Ropi a papírrepülő

Ropi a papírrepülő

Ropi átlagos kis repülő volt. Egy könnyed őszi délután készült el. Gazdája, egy terminálból kitépett elhasznált papír fecniből készítette. Rajzolt rá ijesztő szemöldököt, rémísztő fogakat, és gyorsaságát jelző villám csíkokat. Gazdája nem volt nagy művész még is, a fantáziája által felruházta a legékesebb hozzávalókkal.

Ropi naiv volt, és hiszékeny, akár csak a többi papír repülő, akik a világra várva, csak bámulták az eget, a határtalan eget. Ő is repülni akart, akár az igazi nagy vadászgépek.

Minden napjait a gazdája mellzsebében töltötte, vagy a pénztárgép tetején, és elnézte a jövő menő vásárlókat és gazdáját. Ő türelmes volt, igyekezett mindent helyesen csinálni s még is, látszott, rajta amikor senki sem zargatta gondolataiban messze járt. Teste várt, az újabb emberekre, de elméje, egészen máshol volt már. A tenger mellett, a legsűrűbb erdőkben, a múltban vagy a jövőben. Ropi csak nézte őt, mit tehetett volna, néha a gazdája kezébe kapta és elmosolyodott, és azt mondta.

„Te vagy az én múltam kincse, maradék gyerek korom éke. Bár veled repülhetnék még, bár több mindenre emlékeznék!”

Ropi sajnálta gazdáját, aki mindig hűen zsebében hordta. Mindig megragasztotta ha elszakadt, kiszínezte ha megfakult. Mindig az asztalán pihent.

Egy nap mikor a gazdája a géphez ült, fél óra múltán nagy robajjal jöttek a vevők, Ropi mint mindig ott várt, és figyelt. Jöttek megértő és kedves idős hölgyek, csintalan gyermekek, bókoló fiatalok, és igen türelmetlen olykor erőszakos vevők, akik sürgették, szidták gazdáját.

Ropi ilyenkor értetlenül hátra hőkölt egészen a vibráló régies monitorig és figyelte a majdhogynem habzó szájú, öntelt, nagydarab eltorzult képű embereket. Követelőztek, siettek, mindig valami bajuk volt, mindig a másikat hibáztatták ujjal mutogattak. Olyanok voltak akár az oroszlán, ha szálka megy az ujjába és ordít egyre csak ordít, és nem hagyja hogy segítsenek rajta, mert bárki megközelíti harap.

Ekkor gazdájára nézett, aki dühtől kipirult arccal nézett, és igyekezett minél hamarabb véghez vinni munkáját. Némán, tűrve az ócsárlást. S mikor elment a férfi, könnyeivel küszködve megalázva, kezébe fogta Ropit és csak súgta neki.

„Te vagy az én múltam kincse, maradék gyerek korom éke. Bár veled repülhetnék még, bár több mindenre emlékeznék!”
Ropi megértette, Gazdája még nem akart teljesen felnőni és még is vágyott rá. Korához képest már elvárták tőle, miközben ő még néha néha eljátszott a gondolattal, milyen is volt mikor még közép iskolában, oviban általánosban ezt meg ezt játszottunk? Más volt akkor a dolga. Képtelen volt megérteni az emberek gyarló énét. A gonoszságot, a habzsolást, akarást, és rossz indulatosságot.

Gazdája sosem volt ilyen. Ő kávét vett az utca zenésznek, kenyeret a hajléktalannak, ebédet főzött a kissé megszorult barátainak, utolsó pénzéből finomságokat az államvizsgára készülő rokonainak. Mert azt akarta hogy az emberek tudják szereti őket. Önfeláldozó volt, és jószívű, és írt olyan szépeket írt, és mindig félt. Félt a világtól, habár bátran akart elébe állni. Olyan sok mindentől viszolygott s legszívesebben visszalépkedett volna az anyukája szoknyájáig, de tudta nem teheti meg. Nem csak azért mert idős volt, hanem azért sem mert tudta az emberek azt hiszik ő bátor, merész és sérthetetlen, s bármi is érje ő mindig feláll ha az élet arcul üti. S legbelül, gazdája megtanult némán sírni olykor, hagyta hogy rossz gondolatai felemésszék, s ilyenkor csak írt, s nézte kis védtelen, mások számára bugyutaságnak tűnő papír repülőjét. És Ropi mint hű társa, mindig ott volt, és asszisztált a néhai keserű magánynak.

Ropi hamar megértette ezáltal hogy hiába vágyik a vadász repülők közé az égig érni, szállni s a végtelen ígéreteitől megigézve csak süvíteni, még közel sem állt készen. Még lélekben gyermeteg volt, a múlt kincse, aki ha akart volna is, félt volna a többi felnőttől, akik egy szavukkal földig tiporták volna. Nem érzete oda valónak magát. Nem értette, az elégedetlenségüket, a befásultságukat, a mohóságukat, amivel egymás torkának estek akár az éhes disznók. Ő kevéssel is beérte, csak boldog akart lenni, csak érezni akarta az erőt mely éltette, ami a szívét erősítette, és álmokat szőtt általa.

Ropi felakart nőni, akár a gazdája, és még sem, mert még élt benne a gyermekkor csillaga, ami még aligha hunyt kis szívében. Nem akarta elengedni, s mikor vissza gondolt rá, egy egyre távolodó s homályos képet látott. Egy lassan idegenné váló gyermeket, aki egy szobában játszik, s az ajtó egyre sürgetőbben csukódott be előtte, és a szobáig vezető folyosón látta elhaladni kora felnőttkorának emlékeit. Melyekre büszke volt, melyeket szégyelt. Gazdája akármikor a tükörbe nézett, látta a gyermeket, de még nem látta a felnőttet akivé válni akart, egy pillanatnyi embert látott, akiből bármi lehet még.

Ropi megértette, hogy a válasz úthoz érkezett, gazdája aligha tudja merre induljon. Lehetőség csekély volt, s ő még is lépett. Csupán a szeme volt csukva, a szíve vezette. A legerősebb szív amit ő ismerhetett, ami őt kreálta egy monoton munkahelyen, egy apró papír fecniből, amiért részben kirúgták később. Mondván. Ez a diák még gyerek, biztosan nem dolgozni akar csak héderel.

Törjük le a fantáziát és daráljuk be az ÉLETBE.

Ugye?
Ropi azóta is a polcon pihen, az életre néző morcosnak tűnő kihívást kereső szemekkel, gonosz emberekre vicsorgó fogakkal, és gyorsaságát jelző félelmetes villámokkal. Készen állt a felszállásra, már csak a szellőre várt mi felkapja majd.

A te repülőd meg van még? Nyitva van még a szoba ahová néha elbújhatsz még?

Darber
2017. szeptember 10.
19:09