mint amikor itt hagyta, és elköltözött.
Mert ez az élet rendje. Ismerte el.
S mindig is tudta, hogy ez bekövetkezik egyszer. De egy pillanatra sem akart rá gondolni, vagy elfogadni tényként, amíg tartott.
Megvigasztalódott most.
Szemei lassan lecsukódtak.
Fülei távoli, városi buszok hangjait hallották még, s a pocsolyákba csöppenő sűrű vízcseppeket
kint az aszfalton…
Kis „menedéke” doktornői munkája, amely még egyben tartotta lelki világát, most mindez elringatta.
A szoba meleg volt, a radiátor közvetlen az ágy mellett, hője átjárta testének minden egyes porcikáját. Azért még magára húzott egy plédet.
A helység kisasztalán az üres bögre letéve díszelgett, mintha varázsital lett volna benne, úgy elalélt egyszerre.
S nem tudta mikor, haladt át tudatában a valóból, az álomvilágba. Feje alatt fia kispárnája.
Felette a falon már boldog némaságában függeszkedett fent…Magányos Gitár.
Kisizsák; 1992. Február 16. Vasárnap.
Budapest – Újpest; 2021. Május 16 – 17. Hétfő.
Kedves Mària.
Köszönöm hogy olvastad a novellàm,
ès örülök kogy tetszett.
Kedves szavaidat örömmel olvastam.
Kellemes, ès szèp hètvègèt kívànva neked.
Tisztelettel ; Bakos Attila Pèter.
Ritkábban olvasok elbeszéléseket, mivel a telefonon aprók a betük,
gép előtt meg a gerincem nem bírja az ülést. Örülök, hogy elbeszélésedre
mégis sort kerítettem. Olvasmányos, jól megírt történetedhez
szeretettel gratulálok. Tetszéssel olvastam.
Üdvözlettel kívánok kellemes, szép hétvégét.
Mária