A Sziget

Halk csobbanások jelezték a parton kuporgó menekültnek, hogy egy csónak közeledik a sziget felé. Összébb húzta vizes, rongyossá lett ruháját a nyakánál, s érezte amint jeges hidegséggel, apró vízcsíkok vonulnak át hirtelen gyorsasággal, végig a hátán. Nagyon fázott, és egyre hangosabban kezdtek kocogni a fogai szájában. Nyelvét kiöltve fogta fel azokat, mert félt, rettentően félt, hogy talán meghallhatják.
A víz mellett, sajnos tökéletesen lehetett hallani a legapróbb hangot is.
Az esti köd megnehezített ugyan némileg a keresését, jótékonyan elrejtve, takarva Őt üldözői elől, de tudta, ha nem jut tűz közelébe, vagy egy meleg helyre minél hamarább, akkor a szökevény fogolyból, akinek sikerült egyelőre eltűnnie a katonák elől, egy megfagyott test lesz csak. S önmaga ezúttal másképp ugyan, de tényleg a halálé lesz, aki elől még egyelőre lehetetlen elfutni.
Minden idegében borzongás futott végig rajta, ahogy visszaemlékezett.
Érezte még tarkóján, az odatartott pisztoly hideg csövét. S Ő előre dőlve, ott jó ötletnek tartva, belevetette magát a jeges áradatba. A folyónak sötét habjaiba, borzasztóan hideg habjai közé, pedig még úszni sem tudott olyan nagyon. Halála egy a sok közül lehetett volna, de Ő ragaszkodott az életéhez. Akár ilyen vészreakciók közepette is.
Eközben hátraütött könyökével, nehogy eldörrenjen hamarabb a fegyver, mint ahogy átgondolná ezt az egészet. Így másképp döntött, mint azok, akik idehozták. Neki apró hőstett, a katonák szemében szinte bűntetté vált. Akit gyilkosának választottak ki, ettől hátratántorodott, s a legnagyobb meglepetésére társainak, elvágódott a fagyott rakparton.
Esés közben kezei a levegőt markolászták, ösztönösen valami kapaszkodót keresve, de már nem lehetett neki segíteni. Földet éréskor beverte nagyon a fejét, és ott helyben meg is halt. Ezért hát a nagy felhajtás utána.
Még egy hosszan tartó sortűz, egyenként dörrenő lövések, és testeknek zuhanásai a Dunába. Ennyi, ami még eljutott füléig…

Egy nagyobb jégtáblába fagyott farönkbe kapaszkodott, néha visszacsúszva, majd ismételten fel-felbukkanva így ráfeküdve végül.
Utána némi kis nyugalom következett, ám üldözői hamar felfedezték a parti reflektoraikkal. Kemény, masszív csónakot eresztettek a zajló folyóra. Így eredtek utána, s az egész csoport átkelt vele a Pesti oldalról. Követve Őt, aki a sziget melletti sekély vizéig jutott el, valami csoda folytán. Most hallani lehetett ahogy a kemény – csizmás léptek döngtek, miután kiugráltak a Margit sziget kedves, régi, szeretett földjére. Idegen emberek lábainak zuhogásai voltak ezek. Akik nem is sejtették, hogy Anna ott kuporgott egy száraz bokoregyüttes mögött, alig pár méterre tőlük.
Kézilámpák villogtak a sötétben. Minden része a part menti földnek körülötte, egy csillogó jelenségként tükröződött.
A lány egyszerre elviselhetetlen meleget érzett, majd pillanatokkal később kezei remegni kezdtek, a szíve szinte kiugrott a helyéből úgy kalapált, miközben egy katona a közvetlen közelében haladt el mellette. Géppisztolya csöve, társának kereső fényét követve. Hirtelen rájött, hogy cselekednie kell, még mielőtt ez teljesen lehetetlenné válna.
Lassan mozogva megindult a folyó felé. Lábait úgy emelgette mintha az értékes porcelánok között járna, melyekből bármelyik pillanatban eltölthet egy. Képletesen véve az élete, valóban ilyen stádiumba került most. Cipő nélkül, szinte nesztelenül, araszolva osont, s egyszer csak beszélgetésnek szavai ütötték meg a fülét.
– A Hadnagy jó ember volt. S most így egyszerűen elcsúszik, és meghal. Nem. Ő nem ezt érdemelte.
– Csak találjuk meg azt a némbert! – Válaszolt rá fennhangon, majdhogynem kiabálva egy rekedt, italtól zengő, érces hang. Majd én végleg elintézem.
– Ne félj. Itt lesz az valahol…

Anna minden szót tökéletesen értett németül. Gyermekkorában jól megtanulta ezt a nyelvet. Taníttatásának, és neveltetésének köszönhetően, még egy párral együtt. És egyikőük sem így képzelte, hogy e világ, ennyire fel fog bolydulni. Úgy a szülei, s Ő sem. Ők, akik talán most, ebben a percben is várják, nem is sejtve, hogy egyetlen lányuk milyen nagy veszélyben van épp.
Hozzájuk indult, de megérkezni már nem sikeredett neki. Az esti őrjáratba belefutva, hamar beállították a sorba, ami a vízhez igyekezett, kisebb-nagyobb pofonok és ütlegelések közepette.
Anna nem értette, hogy lehet jó az az ember, aki elmegy otthonról egy idegen országba, nem is a hazáját védve, gyilkolni!? És hogyan lehet jó az, ha másokkal olyanokat hitetünk el, ami ellenkezik mindennel, ami emberré tett bennünket. – Villant át agyán, gondolatokként e kérdésekben.
De már eközben egyik lábát, a Duna félelmetes vizébe is tette. Majd belegázolt lassan, de határozottan. Folytatólagosan átfogták a fagyos habok egyre süllyedő testét. A sziget belseje felé, már nem lett volna érdemes elindulnia. Hiszen olyan csekély az esélye, hogy ott bármit is találjon. Így szinte, mintha valami csalta volna vissza a vízbe, monoton, egyszerű mozdulatai lettek testének irányítói.
Megpróbált fent maradni, de ez nem igazán sikerült neki. Ám ahogy most kezével húzott egyet, gyenge úszást kezdeményezve, egyszerre hangosan megcsobbant a víz.
Pillanatnyi figyelmetlensége, mocskos szitkokat hozott felé kiáltásokban. Lövés dörrent a levegőbe.
– Ide! Erre! – Hallotta.
Rohanó léptek, és velük lámpáknak fényei eredtek utána. Aztán kattogni kezdtek a fegyverek: Ta ta tam Ta ta ta ta tam. Ta tam. Éles fájdalom nyilallt a vállába. Lábai alól kifutott a meder talaja, s érezte, végleg elmerül. Elhagyta egyszeriben összes maradék ereje. Szája kitátva. Még egy mély lélegzetet vett. Arca a hidegtől összerándult, és lebukott…

Olyan volt, mint egy rossz álom, egy émelyítő, altató hatású, amelyből mintha sohasem lehetne felébredni többé…
Kovács Anna – Élt 22 évet. Szülei még sírni sem fognak utána, hisz nem szereznek tudomást haláláról. És nem fogják érteni, hogy hova lett? Csak éppen majd, hiába várják…
A lány tüdeje majd szétrobbant. A levegője buborékokban futott a felszínre.
Lecsukott szemhájain át is érezte, amint elvonul fölötte a csónak. Apró hullámai rázogatták testét. Golyók csapódtak be mellette. Kis loccsanásokkal süllyedtek vele együtt, tehetetlenül. De már egyik sem érte el. Pedig nem érte halálos lövés.
Most minden porcikájában harcolt az életért. Keze megemelkedett, de erőtlen volt ahhoz, hogy mozgásával testét újra felemelje.
Ily ismeretlenül, némán – megadóan leheli hát ki a lelkét?…

Ahogy a csónak egyre távolodott, egy fekete árnyalak teste, csúszott ugyan csak a szigetről bele, egyenesen hozzá, a vízbe.
Néhány gyors, ütemes tempó után, lebukott az idegen férfi. Nem tudta pontosan, hogy hol találja, csak találomra keresve, mégis keze beleakadt a lány ruhájába s emelte így annál erősen megragadva fel, egyre feljebb Annát. Ő már pont feladta volna, hiszen nem érzett szinte semmit. De erőszakkal összeszorított szája most kinyílt.
Levegő tört be rajta, friss, nagy levegő. Zihálni kezdett, mintha csak futott volna. Miközben teste hideg, kemény földet ért.
Kezek dörzsölték elgémberedett végtagjait. Száján meleg leheletet érzett, s ebben a pillanatban valaki kedvesen megcsókolta.
Nem ellenkezett, várt, majd lassan kinyitotta a szemét.
Az a férfi volt, akit egy utcával odébb, pár percre rá fogtak el, mint Őt.
Valahonnan ismerősnek tűnt az arca, de nem tudta, hogy honnan. Rámosolygott, mire Anna vissza.
– Most már nincsen semmi baj – Suttogta. – Elmentek…
Nem volt egyedül, s az ismeretlen, akit előzőleg elvesztett mikor a parton sorba állították őket, most újra itt van.
Sajnálta, ami velük történt. Ám arra már nincs mentség. És íme, másnak is sikerült túlélni. Oly kedvessé vált e pillanat, melyből egy örök emlék lett…
S amelyet sohasem felejtettek el…

Kisizsák; 1991. május 20. hétfő.
Budapest – Újpest; 2021. május 24. hétfő.

“A Sziget” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Izgalmas, szép történet volt. Igazából nem értettem, hogy miért akarták a lányt a vízbe lőni, és miért indult ellene ekkora hajtóvadászat, hiszen nem katonaszökevény volt, hanem csak egy egyszerű civil, ráadásul egy fiatal lány.

    Szeretettel: Rita💐

Szólj hozzá!