Élet, lélek, emlék

Csaba csak ült és szomorúan nézte játszó fiait. A nagyobb, aki alig múlt még 9 éves épp az öccsének segített felmászni a csúszdára. Édesanyjuk mindig arra tanította őket, hogy védjék és szeressék egymást. A nagyobb testvérbe ez szinte beleégett. Ő volt talán a három gyerek közül, aki leginkább hasonlított édesanyjukra. Tele érzelmek, szeretet és kíváncsiság sokaságával a világ felé. Féltve, óvón segítette fel 5 éves öccsét a csúszdára.

Csak pár nap van még hátra és itt egy újabb évforduló, melyben nem a létet és egy újabb együtt töltött boldog évet ünnepelnek. Már négy éve annak, hogy szerelme és élete párja elhagyta a földi világot. Csaba csak nézte játszó fiait, akik itt maradtak anya nélkül. Bár nekik nehezebb volt ő mégis magát sajnálta. Egyedül, magányosan, élete társától megfosztva. Az igazi örömtől, nevetéstől, kacajtól immár négy éve oly távol került, mint az univerzum észre nem vehető bolygójához vezető hosszú-hosszú út.

Ahogy ott ült és nézte őket emlékek sokasága rohamozta meg. Ha tehette volna kitörölte volna azt a 15 évet, mely számára a mennyország létezéséről szólt, hogy ne fájjon az emléke se. Sajnos nem tehette… Nem szeretett emlékezni, mert a szívét marcangoló képek bármilyen édesek is voltak már csak emlékek voltak, mely ha meglátogatta csak még jobban perzselte amúgy is szénné égett lelkét. Sem valóság, sem jövő nem lehet belőle. És ezt az ő szíve nehezen viselte.

Mégis egy emlék oly akaratosan küzdött a felidézése végett, hogy Csaba kénytelen volt rá gondolni. Talán a négy éves évforduló miatt lehetett, melyről egyszer felesége beszélt neki.

Felesége, aki oly törékeny és tiszta volt. Tele kérdések millióival, mely mindennap ott tündökölt a szemébe. Imádott beszélni a lét értelméről, a lélek titokzatos világáról, arról, hogy hivatottak vagyunk e valami különleges, csodálatos dologra itt a földi létben. Hogy ha meghalunk a lelkünk mivé lesz és hova tűnik? Milyen testben és hol születünk vajon ujjá? Találkozhat e két ember újra egy másik időben új testben? Utazhat e a lélek világok és dimenziók között? Itt marad e egy kicsit a halál után vagy már új testbe kerül? A kérdései szinte soha nem fogytak el. Csak a válasz maradt mindig megválaszolatlanul.

Olyan tiszta és valami természetfeletti képességgel bíró módon beszélt ezekről a dolgokról, hogy Csaba szemébe néha könny gyűlt. Akkor is azon a napon, amire most hiába nem akart emlékezni, de oly görcsösen kínozta az elméjét maga az emlék, hogy tisztán látta maga előtt azt a bizonyos jelenetet.

;Ő az ágyon feküdt és felesége mellette ült. Mint oly sokszor Bea az élet és a földi lét lélekről való elméleteit firtatta. A lélek kielemzését, vándorlását, tovább lépését. Most oly tisztán csendült fel emlékeibe az a bizonyos párbeszéd, melyre emlékezni sem akart, mintha csak maga is visszacsöppent volna abba a múltbéli emlékbe és kívülállóként nézné magát és imádott párját. Majd jött a kérdés, amitől ott akkor, abban az időben Csaba kissé ledermedt.
Bea egyszer csak felé fordult és a lehető legtermészetesebben kislányos huncutságával megkérdezte tőle:

-Csabiii – (kezdte hosszan húzva az I- betűt, mikor valami nem oda illő dologról próbált beszélni férjével )- mi lenne, ha meghalnék és halálom után mindig beszélnél hozzám, mert azt gondolnád, hogy a lelkem még itt van. És egy nap kint a játszótéren 3-4 évvel azután, hogy már nem élek ott ülnél a padon és oda menne hozzád egy 3-4 év körüli kislány, aki elkezdene veled beszélgetni és olyan szép kislányos gyerek hangon mondana olyat, hogy: ;képzeld elvesztettem a szívecskés nyakláncot, amit tőled kaptam.; És olyan zagyvaságos, butaságos dolgokról kezdene fecsegni a maga kislányos énjébe, amiről te meg én tudtunk csak, mert én abban a kislányba születtem ujjá. És még kicsit emlékeznék a régi életemre. De csak egy kicsit. És rájönnél, hogy mikor elveszítettél én már abban a pillanatban tovább léptem. Mond mit tennél?;

-Nagyon szomorú lennék.- súgta Csaba a játszótéri boldog gyerek hangok zajába, mintha csak ismét feleségének mondaná, mint akkor évvekkel ezelőtti emlékébe és szemében ugyan úgy könny gyűlt, mint akkor.

Látta maga előtt Bea arcát, aki ott akkor nem is firtatta tovább a beszélgetést. Talán a végtelen szomorúság és könnybe lábadt szemek, amit Csaba arcán látott akkor döbbentette rá, hogy férje mennyire szereti őt.

Egy hangos visítás zökkentette ki Csabát a feltörő emlékek viharából. Gyerekek hangos, boldog sikongatása volt. Egy pillanatra elmosolyodott. Az ő fiai meghitt szeretetben játszadoztak a fa árnyékába.

Hirtelen a semmiből ott állt mellette egy kislány. Hosszú göndör barna fürtjeivel a szél játszadozott. 3-4 év körüli lehetett. Nagy sötét barna szeme maga volt a végtelen univerzum kérdések millióival. Fehér egyszerű pántos, térdig érő ruhácskája csak úgy szikrázott a napsütésben. Ott állt mezítláb Csaba előtt és őt nézte.

– Sia – mondta enyhén pöszén és Csabára mosolygott.

Csaba az ijedségtől ledermedt. Mint akin villám hasít át egyszerre állt meg és kezdett hevesen verni a szíve. Félelem fogta el, olyat, amit eddig még sohasem érzett. Az elvesztéstől való félelem. Csak ült a padon és nézte az előtte álló angyal arcú kislányt, aki épp úgy kapargatta a körmét, mint egykor szerelme, ha ideges volt.

Beléhasított a gondolat, mi van, ha az előbbi emlék nem csupán emlék lesz, hanem valósággá válik. Ha mindez nem csak véletlen és az emlék azért került felszínre, hogy felkészítse a legrosszabbra. Mi történik, ha mindaz igaz, mit párja teóriaként emlegetett. Mi lesz ha az eddigi 4 év a semmibe vész. Ha az ő jelenlétének hitt érzések, ha a jelek, melyek oly valóságosnak tűntek és az álmok melyek útmutatóként szolgáltak az mind-mind csak egy beképzelt valóság volt. Ha az arcán érzett halvány remegések lefekvés előtt nem Bea apró ajkának finom áttetsző érintése volt. Ha az esti bizsergés a mellkasán nem Bea lágyan ölbe omló haja. Ha az utóbbi 4 év minden szava, amit a feleségének suttogott a félhomályba az egyedül eltöltött esténként csak a semmibe szálltak.

Nem tudott mit tenni válaszolni kellett.

-Szia. – mondta remegő hangon a lehető leghalkabban és várt. A kislány csak nézte angyali arcával majd megszólalt:

– Képzeld kaptam új biciklit. – és mosolyogva mutatott arra a pad felé ahová édesanyja letelepedett a rózsaszín kis bicajjal.

Csaba szívét elöntötte a melegség. Olyan boldog biztonságot érzett, ami áthatolt egész testén. Egy pillanatra arcát kezébe temette, hogy kicsorduló könnye, ne legyen észrevehető. Az elmúlt 4 év megrendülésébe vetett hitte egy röpke másodperc alatt visszatért.

Nem is hallotta a kislány szavait, mely ott akkor csak neki szóltak. A rózsaszín kis bicikliről mely oly sok utat megtett külföldről, hogy édesapja átadja neki. Melyen a legszebb rózsaszín kis tartó van, melyre kiskutyás matricákat lehet felrakni. Mely a leggyorsabb, hisz még az édesanyját is lehagyja.

Csaba mosolygó arccal helyeselt és bólogatott. Párszor még vissza-vissza kérdezett, hogy a beszélgetés ne legyen egyoldalú, de gondolatai igazából a feleségén jártak, aki ha most itt ülne mellette sokkal odafigyelőbb lenne a kislányra és az új rózsaszín biciklijére, mint ő maga.

Telefoncsörgés szakította félbe a csevejt. Csaba nagylánya hívta édesapját, hogy nemsokára hazaérnek barátjával.

– Gyertek fiúk indulunk- szólt homokvárat építő gyerekeinek.

A kislány még mindig ott állt. Csaba kézen fogta két fiát és elindultak.

Illedelmesen elköszöntek a játszótéren lévőktől. Csaba oda biccentett egy köszönést a kislány édesanyjának is, aki mosolyogva viszonozta.

Pár lépést megtettek, mikor hátra nézett. A barna hajú kislány még mindig ott állt. Csaba integetett neki, de a kislány csak nézte, nézte szomorúan a távolodó anya nélküli családot.

Csaba visszafordult, hogy haza térjenek abba az otthonba, mely egykor a mennyországot jelentette számára.

Már nem hallhatta a kislányt, aki csöndben, pöszén, szomorúan súgta bele a játszótéri hangok boldog zajába búcsú köszönését:

-Sia Cabi.

“Élet, lélek, emlék” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Beatrix!
    Nagyon jó a novellád, nekem nagyon tetszett! Kicsit mintha vontatottan indult volna, de aztán magával ragadott a történet. Már vártam, hogy az emlék után odalép egy kislány Csabához, de csalódásnak tűnt, mikor mégsem mondott semmit a nyakláncról. Aztán egy huszárvágással a végén mégiscsak ott volt a poén, ahogy nevén nevezte. Nekem nagyon tetszett, jó volt a témafelvetés is, és szép kerek történetet írták belőle. Gratulálok!
    Üdv: Kata

Szólj hozzá!