ZSARNOKOK ÉS KÍSÉRTETEK
A legnagyobb fejtörést az okozta, hogy kivétel nélkül szinte minden új tanulónak – ha új iskolába került, vagy netán iskolát váltott, hogy előírt, és kötelező, unalomig ismert rituáléval muszáj volt felállnia vezényszóra és egy kicsit bemutatkoznia, vagy adott esetben mesélnie egy kicsit magáról jövendőbeli osztálytársainak.
Réti Gyula nemrég került a gimnázium első osztályába, de már a legelső nap azzal kellett szembesülnie, hogy nem különösebben kedvelik, és szinte senki sem akar vele beszélgetést kezdeményezni. Amolyan átlagos, pulóveres, farmeros, kamaszodó srácnak nézett ki, akiben bár – állítólag veszettül tombolnak a hormonok, és kiadósan vannak pattanásai, kiütései is, melyek főként átlagos arcát lepik el szinte mindenütt. Bizonyos bizalmas tabu-témákat, mint mondjuk a kezdődő szexualitást szükségképpen muszáj volt elhallgatnia. Hiszen az csöppet sem jó, ha szinte mindenki erről beszél, vagy adott esetben mindenki gyakorolja. A legtöbb forróvérű, heves, hajzselés srác különben is már jórégen a csókolózásban lelte ki minden örömét, na meg, hogy kedvére tapogassa, simogassa a lányokat, akik szintén úgy látszott, hogy egy csöppet sem utasítják vissza a sokszor bunkó fiúk alpári, nyíltan provokatív, provokáló, ingerkedő viselkedését.
Réti Gyulát azonban más fából faragták. Anyai nagyanyja arra nevelte, hogy legyen az adott lány akármilyen ostoba, vagy idióta neki, mint legénynek szükségképpen tisztelnie, becsülnie, és ha szükséges védelmeznie illik mindenkit, aki erre rászorul, vagy bajba került. Igen ám! De a szemfüles, és gondoskodó nagymama rendre kihagyta a számításaiból, hogy mi a helyzet akkor, ha az illető lányok elszánt, vad, harcias amazonok képében akarnak bosszút állni a hím társadalom összes tagjain, és persze – mondani sem kell -, hogy a legkevésbé sem szorulnak gyámolításra, vagy éppen pátyolgatásra.
– Hát… édes fiam! Azt már neked kell megoldani! – szólt ilyen esetben a nagymama intelme.
A legelső dolog, ami feltűnt neki, hogy mint frissen beiratkozott gimnazista ebben az oktatási intézményben valamivel szabadabb szelleműbb, és liberálisabb volt a légkör, mint mondjuk az általános merev, és poroszosan konzervatív falai között. Itt mintha mindenki szabadon azt tehette volna, amit csak akart. A lányok kihívó, nyálcsorgató ruhákat vettek fel, mely többet megmutatott hirtelen fejlődésnek indult, bimbózó testükből, mint amennyi ildomos lehetne ilyen korban, míg a fiúk előszeretettel öltözködtek balhézós hippiknek, vagy vagány rockereknek, akik elsősorban rossz magaviseletükkel, és szándékos verekedős stílusokkal vívták ki önmaguk ellen az iskolai vezetőség nemtetszését, elszánt haragját.
Az is túlontúl meglepte, hogy a kezdeti, kamaszkori szerelmet egyesek mennyire nyíltan fel merik vállalni, és naponta több alkalommal is gyakorolják. Ez legtöbb esetben a változatosan simogatós csókolózástól, egészen a forró, hosszantartó flörtölési szokásokig terjedt.
Néhány elszántabb, és talpraesettebb lány még előszeretettel kérkedett is vele, hogy neki már megvolt a legelső szexuális élménye, és igaz ugyan, hogy sötét volt, amikor a fiú elővette a szerszámát, de azért mégiscsak megtörtént a dolog, és ezzel, mintha egycsapásra felnőttekké változtak volna a kezdetben naivnak, és túlzottan is gyerekesnek számító dolgok.
Ahogy a gimnázium kissé komor, letisztult, merev formavilágú épületéhez ballagott újból úrrá lett rajta a kísértő késztetés, miszerint: hagyja a francba az egészet, és inkább sürgősen mutasson hátraarcot és inkább hagyja ki ezt a megkezdett első napot.
A nyüzsgő hangyabolyszerű embersokadalom szinte egyetlen csapásra máris magával sodorta teljesen észrevétlen. Mindig is mondogatta, hogy az elektronikai beléptető rendszer kész vicckategória, hiszen mi van akkor, ha valaki mondjuk otthon felejti a diákigazolványát, aminek mágneses chipje elvileg kinyitja a beléptető kaput? Vagy ha mondjuk valaki elvesztette az igazolványát és most szégyenkezve nem mer senkinek sem szólni róla, hiszen az nagyon ostoba és égő érzés rá nézve?
Végül úgy döntött, hogy egye fene. Több is veszett már Mohácsnál, nem igaz?! Annyira lassítva ment, mintha egy láthatatlan mágneses erő arra kényszerítené, hogy inkább hátrafelé menjen, és ne előre. Végül csak-csak odaért az elektronikus kapuhoz, ahol máris két szigorú, lepusztult, őskövületszerű tanár fogadta, akiknek az volt a feladatuk, hogy a diákok megfelelő okmányait, és belépési szándékait ellenőrizzék. ,,Istenem, akár az óvodában.” – gondolta.
Már készítette is elő a saját, személyre szóló diákigazolványát, gondolván, hogy mi baj történhetne, amikor ő mindent a megfelelő protokoll szerint csinál, és különben sincsen rosszfiú, vagy bűnözői képe. Mekkorát tévedett.
Amikor odaért a két aggastyán kinézetű tanárhoz, azok úgy mérték végig, mintha egy újabb társadalomra veszélyes hulladék, vagy söprendék volna, akinek minden mozdulatáról egyenesen ordít, hogy csakis a bajkeverés, és a csetepaték éltetik.
– Állj csak meg! Diákigazolványt kérem! – szólt az egyik, aki tar volt, és kopaszfejű, akárcsak Kojak.
– Jó reggelt kívánok! Tessék! – köszönt illedelmesen, és megpróbált barátilag, partnerként közreműködni ebben az egész idegeket borzoló procedúrában.
– Hé? Ott a hátsó sorban! Mi a jó Isten folyik ott?! – kiabált a másik szakállas, gusztustalan tejeskávészínű köpenyt viselő, szakoktató tanár, akiről később kiderült, hogy egyben igazgatóhelyettes is volt, tehát nem akárki a társadalmi ranglétrán. – Húzzatok onnét, de gyorsan! – parancsolta, majd azonnal kiragadta a kopaszképű tanár kezei közül Réti igazolványát és az elektronikai felismerő rendszerhez érintette a kis mini mikrochipet. A készülék azonban nem jelzett. A kis csipogó hang, mely a szabadságot, és a biztos megmenekülést jelenthette volna főként egy önbizalomhiánnyal küszködő kamasz srácnak csak nem akart működni.
A szakállas és a másik tömzsi tanár összenéztek, majd erősen megcsóválták a fejüket. Sehogyan sem értették, hogyha valakinek van érvényes diákigazolványa, és látszólag úgy néz ki, mint egy diák, akkor azt miért nem engedi be a rendszer?
Valamit suttogtak bizalmasan egymás között, míg végül alig öt percen belül megszületett a megoldás.
– Hogy hívnak? – förmedt rá valamivel ellenségesebben a szakállas igazgatóhelyettes.
Réti Gyulának máris inába szállt a maradék bátorsága is, és reszketni, izzadni kezdett, akár a nyárfalevél.
– Ö… bocsánat… ö… Réti… Gyula… – nyögdécselte, mint akit ott helyben keresztre feszítettek.
A két vén pedagógus megint összenézett, majd a kopaszképű jelenléti ívet vett elő, és névsor szerint végigment a neveken. Csak a biztonság kedvérét. Elvégre nem hagyhatják, hogy ellenséges, vagy éppen garázda elemek megzavarják az oktatási intézmény szigorú, és patinás légkörét. Hát azért mégiscsak a méltóságról, meg a hagyományokról van szó.
– Milyen nevet mondtál? – kérdezett ismét vissza, de ezúttal a kopasz Kojak.
– Réti Gyula… – felelte alig hallhatóan, majd egy váratlan pillanatban szerencsétlen módon eleredtek a könnyei.
A két pedagógus – látszólag -, semmire sem tudta vélni, hogy egy közel százkilencven centis, jó húsban lévő, egészségesnek látszó kamasz fiú miért kezd el minden ok nélkül pityeregni, amikor csupán csak egyszerű rutin eljárásról van szó, semmi több. Megint csak elvonultak tanakodni, és sugdolózni. Megint eltelt jócskán tizenöt perc mire végeredményre jutottak.
– Szerintem ennek a fiúnak komoly lelki nyavalyai lehetnek… – vélekedett bölcsen a kopaszképű.
– Á! – legyintett a szakállas. – Nehogy azt hidd! Nem látod? Arról szól az egész, hogy ki akar játszani minket! Szerintem kísérjük fel az igazgatónőhöz!
Visszamentek az időközben rendkívül nekikeseredett, és letargikusan szomorú kamasz fiúhoz.
– Hát… most még beeresztünk, de legközelebb ne felejtsd el érvényesíteni az igazolványodat! – szólt hozzá valamivel kedvesebben a kopasz tanár, míg a szakállas egyetértőn bólogatott.
Réti szipogva máris felcaflatott a felső emeletek egyikére, ahol órája volt, és kötelezően beállt a sorba, hogy mire jön az adott tanár rend, és fegyelem légköre uralkodhasson. A legtöbb újsütetű osztálytársa – legalább is -, kezdetben észre sem vette, hogy ő is az osztályba jár. Leszámítva azokat a szokásos, és tipikus tökelütött balekokat, akik szinte minden osztályközösség velejáró alkatrészei.
Egyetlen szerelmes párt vett észre, akik a világról szinte tökéletesen megfeledkezve egymásba gabalyodva adóztak Ámor és Cupido együttes szerelmi szenvedélyeinek, és annyira hevesen, és mohón marcangolták, ostromolták egymás ajkait, mintha egymás jótékony, álombéli, romantikus fuldoklói volnának, akik együtt akarják megélni a mindenség halhatatlan gyönyöreit.
Először az egzotikus arcú, szoláriumos lány volt az, aki észrevette Gyulát. Elsőre is feltűnt neki, mert osztálytársaitól eltérően rendelkezett valami mélyről jövő, ismeretlen bölcsességgel, amivel a legtöbb kamasz még csupán legfeljebb csak a húszas éveiben rendelkezik.
– Gergő! Legy szíves! – lökte el magáról a jócskán meglepődött lovagját, aki ezt kisebbfajta szemtelenségnek tekintette és máris megsértődött.
– Hát most még mi a jóistent akarsz?! Nem jól csinálok valamit? Vagy szeretnéd végre élesben is kipróbálni?! – hangos volt, és kihívó, akár egy matador, aki a bikával készül halál tusázni.
– Kussolj már egy kicsit! Nézd csak azt a srácot! Szerintem valami nincs vele rendben! Annyira… tehetetlennek, és elveszettnek tűnik… – a fiatal lány legelső reakciója az volt, hogy anyai ösztöneire hagyatkozva mindenképpen szerette volna megvigasztalni ezt a különc srácot, aki valahogy szimpatikus lett számára már az első pillantásra.
– Mi a francot foglalkozol vele?! Inkább smároljunk még egy kicsit aztán úgy is újabb unalmas órák elébe nézünk! – ajánlotta Gergő, majd a nyakát vette célpontba, és kezdte fentről lefelé haladva csókolgatni.
– Hagyj békén kérlek! – taszította el magától barátját a lány, és zokszó nélkül odament Gyulához, aki nagyon szomorúnak, és elesettnek látszott.
– Ne haragudj! Hahó! Igen! Te! Bocsi, de nem tudom a nevedet! – próbált vele szóba elegyedni.
– Gyula vagyok… – közölte. Megpróbálta úgy fordítani arcát, hogy ne látszódjék rajta a kétségbeesés, tanácstalanság, félelem összetett vegyülete.
– Figyel! Nekem nem kötelező megjátszanod a kemény srácot! Adriennek hívnak! – nyújtotta hamvas kezecskéit, és mutatkozott be.
Gyula hosszú percekig nem merte elfogadni a felkínált kezet, mert rögtön kiszúrta, hogy a felzselézett hajú srác a sarokban minden mozdulatukat gyilkos féltékenységgel tartja számon. Aztán óvatosan csak megszorította.
– Figyelj, ha bármi gondod van rám nyugodtan számíthatsz! – a lány ezt annyira kedvesen, közvetlenül, és segítőkészen mondta, és olyan dallamos hangja volt, hogy Gyula el sem akarta hinni, hogy a gimnáziumban is találhat majd megértő, segítőkész, kedves embereket.
Nem is kellett sokat várakoznia, mert hiszen egy éppen csak kialakulófélben lévő osztályközösség olyan mint egy örökké változó gyöngysor, vagy aprószemű lánc, aminek minden szeme óhatatlanul is kapcsolódik egymáshoz. Nem is lehet tehát csodálkozni azon, ha Gyulát is azonnal megkörnyékezte néhány komisz, nehézfejű srác, akinek az okozott leírhatatlan örömöt, ha másokkal szórakozhattak, kisstílű gonoszságokat művelhetnek.
– Hé, kis haver! Na, mi a pálya? Gondoltuk kicsit elbeszélgetünk veled, hogy érezd nem vagy egyedül! – máris letelepedett mellé az egyik szemére bandzsa, agyonzselézett, sötétszőke hajú srác, aki menőn szerette volna előadni magát. Mint aki bármit megtehet. Nem vesztegette a drága időt és máris azzal kezdett szórakozni, hogy fogta Gyula mindkét bébielefántokra hasonlító fülét, és mintha pöckölné őket összecsettintette ujjaival. Az embernek ezt követően máris olyan érzése volt, mintha csengve-bongna a füle, akár a nagyharang.
– Na, mi van pajtás? Csak nem cseng a füled? – röhögött, majd provokálón szalámis szendvicsébe harapott. – Fúj! Te még milyen hányadék kenyereket zabálsz? – rögtön kiköpte a félig megrágott kenyérdarabot.
Gyula érezte, hogy ismét elszakad a hajszálon függő idegi cérna, mely sebezhetőségét, és érzékenységét volt hivatott összekapcsolni az érzékelhető külvilággal. Máris fátyolossá vált a szeme. Önmagát próbálta bátorítani, és vigasztalni. Csak nem fogja hagyni, hogy egy ilyen kis rohadék letámadja, és kedvére elszórakozzon vele, amikor csak úgy gondolja?!
Abban a pillanatban, hogy a másik srác elfordult tőle, és kikerült látómezejéből Gyula azonnal bemenekült az iskolai vécék biztonságába. Ott végre legalább kényelmesen megehette a maradék csokis süteményt, amit anyja csomagolt neki az első gimis nap tiszteletére, és amihez azok a szemétládák nem nyúltak. Miközben eszegetett emlékképek, látomások, kusza, eltévedt hangok kezdtek összezsúfolódni folyamatosan gondolkodó elméjében. Még élénken emlékezett milyen hangja van a bordatörésnek, amikor elkezdi nyomni a tüdőt, de úgy, hogy az ember végül már levegőt sem kap.
,,Egyszer még úgy is elkapunk te szánalmas kis féreg! Ezt jól jegyezd meg!” – fejében a hangok egyre közelebb, és közelebb jöttek. Pedig azt gondolta, hogy amikor magántanuló lett múltját, és emlékeit is egy másik világban hagyta, és már nem háborgathatják. Most azonban tévedett. Nagyon is élőn, és elevenül hatottak.
Maradék csokis sütijével a gyomrában a koszos falra szerelt tükörbe nézett. A tükör enyhén megvolt karcolva, és a karcolások mentén kisebb-nagyobb repedések jelentkeztek, amitől az emberi tükörkép is eltorzult, groteszk alakzatokat kezdett ölteni.
,,Te egy puhány, szánalmas, kis pöcs vagy!” – ez volt groteszk tükörképére írva. ,,Apád szerint is gyáva nyúl voltál mindig is, aki képtelen magát megvédeni!”
Most először sírt, sikoltott fel benne a mélyen lappangó gyermekkor minden elszánt, bosszúszomjas szomorúsága, és megkeseredettsége. Keservesen sírva fakadt, és most a legkevésbé sem bánta, ha újsütetű szemétkedő osztálytársai rátalálnak. Végül a jelzőcsengő megint észhez térítette, és kisírt szemekkel tért vissza az osztályterem elé, ahol a sorokozónál minden kíváncsi, leskelődő szem egyedül csak őt nézte.
Az újabb unalommal kecsegtető matekórán az óra közepén heves, rázkódó sírógörcsök kezdték összepréselni. Előbb gyomrát, majd egész testét pánikszerű rettegés fogta közre, mintha egy olyan sötét, és világtalan szobában lenne, ahonnét nincs kiút. Hangtalanul sírdogált, és nem is vette észre senki, még a pápaszemes matektanár sem, hogy nagyméretű spirál füzete lapjait krokodilkönnyei teszik előbb ragadóssá, majd foszlóvá a törtek és koordináta rendszerek mentén.
A matektanár gyorsan befejezte mondókáját, aztán azonnal kiviharzott a teremből, mintha fontosabb dolga lenne máshol. Az osztálytársak többsége is hasonlóképpen cselekedett egyedül Gyula, Adrienn és Gergő maradt a teremben.
Adrienn ekkor látta meg, hogy új osztálytársának kisírt, vörös szeme valószínűleg nagy fájdalmakról árulkodnak. Gergő legszívesebben lefogta volna szépségkirálynő kinézetű barátnőjét, de most – ki tudja miért -, inkább engedett.
– Gyuszi! Mi a baj, hé? – kedvesen vigasztalni, simogatni kezdte fejét, akár egy gondoskodó anyuka.
– Azok a szemétládák a nagyszünetben… – mérges kétségbeesése nem hagyott kétséget Adrienn számára, hogy több mint valószínű, hogy azok a genya srácok lehettek a hátsó sorokból, akik egyébként is imádnak balhézni.
– Rá se ránts! Ne foglalkozz velük! Jársz önvédelmi tanfolyamra, vagy valami hasonló? – kérdezte kedvesen.
– Nem… nem igazán…
– A legfontosabb dolog, hogy ne lássák rajtad, hogy majrés vagy, hogy rögtön bepánikoltál, mert akkor azt hiszik, hogy ők győztek! Próbálj túljárni az eszükön! Gergő és én majd mindenben segítünk! – benyúlt hátitáskájába, mely sokkal inkább hasonlított egy kompletten felszerelt szépségszalonhoz, semmint valódi iskolatáskához, és átadott egy tiszta, puha papírzsebkendőt.
– Tessék! Töröld meg a szemeidet! – kezeivel finoman megérintette elveszett, gyerekes arcát. Egy eltévedt, kifejező könnycsepp véletlenségből ujjbegyén fennakadt, és vékony fonalat hagyva lecsepegett ujjáról.