Borgőz és orgonaillat

Irma meghúzta a borosüveget és lerakta az üvegasztal szélére, éppen hogy csak le nem esett róla. A porcicák mellett több napos ragacsos alkoholcseppek piszkították be a szebb napokat megélt, fém lábakon álló asztalt. Régóta már saját magát sem tisztogatta, nemhogy az asztal rendben tartására lett volna gondja.

Általában minden este kiürült egy újabb borosüveg, amit nem dobott a szemetesbe, így már a nyolcadik üveg sorakozott rajta, kettő pedig az asztal alatt pihent. A reggel többnyire ott érte a kedvenc helyén, általában elnyűtt fotelében, amiben elszunnyadt az alkoholtól. Reggelente, amikor felébredt a kábulatából utált tükörbe nézni. Kereste a régi arcát, de hiába nézett a tükörbe, sehol sem találta. Egy züllött, alkoholista nő képe nézett vissza rá. Utálta a tükörképét. Kereste a szája körüli kis lyukakat, amikor mosolygott, kereste a szeméből fiatal korában csillogó fényt? Sápadt, beesett, ráncos arcától sötétben a gyerekek megijednek, olyan csúnya lett mostanára.
Jóska tegnap este is kikergette a disznóólba, megmondta neki, hogy részegen nem aludhat a házban. Pedig ő sem volt színjózan. De még így sem tűrte meg maga mellett az asszonyt. Annyira megutálták már az elmúlt évtizedek alatt egymást, hogy mindketten már csak egymás halálát várják. Annyi emberség szorult azért még Jóskába, hogy az utcára nem tette ki hites feleségét. Valahol érezte, hogy ő is tehet róla, hogy idáig jutott régebben szeretett arája. Sohasem volt hozzá kedves, csak addig a pár percig, míg megkapta azt, amit akart tőle az ágyban. Utána bele rúgott, mint a kutyába. Csak ezért mert ilyen rossz természete volt. Lealázta a sárga földig kezdve a szülei gyalázásától, és folytatva a nő semmirekellőségével. Első alkalmakkor nem tudta mire vélni a felesége, hogy miért kapja ezeket a szidalmakat, amiket szerinte egyáltalán nem érdemelt meg. Csendben végighallgatta őket és hallatlanná tette. Nem kérte ki magának, hogy őt és a szüleit ilyen szavakkal ne illessék. Aztán próbált kapálódzni, de már nem jutott vele semmire. Mindennapossá váltak a szócsaták, békesség nem volt az otthonukban.

Meleg májusi este volt, amikor egymásba szerettek. Orgonabokrok szegélyezték a dombtetőre vezető ösvényt. A lila szín minden árnyalatában pompázó virágok bódították el az arra járókat. Irma fekete haja lágyan omlott Jóska vállára. Gerlék szálltak fel a bokrokról, amikor a szerelmespár el akarta foglalni a madarak búvóhelyét. Készültek egy kis elemózsiával, leterítették a fűbe a pokrócukat, kipakolták az ennivalót és falatozni kezdtek. Aztán, ahogy ilyenkor lenni szokott, csakhamar más vágyaik is támadtak. Átkarolták egymást és szerelmes szavakat suttogtak szerelmesük fülébe. Csókcsatájuk akár reggelig is tartott volna ezen a kellemes éjszakán, de várták őket haza a szüleik, tíz órára otthon kellett lenniük.

Utcájuk végén illatozott egy halványlila, teljes virágot hozó orgonabokor. Délelőtt, amikor még bírtak menni a lábai Irmának, odatámolygott a bokorhoz és szedett egy csokorra valót magának. Otthon csak egy régi kicsorbult szájú vázát talált, amibe bele tette a virágot. Beállította a bűzlő borosüvegek mellé az asztal közepére. No, szép látvány! – gondolta magában. – Igazi csendélet. Ilyent érdemlek? – tette fel magának a kérdést már sokadszorra. Nem tudott válaszolni még magának sem. Régen elromlott már minden, észrevétlenül, csendben. Az üvegek és a foltok is csak szaporodtak az asztalon, valamikori búzakék szemei kezdtek üvegessé válni. Nem élet ez így már, csak pokol és szenvedés. Sehol egy boldog perc, csak az örökös harc és megaláztatás. Félig öntudatlan állapotban volt már Irma, amikor eszébe ötlött a megváltó gondolat. Ha most csuklójával megérintené a kicsorbult váza száját és erősen végig húzná rajta, akkor holnap már nem kellene szenvednie a férjétől és saját magától sem. Micsoda gondolat, ez megvalósítást kíván. Szerencsére nem kellett senkitől búcsúznia. Fiai rég elfordultak tőle az ital miatt, szülei már nem éltek, testvéreivel is rossz volt a kapcsolata. Itt a ragyogó alkalom, ami megoldást jelenthet számára.

A küszöb alatt vékony piros csíkban szivárgott a vér az előszoba kövére. Hajnalban a férje talált rá. Nem szokott benézni hozzá reggelente mielőtt indulni szokott a munkába, de most muszáj volt benyitnia. Irma negyvenhat évet élt. Senki sem siratta meg