A sajnálat pusztítása

Összes megtekintés: 18 

Lassan minden alattomos alkuk szószegő ígéretekké válnak. Megérdemelt pihenőnapok elmélkedő délutánja előtt munkakör s mohó karriervágy forrongón összecsattan mint megszokás automatizmusa.

Férges téboly ez, mely örökké csilingelő aranytallérok után éhezik. A dolgok mélységes titka sokszor fájóbb, hiszen alárendelődik egy magasztosabbnak hirdetett gondolatnak. Egyetlen hajszálba megkapaszkodni sikerességek szamárlétráján őrült feltevés.

Szép is az incselkedni kész önáltatás futtában, mindent egy lapra feltéve szeretne naggyá, s hatalmassá nőni – elménk hazudozó síkja látszat-világokkal, profitokkal téveszt bennünket. Lényegüket vesztve sokan ideje korán állnak be a ledaráló taposómalomba.

Akár az imádkozó sáskák porcukros fűszálakon függeszkednek, mint akik máris lerágnák egymás fejét romantikus párosodásaik közben. Kölcsönös csalódások vermeibe ím mindenki beleesik. Kígyók gyülevész kórusán átsiklik alattomos, túlvilági kuncogás.

Húsok, s vérerek rózsája nem önként – de parancsszóra nyíliik széjjel vaskos pénzkötegek ropogásának. Mindannyian egymást űzetik, kergetik e nagyvilágon. Az ész hervatag órája gyakorta inkább zérót ver. Hallgatódzva lappang még ide-oda a kísérleti helyezkedés, mint a bebiztosítottság lehetséges záloga.

A megértő szellem némán, tudattalan megzavarodik: boldogtalanul elfeketedik a teremtő személyiség is. Elviselhetetlen szenny-csömör lep be már mindent. A rejthetetlen lent már mindent elpusztít s megöl. Szaporító táplálék-láncolat marad csupán az ember-ivadékokból!

Szólj hozzá!