ELSŐ KÜLFÖLDI UTAM HÚGOMMAL IV. rész

ELSŐ KÜLFÖLDI UTAM HÚGOMMAL, FARKAS VILMÁVAL
Napló-részletek, IV. folytatás
BOLZANO, CABARET NAVARRO, 1964. április 16-30-ig.

Bolzanot nevezhetem joggal a legrosszabb helyünknek. Itt semmi nem sikerült, minden rosszul ütött ki. Megérkeztünk dögfáradtan, rögtön aludni szerettünk volna, de nem találtunk lakást. Mikor találtunk, ígérték, hogy 12-re beköltözhetünk. Mikor oda cipeltük a bőröndöket, még sem adták ki, megduplázták az árat. Nem kedvesek, inkább visszataszítók, mindenki német, olaszul alig tudnak beszélni. Végre sikerült egy szállás, behurcolkodtunk és lefeküdtünk ruhástól.
A kimerültségünk borzalmas volt, hisz napok óta nem aludtunk, éjjelente dolgozni kellett, nappal a sok idegesítő probléma, – kocsim átvétele, oda-vissza utazások – szóval, ember feletti, amit végig éltünk. Sajnos, most is csak két órát pihenhettünk, mert próbára kellett mennünk. Azután kimentünk a pályaudvarra, megvettem Vilmának a vonatjegyet Bolognáig a Nemzetközi Expresszre, ami hajnali 4-kor indul innen.

Teljes kimerültséggel végig dolgoztuk az éjszakát, aztán én legalább haza jöhettem aludni, szerencsétlen Vilma meg kitámolygott, az állomásra gyalog, s beszállt a vonatba, elutazni a Mercedeséért. Minden sikerült szerencsésen, délután 2-re vissza is ért 110-120-as tempóval rohanva, a sok szerpentinen is keresztül, hogy még aludni is tudjon egy kicsit. Tehát, a két kocsi már itt van velünk, de a fáradtságunk és a sok idegesség teljesen kikészített.

A munkahelyünk is fokozta rossz közérzetünket és félelmünket: két nap simán lement, majd jött a direktor értünk, hogy a tulaj akar velünk beszélni. Két esetben szoktak hívni, vagy kirúgnak, vagy leveszik a gázsit. Hát, az utóbbi történt az én rovásomra, napi 2000 Lírát levettek tőlem! Mindenféle kifogásuk volt, miért nem csinálok sztriptízt? Aztán öreg is vagyok! 30 évesen? Amikor a húgom húgának néznek, pedig 6 és fél év van közöttünk! Na, ez az öreg, ez fájt a legjobban! Ebben benne van a konzumálás hiánya is. Még jó, hogy nem rúgtak ki, de nagy veszteség ez nekem, mert még tartozom húgomnak 200 ezerrel, nem beszélve a haza felé fizetéssel, hisz a szerződéseket előre haza kell küldeni és az után fizetni most már a 15 %-ot. Így betegek sem lehetünk soha! 3 dolgozó, folyamatos év kell ahhoz, hogy vám-mentesen be tudjunk vinni egy kocsit az országba.

Elérkezett a nagy pillanat, munka után hajnalban megyünk vezetni az új kocsimmal. Már régen is szerettem volna tőle tanulni, de mindig azt mondta: ;vegyél magadnak kocsit, azt törd ripityává;! Már kétszer voltunk, Vilma remek tanár, én meg a gyenge tanuló, de nagyon igyekszem, hisz a következő állomásra már egyedül kell vinnem a Rekordot. Nehéz a terep, Bolzanó egy olyan város, ahol nincs is vízszintes út, vagy lefelé kell menni, vagy hegyre fel, állandóan használni a kézi féket, meg a lámpát, de nehézsége ellenére is jól megy a tanulás.

A munkahelyünk viszont kibírhatatlan, elviselhetetlen, ennyire rossz, még sehol nem volt. A fellépésen kívül ülünk szótlanul, még egymással sincs kedvünk beszélni. A zenekartól is megőrülünk, annyira hangosan játszanak, hogy fáj a fejünk, fülünket vattával dugjuk be, de nem ér semmit. Nem elég az itteni idegesség, az otthoniak is bosszantanak, írják, még nem kapták meg a vízumot, Anyánké sehol, persze ismét nem egyszerre adták be a kérelmet. Újabb hír, Lajos táviratozik, hogy sürgessük meg a vízumot és ott az aktaszám. Másnap jön a rendőrség, kérdezősködnek, anyánkról nem tudnak semmit. A sok folytonos probléma, mind olaj a tűzre. Már semmi nem érdekel, az se, hogy jönnek-e az otthoniak, vagy nem? Lesz-e új szerződésünk és hova? Kész diliház! Újabb távirat Lajostól 29-én: megkapták a vízumot, küldjük a jegyeket.

Másnap, 30-án, utolsó nap, örömmámorban megvettük a jegyeket és fel is adtuk, ők május 10-én fognak ide érni. Jött egy vendégünk, Conti doktor, aki a firenzei Opel Szalon tulajdonosa, kíváncsi volt, hogy boldogulunk az én Opelemmel. Megnyugtattuk, hisz jól haladok a vezetés-tanulással. Elmondta, hogy Demjén festőművész már összetörte a kocsiját, több másikkal egyetemben, de nem az utcán, hanem a garázsban. Az utcára még nem mer kimenni. Hát akkor, hogy fogja haza vinni Pestre? Na, ez már nem a mi gondunk. Megérkezett az új szerződésünk is ide a közelbe, Meránóba, amely gyönyörű, elit idegenforgalmi hely.
MERANO CASINO DE PARIS, 1964. május 1-15-ig.

MEGTÖRTÉNT AZ ELSŐ ÖNÁLLÓ UTAM AZ OPEL REKORDDAL, mert ide már két kocsival jöttünk. Minden baj nélkül végig vezettem, a városi nagy forgalomban is, ahol csak lépésben lehetett menni, csak a forgalmi rendőr előtt állt le a motor, de újra indítottam. Megérkeztünk! Akkor gyalog megkerestük a lokált, amely kívülről is gyönyörű, de belül még szebb. Az újságban nagy attrakcióként hirdetnek bennünket. Sajnos, egyedül mi alkotjuk a műsort, így kénytelenek vagyunk az összes számunkkal fellépni minden nap, mozdulni is alig tudunk a fáradtságtól. Meránó közkedvelt turista város, őrült nagy forgalommal és még jobban német, mint Bolzano. itt már elkezdődött a nyári idény, az összes hotel telve. Mi is bejártuk a várost lakás után, de hiába. A próbán a direktortól kaptunk címet, így sikerült privát szobához jutnunk. Vásárolni nem érdemes, minden duplába kerül.
Anyáék 10-én reggel érkeznek, ha igaz, már nagyon várjuk őket. Itt jól fogják érezni magukat azon a pár napon. Vilma kesereg, mert az arcára nőtt egy furunkulus, és a füle alatt is van egy fájó mirigy, hogy a fejét is alig tudja mozgatni. Írtunk Nyugat-Németbe levelet, hogy augusztusba szeretnénk oda menni. Még 5 nap, s jön a família. Nagyon várjuk már a találkozást. Fáradtak vagyunk a sok munkától, akkor is meg kell csinálni az összes számot, ha nincs ott senki. Már csak 100 ezer a tartozásom.

MEGÉRKEZTEK! Nagy az öröm! Bementünk Bolzanóba értük az Opelemmel. Utolsó előtti nap megjött az új szerződésünk is Sziciliába, Catániába. Meglepődtünk, kétségbeestünk, ez őrült messze van, 2000 km. De örülünk is, mert így a család megismeri Olaszországot hosszában. Utolsó nap elmentünk Velencébe, anyánk nagy örömére. Nagy hajtás volt, alvás nélkül 600 km-t megtenni hegyeket, szerpentineken keresztül, s a következő napi kétezer km-es útnak is alvás nélkül kell neki menni.

Elromlott a fényképezőgépem, így nem tudtunk megörökíteni semmit. Voltunk a Szent Márk téren, Anya sírt az örömtől, Minket nem engedtek be a templomba, mert nadrágban voltunk. Anya az úton sokszor rosszul volt, az autót sem bírja. Később is ez sok problémát okozott. Visszaértünk Meránóba, hótt fáradtan, pont estére, nekünk dolgozni kellett menni, a család mehetett aludni. El akartunk kéredzkedni műsor után, de nagyon kitoltak velünk, odaültettek egy nagy társasághoz, csak zárás után engedtek el, a fizetésünket sem kaptuk meg teljesen, levontak 7 ezret fejenként ilyen-olyan szöveggel. Szinte őrjöngtünk a dühtől, hiába ordítottunk, hajnalban, itt sem volt emberség, naponta megcsináltatták velünk az összes számunkat és most induljunk neki két ezer km-nek Szicíliába, amikor ki tudja, hány napja nem aludtunk?

UTAZÁS borzalmas volt végig, menni-menni a lehető legnagyobb sebességgel, a fáradtságtól mindannyian halálra váltan, pedig a család rendesen aludt minden nap, mi meg már 2-3 napos nem alvással indultunk el. Közben anyánk állandóan rosszul van, hány, enni nem tud. Semmilyen utazást nem bír.

Róma előtt Arazzóban, karambol. Vilma vezette az Opelt, lassan fordultunk be a benzinkúthoz, egy őrült motoros meg belénk rohant, a kocsi bal oldalát összetörte, az ajtót sem lehet kinyitni. Mentőt hívni, mert a motoros ájultan vérben fekszik, aztán rendőrség, ácsorgás, kihallgatás, tanúk keresése, fél nap időveszteség. Az a dühítő, hogy mi vagyunk a fáradtak és nem mi voltunk a hibásak.
Aztán indulnunk kell tovább, annyira kimerülten, hogy szót sem ejtünk a kocsim összetöréséről. Már minden mindegy, utolsó erőfeszítésbe kerül, hogy a sok szerpentinek keresztül eljussunk Rómáig, onnan rátérni Nápoly felé, az autósztrádára s ott az első parkhelyen, éjfélkor, mint dögök, merülünk alvásba mindannyian.
Pár óra pihenés után ismét nekilendülünk nagy sebességgel Nápoly felé, utána pedig Szicíliát vesszük irányba. A végcél még 800 km, de ez végig szerpentin a szédítő magasságokban, tele hajtű- kanyarokkal.

Elkeseredetten megyünk a maximális sebességgel és nem is reméljük, hogy valaha odaérünk. Állandóan váltjuk egymást a vezetésben, egy mindig alszik. Anyánk változatlanul rosszul van szegény, biztos megbánta ezt az utat. Végre, május 17-én estére Reggioba érünk és hajóra szállunk a kocsikkal együtt. Egyébként a vonat is ezzel a hajóval megy és jön. Mikor kiszálltunk Messinába, még 100 km volt Catániáig.
Itt megint nagy hegyek, szerpentínek, és keresztül menni az összes városon, ahol olyan nagy volt a forgalom, hogy csak lépésben lehetett menni. Ez az út már a végkimerülés volt és a vég-elkeseredés. Nem érdekelt semmi, mentünk, mint a gépezetek, teljesen halálra váltan. Este 10-re megérkeztünk Catániába, kérdezzük, hogy van a bár? Senki nem tudja! Végre, egy fiatalember segít, s mondja, hogy 13 km-re van a várostól egy kis faluban, sőt vállalkozott rá, hogy eljöjjön velünk, mert tekergős, nehéz, hegyi út van arra felé. Ismét nekivágunk az útnak a hegyekben, már szó sincs rá, hogy milyen állapotban.

Ninó fogadott, a veronai direktor, s mi rögtön munkába álltunk, a család pedig aludt a kocsiban. Se lakás, se semmi csak kesergés, hogy egy világ végi kis faluban vagyunk. Vilma ledolgozta az akrobatika számát próba nélkül, én nem léphettem fel, mert nekem külön kell próbálni a zenekarra. Műsor után elengedtek bennünket, sőt elkísért egy panziós ember, ahova már be is költözhettünk. Még hajnalban be kellett hordani a kocsikból az összes cuccot, mert itt, Szicilíában, mindent ellopnak. Megállapodtunk az árban és VÉGRE, LEFEKÜDHETTÜNK ÁGYBA, ALUDNI.

CATANIA, CIRANO, 1964. MÁJUS 17-TŐL
Ha, rajtunk állt volna, egész nap alszunk, de nem tehettük, mert 10 órakor jöttek értünk, hogy menjünk a Rendőrségre. Így, imbolyogva, félig csukott szemmel, kénytelenek voltunk menni. Kiderült, hogy addig nem engednek bennünket dolgozni, míg nem jön válasz-telegramm Rómából. Hiába kértük, könyörögtünk, hogy az engedély mindig utolsó napra érkezik meg, ha nem kapunk fizetést, addig éhen pusztulunk a családdal együtt. Megértették, sajnálkoztak, de még sem engedtek dolgozni, mert a nagy főnök nem engedi!

A kiborulásunk, elkeseredésünk borzalmas volt, teljes anyagi összeomlás, itt a család, mindent megpróbáltunk, de hiába. Már szólni sem tudunk egymáshoz, anyánk sírdogál, Dénes gondtalan és vidám. Csak a legszükségesebbet vesszük a piacon, hogy legalább levest tudjunk főzni nagy titokban, a szobában, aztán kis gyümölcsöt, így tengődünk 10 napon keresztül. Keservesek a napok, ez okot ad vitákra, veszekedésekre.
Hogy legalább emlékünk maradjon, elmentünk az ETNA TŰZHÁNYÓRA. Kb. 40-50 km-t kell megtenni felfelé, míg az autóút végét elérjük. onnan pedig függővasút visz fel a tetőre. Bizony, ez drága mulatság volt, mert fejenként 2000 Lírát kellett fizetni, de ha már ott voltunk, a végéig, a kráterig el akartunk jutni. Ezt a nagy élményt nem hagyhattuk ki. A tetőn nagyon hideg volt, nagy hó mindenütt, de a teteje fekete volt. Aztán a fekete salakos láván megkezdtük a gyaloglást felfelé, ami bizony elég meredek volt.

Lajos, Dénes és Vilma mentek elől, mi ketten Anyánkkal hátul, de kitartóan. Egyre melegebb volt a talaj, s mindenhol füst jött a földből. Végre, megérkeztünk a kráter alsó széléig, onnan volt még egy nagy meredek rész, ahol már közvetlenül a tűz van és veszélyes. Oda csak Lajos mászott fel egyedül, Vilma csak feléig ment el. Mi itt lejjebb pihengettünk, de mindenhol tüzes volt a talaj, nem lehetett egy helyben maradni, égette a cipőnk talpát és a fenekünkön is kiégett a nadrág. Aztán elaléltan haza mentünk. Szerencsénk volt, mert egyik éjjel láttunk egy kitörést, amint a tüzes láva folyt lefelé, mint egy patak. Cataniába láttuk a házak falán az ember-magasságú csíkot, amikor régen elöntötte az egész várost, a láva. Lajosék eljárogattak a tengerpartra, na, és a piac volt még a mindennapi szórakozásunk. Nem tudtunk betelni a látvánnyal. Halak és mindenféle tengeri állat többféle változatát árulták, polipok, kígyók, rákok, csigák, kagylók és tartályokban szűrke színű mozgó kukac-féléket láthattunk és bámultuk, ahogy kis zacskókban lemérik és megveszik. Gondolom, megenni. Így telt el 10 nap, mikor végre megjött a telegramm Rómából és munkába állhattunk 5 napra. Az impresszárió nem csinált semmit az érdekünkben, sőt, csúnyán cserben hagyott. Az 5 nap után pedig nem fizettek ki bennünket, mert nem volt pénzük. Így egy nap késéssel s egy csomó veszteséggel ott hagytuk végre azt a helyet.

UTAZÁS! Fáradtan, ismét elindultunk a borzalmas vissza-úton. Messina, hajóút, majd a magas hegyekben a Mercedes, kezdte felmondani a szolgálatot. Meg-megállt, minden pillanatban, kétségbeestünk! Elvergődtünk egy faluig, egy szerelőműhelyig. Pár órán keresztül bajlódtak a motorral, majd indultunk tovább, estére megérkeztünk POMPEJI-be. Ott aludtunk éjjel a parkban és a kocsikban. Megnéztük reggel 9-kor a látnivalókat, örültünk, főleg Anyánk. Sok magyarral találkoztunk. Csodálatos emlék. Dél felé beértünk Nápolyba, siettünk a hajóállomásra. Épp indult a szárnyas hajó KAPRI szigetére, gyorsan beszálltunk, háromszoros áron, de nagyon gyorsan, 1500 Líra fejenként. Még kétszer átszálltunk, míg megláthattuk a csodálatos KÉK BARLANGOT.
Ez az út rengetegbe került, de megérte, hisz a családnak is szép emlék. Legjobban amiatt keseregtünk, hogy rossz volt a fényképezőgép. Estére elindultunk RÓMA felé, az éjjelt megint átaludtuk az autósztrádán.
A terv az volt, hogy Lajos a kék Mercivel és a családdal együtt mennek haza, mert szándékozott megrendelni a gyártól az új Mercedest. Rómába érve, amit lehetett megnéztük, majd egy nap után elbúcsúztunk és elindultak Lajosék, mi elkísértük őket egy darabig. A kocsi tele volt dugig mindennel és a rengeteg tüskés kaktusz, anyánk örömére. Egy idő után telefonál a firenzei Opel tulajdonosa, hogy a kék Mercedes kimúlt a sztrádán, alig tudták bevontatni egy nagy garázsba, csapágyolvadás! Ott a család kétségbeesve a sok csomaggal, mit csináljanak?
Csak ők tudtak segíteni és a következőt tették: Szállodába vitték őket mindenestől, kaktuszok kidobva, vonatjegyet vettek mindhármuknak más napra, épp akkor utazott Demjén festőművész is haza vonaton. Így együtt felrakták őket a vonatra és irány Budapest. Ez a segítség a mennyei nagykönyvben lett felírva. A Vilma kocsijába annyiba került az új motor, mintha új kocsit vett volna, de ezt muszáj volt megcsináltatni. Minden költséget kifizettünk az Opel Szalonnak, és boldogok voltunk, hogy ilyen barátok is léteznek.

Pár szót még a család utazásáról: elhagyva Rómát, valahol az autósztrádán Firenze közelében robbant le a kocsi és többé nem mozdult. Lajos, semmilyen nyelven nem beszélt, de ott volt elől az Opel prospektusa, azon telefonszám, azt mutogathatta a rendőrnek, meg aki segíteni akart. Így hívták fel a Szalont, persze, hogy tudtak rólunk, és azonnal ment a segítség. Ez hihetetlen, de így volt, és ott volt a láthatatlan segítség is.

Rómában mi betegek voltunk az idegességtől, tehetetlenül, nem volt szerződésünk, össze-vissza telefonáltunk munka ügyben. Be is jött egy hetes ajánlat egy casinoba, igen messze kell utazni, még Torinótól is 100 km-re van. Azonnal indultunk meglehetősen fáradt állapotban, hisz már 5 napja nem aludtunk ágyban. Ma lett volna az első éjjel a pihenésre. Este 8-kor elindultunk, egész éjjel, egész más nap mentünk és csak estére értünk ide. Új helyünk: Saint Vincent, Casino de la Vallée.

“ELSŐ KÜLFÖLDI UTAM HÚGOMMAL IV. rész” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Drága Ági!
    Köszönöm, hogy leírtad Lányod életét, így tényleg át tudod élni, mi van ezen a pályán: Sok szörnyűség, az biztos. Azóta is csodáljuk, Húgommal együtt, ahogy sikerült nekünk, de élet-halál harc árán. Hogy ezt leírtam, bele is betegedtem az emlékekbe.
    Legalább boldog a Lányod, Jól élnek a férjével? és jól érzik Magukat ott?
    A családomat, akik nincsenek, – csak a gyűlöletüket érzem – szót sem pazarolok rájuk, mert az egy rémtörténet. Külföldön él mindegyik, gondolni sem szeretek rájuk.

    Neked a legjobbakat kívánom szeretettel: Viola (f)

  2. DRÁGA VIOLÁM!

    Bizony nagyon nehéz megélhetési formát választottál,magadnak!Most elárulok egy Titkot,.Nekem született egy kislányom,aki 8 évesen elhatározta, hogy Ő nagykorában a színpadon fog dolgozni,,azt hozzáteszem hogy afamíliában sem közel sem távol nincsen aki a szinpadon dolgozna. aHOGY CSEPEREDETT, EGYRE INKÁBB AZON VOLTAM, HOGY IGYEKEZZEK AZ ÁLMAI MEGVALÓSÍTÁSÁBAN,Mivel zenetagozatos osztályba járt,külön énektanárhoz járattam,majd 8. után felvették, az állami balettintézet néptánc tagozatára,ám azt ott rajta kívül álló okok miatt, nem tudta befejezni, csak PÉcsett a tánctagozaton fejezett be..aztán jelenkeztt SZÍNMŰVÉSZETI-re az utolsó 15.be de csak 12 . vettek fel.-majd soron kívűl felvette a Goór Mari,aki nagyon szép.és tehetségesnek találta, ott elvégezte,a 3 évet, majd, leszerződött,a Fehérvári színházba, ott eltöltött 2 évadot, eztán elcsábították,egy zenekarba, az ott tőltött 4 év után, elhívták az akkoriban induló musicel -csapatba az Operett színházba.ahol 11 évet töltött el mint énekes táncos színésznő. és már akkor mondogatta, hogy ami ott folyik, csak kívűlről csillog, belülről rohad, mindezt csak azért írtam le, hogy tudom milyen nehéz a színpadon műsort adó művészek sorsa,.. mivel a kislányomnak nem volt olyan hátszele, mint a kortársnőinek, ezért hiába a tehetség, soha nem kapott megfelelő szerepet,hiába várta. Ellenben, az igazgató főrendező,olyan közönségesen beszélt velük, hogy a lányom egyik pillanatról a másikra,2010.ben már nem igazolt újabb évre, nekem nagyon fájt,de nem tehettem mást mint beletörődtem hiszen a gyerekem boldogsága mindenek felett áll. majd még abban az évben kimentek a férjével Dániába, ahol azóta is élnek,ezután évek múlva ki is durrant a lufi, az igazgatót illetően, gondolom tudod miről van szó. tehát az elbeszélésedet átélve olvastam, puszillak Ágnes.

  3. NAGYON KÖSZÖNÖM DRÁGA JÓ BARÁTAIM, TIBOR és KENI!
    Úgy örülök, hogy elolvastátok még ezt a hosszút is. még egy részt szándékozom leírni, de abba belesűrítek mindent és be is fejezem. Megterhelő a visszaemlékezés is.
    Összesen 9 év volt együtt, 3X3, mivel hogy 3 év kinti munka után lehetett behozni 1 db kocsit vámmentesen. Azután a húgom állatidomár lett, folytatta a vándorlást, én pedig itthon kínlódtam, hol volt szerződés, hol nem, míg előbb gépíró, majd
    titkárnő lettem. Második turném alatt, meghalt a férjem itthon.
    Szeretettel: Viola :]

  4. [b][color=#6600ff]Drága Violám !

    Még olvasni is nehéz volt ezt a sok borzasztó, de élményszámba menő történetet és a sok fáradságot és a sok kellemetlenséget ami benneteket ért,,,,

    De végül is talán megérte a Mercédesz ugyan a második új motorral és az Opel bár behorpasztott oldalajtóval, de azért csak mentetek és mentetek és felléptetek mindenütt még ott is, ahol nem fizettek,,,

    Korábbi éveinkben mi a feleségemmel többször is jártunk Velencében, Rómában, Nápolyban, Sorrentoban, Capri szigetén, és mindenütt mi is megnéztük a híres nevezetességeket,,,

    Összesen mennyi időt töltöttetek így együttvéve külföldi munkátok során ez nem derült ki a beszámolóból?

    Szeretettel Olvastalak most is !

    – keni –
    [/color][/b]

  5. Keves Viola !

    Ismewrvén tehetségedet,ami elkisért egy életen át, hogy élvezd a fáradságod gyümölcsét.
    Bátorság kell nekivágni egy ismeretlen hosszú útnak ahol a sok sikerek boldogítanak.
    Örömmel olvastam az útleírásaidat amire büszke lehetsz, én is büszke vagyok Rád
    Szeretettel olvastalak mint mindég : Tibor

Szólj hozzá!