Érezhető idegenség

Összes megtekintés: 42 

Hihetetlen, megdöbbentő, igazi kivételes meglepetésben lehetett része Áronnak, akit gimnázium első osztályában sajnos mindenki csupán az ,,idióta hülyegyerek” névvel illetett. A bajok valódi fő forrása persze az volt, hogy senkinek sem jutott igazán eszébe teljesen, és igazán megismerni őt. Vajon mi rejtőzik az ún. hülye gyerekes külső mögött?
Sosem tudta megítélni, hogy vajon csupán csak azért nem barátkozott vele senki, mert úgy festett mint egy elcseszett, agyilag totálisan zombie Quasimodo a XXI. századból? Vagy hogy tizenhat éves kora előtt nem szerzett jogosítványt, amitől már egyébként is begerjedtek a lányok? Vagy talán csak nm volt eléggé jóképű fiú ahhoz, hogy minden lány a térdei elé omoljon vágyakozva a nevét kántálva, mint valami zenei kvartett?
Ami különösen zavarta az első osztály alakuló, formálódó mini osztálytársadalmában az az volt, hogy szinte alig akadt valaki, aki ne tekintett volna gyanús bizalmatlan kíváncsisággal az eddig ismeretlen másikra. Már több alkalommal is hallhatta, amint a lányok egymás közt a szünetekben pusmogtak, hogy Áronnak nincs ki a nagy kereke, meg hogy miért pont az ő osztályukba kellett ennyire defektes félkegyelműeket rakni, aki valószínűleg azt sem igen tudja, hogy hogyan kell barátkozni, vagy viselkedni, hiszen minden egyes napját tökéletesen meghatározza, és kitölti a szomorú, mélabús egyedüliség tartós érzése, és aki szándékosan elvonul a világ elől, mert inkább makacs, és dacos lesz, semmint hogy bárkinek is megengedje, hogy megismerkedhessen vele.
– Figyelj! Bocsi, hogy megszólítalak… Igen te! – szólította meg egy karcsú, Áronnál legalább két fejjel magasabb szupermodell. – Szeretném, ha most velem jönnél! Ne izgulj, nem fognak bántani! – biztatta kedvesen, és szélesen elmosolyodott, ami Áron számára szokatlan volt, mert csacska, rakoncátlan szíve újfent megdobbant.
,,Vajon mit akarhat egy ilyen szerencsétlen senkiházitól egy ennyire egzotikus virágszál, mint ez a kedvesnek tűnő lány?” – töprengett bizalmatlanul, és megint arra gondolt, amikor általánosban pucér meztelenre vetkőztették, és elvették a ruháit. Lehet, hogy újabb nyilvános megszégyenítés következik? Jó kis bemutatkozás lenne. Ezek után rajta is ragadna a gúnynév: bőgőmasina Quasimodó.
Ahogy bizonytalan, tétova léptekkel tovább haladt a nyüzsgő méhkaptárra emlékeztető iskolai folyosón mindvégig komor, apokaliptikus gondolatok jártak a fejében. Miért kell neki mindig annyira különböznie a többségtől? Miért nem tud normális, szürke, átlagos kamasz srác lenni, akinek a legkisebb gondja az, hogy milyen a baráti köre, vagy hogy milyen az új barátnője? Mennyit kunyerálhat zsebpénz gyanánt beetethető szüleitől?
– Ne maradj le! Csak bátran! Ígérem, már csak pár lépés! – húzta maga után vezetve az egyre sötétebbnek, komorabbnak tűnő folyosón. Tizenöt percbe még így is beletelt mire a végére jutottak.
– Megérkeztünk! – közölte kimérten a lány. A neonvilágítás összekeveredett a nagyobb méretű ablakokon beszüremkedő természetes fénnyel, ami Áront nagyon zavarta, míg ki nem tisztult látása. De amikor már tisztán, és világosan látta a tárgyak, és az emberek körvonalait is hirtelen azt sem tudta, hogy sírjon, vagy nevessen. Kiderült, hogy a minden lében kanál, arrogáns osztályfőnöknője egy kis ajándékkal szeretett volna kedveskedni az új diáknak, és mi sem lehet annál könnyebb, mintha egy közepesméretű, cserepes díszvirágot adnak neki át, mint afféle isten hozott ajándékot.
– Fogadd szeretettel ezt a kis meglepit! – kedvesen átnyújtotta a cserepes növényt, egyenesen Áron otromba, mancsujjaiba, és ahogy ujjaik összeértek Áron újbóli romantikus érzések ragadták magukkal.
– Én… nem is tudom… mit mondhatnék… – valósággal meghökkent, hogy tényleg ennyire jófejek lehetnek újdonsült osztálytársai. Könnyek szöktek a szemébe a váratlan boldogságtól, majd rebegve hozzátette: – Köszönöm… mindenkinek!
A szupermodell lány kedvesen lehajolt hozzá, és kétszer megpuszilta pirospozsgás arcát, aminek a gonoszkodók szerint orrfacsaró fokhagyma szaga volt.
– Üdvözölünk osztályunkban! – tette hozzá, majd visszaállt a népes társaság kompániájába.
Áron a nap hátralévő részét jóleső boldogságban, másrészt töprengő, merengésre hajlamos zárkózottságban töltötte. Heves késztetést érzett, hogy egy igazi közösség egyenrangú tagja lehessen, másrészt lelkének másik fele folyamatosan azt hirdette, hogy szükséges fenntartania a három, esetleg akár több lépést távolságot is azoktól, akikkel jóformán az elmúlt egy-két napban volt szerencséje megismerkedni.
– Jól van skacok! Ideje, hogy mindenki visszamenjen a terembe! – a továbbiakban mindenki újra a megszokott társadalmi rendszerébe tért vissza. A szépek, és gyönyörűek egy csoportba, míg a kockák, és agyasok a másikba, addig a kevésbé szerencsések jóformán magányosan tengődtek ide-oda.
Áron most először érezhette azt, hogy talán ő sem akkora balek, mint azt sokan feltételezni vélték róla. Végre szabad levegőt szívhatott, és úgy gondolhatta: Igen! Én is vagyok valaki! Közétek tartozom, akármennyire habókosan, és elcseszetten nézek ki!”
A legtöbb óra az unalmas semmittevés jegyében telt el. Persze azzal a különbséggel, hogy bár a legtöbb tanár meglehetősen leplezni próbálta buzgó kíváncsiságát, hogy vajon az első padban üldögélő, szerfelett jókedvű, új diáknak cserepes virágja van. Vajon honnét kaphatta? És persze a legfontosabb kérdés: miért kapta?
A tantestületi szobában az órák között egy gombostűt sem lehetett volna leejteni akkora volt a szüntelen nyüzsgés.
– Nem fogjátok elhinni kedves kollegák! Éppen most tartottam órát a kilencedik gimnazistáknál, és az egyik fiú cserepes virágot kapott! Igen-igen fontos ember lehet, ha már a legelső hét végén virágot kap! – kíváncsiságra, újabb, és újabb szenzációk felkutatására hajlamos fizikatanárnő megjegyzése volt ez, mely aztán fokozatosan terjedni kezdett, annyira, hogy Áron észre se vehette, és a hetedik, utolsó óra végére szinte már szájról-szájra járt a hír, hogy létezik egy különös, ismeretlen fiú, aki virággal közlekedik, és úgy szorongatja, dédelgeti azt a növényt, mintha csak a legjobb barátja volna.
Néhány másik osztályból kíváncsiskodó diák az egyik szünetben persze azonnal szemügyre vette Áront, és a virágot.
– Hé pajtikám! Hát te meg honnét kaptad ezt a gazt? Úgy nézel ki, akár egy virágárus! – szólt az első langalétra suhanc, aki úgy elegyeledett szóba vele, mintha régi ismerőse lenne.
– Szerintem nagyon aranyos kis virágod van szépfiú! – gratulált neki egy szeplő, töröttfogú lány, aki úgy próbált meg beszélni, hogy a húsosabb alsó ajkát szándékosan beszívta, mintha szégyellné szájának ezt a részét.
A másik lány máris rajzolni kezdett, és a nagyméretű spirálfüzete hátuljára valóságos művészi portrét rögtönzött grafitceruzájával Áronról, és mini virágjáról, amit az ember egyaránt nézhetett képregényfigurának, vagy avantgarde műalkotásnak.
– Tessék! Ezt neked adom! – adta oda saját rajzát a lány kedvesen, mosolyogva. Talán szempillarebegtetésével még flörtölt is hozzá egy keveset. – Nagyon fotógén vagy!
– Hát… köszönöm… szépen… – amilyen gyorsan csak tudott elsompolygott a kissé szűkösre szabott folyosóról, ahol – általában -, a legtöbb kamaszkorú csoportokba verődve kedvére tanyázott.
Áron ekkor fedezte fel azokat a – kíváncsiskodók elől -, tökéletesen rejtett, rejtélyes, sötétebb, kicsit veszélyesebb szakmunkásképzők műhelyeit, ahova a gimnazisták, és a szakközépiskolások még véletlenül sem tették be a lábukat. Mivel az épületeket csempézett függőfolyosó kapcsolta össze a szakmunkásképző épületével ezért minden átmeneti gond nélkül átsétálhatott egyik helyről a másikra. (Alig két év múlva a szakmunkásképzők épületében fog osztálya saját elhanyagolt, graffitiktól hemzsegő, lepusztult termet kapni, ami az osztályfőnök következő balul sikeredett terve lesz.)
Áron letelepedett az egyik sötétebb, kissé pókhálósabb zugba, ahova rozsdásodásnak indult, jócskán elhasznált mosógépeket, és egyéb mindennapi használatos gépeket pakoltak, hogy a szakmunkásoknak legyen min gyakorolniuk, ha egyszer majd gyakorlati ismeretekre adják fejüket. Letette maga mellé az ajándékba kapott virágját, és máris filozofikus eszmecserét kezdett vele folytatni:
– Hát akkor szerinted ez mi volt? – kérdezte a szirmos virágot, mintha létező ember lenne.
– Szerintem is! Azt gondolom, hogy itt kisebb csalás, és hazugság esete forog fenn. – húzta össze szemöldökeit, és szemét, ahol a bűnügyi sorozatokban már elégszer láthatta.
– Vajon mi fog kisülni majd ebből az egészből?! – töprengett hangosan. Kongó visszhangos beszéde – most kivételesen -, megnyugtatta, és újult lélekjelenléttel töltötte fel.
Később osztályfőnöki óra volt, és az arrogáns, kissé ügybuzgó osztályfőnöknő valóságos keresőcsapatot indított Áronka felkutatására, nehogy végleg elvesszen az ismeretlen iskolai rengetegben. Nem kellett sokáig keresni. Áron – hála a függőfolyosóknak -, bárhol, bármikor felbukkanhatott kedvére, ráadásul egyik kedvenc hobbija lett így megtréfálni kicsit komiszkodóbb osztálytársait.
– Áron! Hol a fészkes fenében voltál?! – dorgálta meg kicsit mérgesen egy talpraesett, ám csupaszív, szőke lány, aki kibélelt melltartót hordott szándékosan, ezzel is hangsúlyozva felnőttes személyiségét.
– Oh! Elnézést kérek mindenkitől… – próbált mentegetőzni nem sok sikerrel, mert a lányos társaság máris kézen ragadta, és szabályosan elkezdték bevonszolni a már javában tartó ofős órára.
– Na végre Áronka! Emlegetett szamár! – kiáltott fel valamivel megkönnyebbülten a fiatalos osztályfőnöknő, aki nem az volt, mint aminek a beiratkozásnál mutatta magát. – Áronka, kicsit szívem! Hát hol a fenébe mászkáltál? – tekintete végigsiklott a lányos társaságon arra várva, hogy valaki csak megszólal, és elmagyarázza a dolgokat.
– Tetszik tudni… tanárnő az úgy volt, hogy megfeledkeztem az időről, és csak egyedül szerettem volna lenni… – bökte ki Áron ezzel is nagy megkönnyebbülést okozva a többi lánynak, akik tán éppen emiatt elkerülték a dorgálást.
– Jól van Áronka! De még egyszer ilyet ne csinálj! Én meg már hívni akartam a rendőrséget! – az osztályfőnöknőnek mindig volt egy rafinált, megfélemlítési taktikája arra az esetre, ha diákjai, tanítványai lázadoznának ellene.
– Bocsánatot kérek… – felelte alig hallhatón, és látszólag annyira nekikeseredett képpel, hogy a legtöbben megint azt hitték, hogy a bőgőmasina.
– Jaj, ne! Már megint sírni kezd! – sóhajtott fel keserédesen.
– Nincsen semmi baj, Áronka! – ment át azonnal az osztályfőnök hangja, amit megsejtette, hogy sírni készül. – De szépen kérlek többször már ne forduljon elő.
Később az ügybuzgó, és mindenre komoly precizitást, szakmai felkészültséget túlzásba vivő osztályfőnök egyenesen a német szertárból telefonált, ahol a legtöbb nyelvtanárnak saját asztala volt, hogy Áronka szüleit értesítse, hogy a fiuk jól van, és személyi sérülés nem történt.
Ettől kezdve az osztályfőnök titokban mindig kinevezett két embert, akiknek az volt a feladata, hogy szemmel tartsák Áront, és minden lépéséről haladéktalanul riasszák az ofőt, akármilyen kisstílű cselekedetről van is szó.
Áron kis virágjával végre büszkén, felemelt fejjel ballagott hazafelé, és kicsit újra kezdett hinni, és bizakodni magában.

“Érezhető idegenség” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!